Szerencs - Szerencsi Hírek, 2003 (18. évfolyam, 1-21. szám)

2003-01-10 / 1. szám

XVIII. évfolyam 1. szám 2003. január 10. Ára: 98 forint KÖZÉLETI LAP • MEGJELENIK KÉTHETENTE SZERENCSEN ÉS KÖRNYÉKÉN ÚJÉVKÖSZÖNTŐ USZODAÉPÍTÉS, MUNKAHELYTEREMTÉS Az új képviselőtestület megalakulása óta eltelt néhány hónap ered­ményeiről és az elkövetkező időszak terveiről tájékoztatta Rónavölgyi Endréné polgármester a városban működő cégek vezetőit, kis- és kö­zépvállalkozóit, az önkormányzat kitüntetettjeit, az intézmények, egy­házak és társadalmi szervezetek képviselőit. A Rákóczi Zsigmond Általános Kéttannyelvű és Művészeti Alapisko­lában megtartott hagyományos évnyi­tó találkozón az alapfokú oktatási in­tézmény diákjai adtak színvonalas mű­sort, majd a Scholtz Jenő Zeneiskola fúvószenekara kápráztatta el a közel­­ százötven jelenlévőt. Rónavölgyi Endréné köszöntőjében kitért arra, hogy a 2002-es esztendő rendhagyó volt, hiszen tavasszal és ősszel két választáson jutott túl az or­szág. Októberben Szerencs lakossága a változás mellett döntve új képvise­lőtestületre, illetve polgármesterre sza­vazott. - Munkánkkal szeretnénk ki­érdemelni a bizalmat-folytatta a pol­gármester. -Az önkormányzat példa­értékű gyorsasággal látott hozzá a fel­adatokhoz, arra törekedve, hogy a meg­kezdett fejlesztések, beruházások zök­kenő nélkül folytatódjanak. A telepü­lés lakosságának régi, jogos vágya volt a temetők útjainak rendbetétele, amely az elmúlt rövid idő alatt Szerencsen és Ondón is megtörtént. Számos olyan aprónak tűnő, mégis fontos ügyben is sikerült előbbre lépniük, amelyekre a Szerencsi Híreken keresztül a lakos­ság hívta fel a figyelmet. (Folytatás all. oldalon.) ’alotéssal kezdődött az újévi találkozó. jubilált a helyi parancsnokság SZERENCSI TŰZOLTÓÜNNEP Állománygyűlésen emlékeztek Szent Flórián helyi követői 2002. december 18-án arra, hogy ötven éve alakult meg az Állami Tűzoltóság Szerencsen. A helyi parancsnokságon megtartott ünnepség kezdetén stílszerűen megszólaló csengő és felvillanó lámpa riasztást jelzett: az ügyeletes egység rövid időn belül elhagyta a laktanyát, hogy a kigyulladt tímári gumiüzemnél részt vegyen a lángok megfékezésében. Az elmúlt fél évtized legfontosabb állomásait Bódi Ferenc parancsnok idézte fel. Az alezredes kiemelte, hogy 1952 óta létszámban és tech­nikában is folyamatosan fejlődött a testület - alkalmazkodva a kor vál­tozó követelményeihez. Kezdetben központi beszerzésekből jutottak új gépjárműfecskendőkhöz, amelyekre később pályázatok igénybevételével, a működési területükön lévő telepü­lések összefogásával nyílt lehető­ség. Sok segítséget kaptak Szerencs testvérvárosaitól, az ottani tűzoltósá­goktól, akikkel baráti kapcsolatokat építettek ki. A testület létszáma is gya­rapodott, amely minőségi változás­sal is együtt járt. A felvételnél elvá­rás lett az érettségi vagy a sikeres szakmunkásvizsga, majd 1981-ben megkezdte szolgálatát tiszti beosz­tásban a parancsnokság első civil élet­ben diplomát szerzett dolgozója an­nak is köszönhetően, hogy az akko­ri vezetők felismerték: nemcsak a gaz­daságban, hanem a tűzoltóságnál is csak tanult, rátermett emberekkel le­het a fejlődéssel lépést tartani. (Folytatás a 12. oldalon.) Együtt az állomány. Nyugdíjba vonult a főmérnök HŰSÉG A VÁROSHOZ ÉS A GYÁRHOZ Alig telt el száz nap azóta, hogy megérdemelt pihenőnap­jait tölti Takács Zoltán (fotón­kon). Nyugdíjba vonulásával az utolsó olyan szakember távo­zott a Nestlé Hungária Kft. Sze­rencsi Gyárából, aki az elmúlt évtizedekben meghatározó szerepet játszott a nagy múl­tú üzem irányításában. Több mint harminc esztendőn át hűséges maradt munkahelyé­hez, ahol beruházási osztály­­vezetőként kapott állást, majd egészen nyugdíjazásáig főmér­nökként dolgozott, amely mel­lett 1995-ben az a megtisztel­tetés érte, hogy a gyár első szá­mú vezetője lehetett. -A második világháború ide­jén, 1941-ben Kassán láttam meg a napvilágot azon kevesek egyi­keként, akik elmondhatják magukról, hogy mégis Magyarországon szület­tek - idézte fel beszélgetésünk elején Takács Zoltán. - A történelem meg­határozta gyerekkoromat, amely meg­lehetősen mozgalmas volt. Négyesz­tendős voltam, amikor egy szekéren hazajöttünk a Szerencsen élő nagy­szülőkhöz, mert nem tudtuk igazol­ni, hogy a családunk több generáció óta Kassán lakott. Életem így már kö­zel hatvan éve kötődik szorosan Hegyalja kapujához. Itt voltam álta­lános iskolás, majd a gimnázium har­madik évfolyamára jártam sok ked­ves társammal együtt. A diákévekből számtalan emléket őrzök a mai na­pig. Arany Zsolti barátomnak kiváló érzéke volt a muzsikáláshoz, amihez én is kedvet kaptam. Elkezdtem tan­­góharmonikázni és rövid idő múlva már nem volt a településen olyan ren­dezvény, ahol ne szerepeltünk volna. Később a bárokban és lakodalmakban való zenélés jövedelem-kiegészítési le­hetőségnek is bizonyult. A Bocskai gimnázium kapuját 1956-ban léptem át. Túl fiatal vol­tam ahhoz, hogy felmérjem az ak­kori történések jelentőségét. Az érett­ségi után felvételt nyertem a Miskol­ci Műszaki Egyetemre annak ellené­re, hogy a középiskolai igazgató po­litikai megbízhatatlanságom miatt nem javasolta a továbbtanulásomat. Nehéz évek következtek, amelyeket csak úgy tudtam sikerrel teljesíteni, hogy társadalmi ösztöndíjra szerző­dést kötöttem a siroki székhelyű Mátravidéki Fémművekkel. Azt sem tudtam, merre van Sirok, de rendsze­res anyagi támogatásra szükségem volt. Fiatal gépészmérnökként a fé­mek hidegfolyatásával foglalkozó cég munkatársa lettem, ahol külön­böző tubusokat, aerosol-palackokat készítettek. Négy évet töltöttem eb­ben a gyárban, az utolsó időszakban már minőségellenőrzési vezetőként, felelősségteljes beosztásban. Idő­közben 1967-ben megnősültem, a fe­leségem szintén Sírokon helyezkedett el óvónőként.­­ A szerencsi gyökerek azonban rendkívül mélyek voltak, minden hé­ten hazajártunk - folytatta a beszél­getésünket Takács Zoltán. - Kezdet­ben egy Pannónia motorkerékpárral közlekedtünk és az akkor még beton­burkolatú 37-esen az utolsó huppa­nó előtt megláttuk a két gyárkéményt, úgy éreztük, hogy itthon vagyunk, így amikor 1971-ben a csokoládégyár induló felújításának műszaki ellenőr­zésére és az egész üzem tevékenysé­gének összehangolására gépészmér­nököt kerestek, jelentkeztem az állás­ra. Szép időszak következett, amely során beruházási osztályvezetőként ko­ordináltam a hazai édesipar 1945 utá­ni történetének addigi legjelentősebb rekonstrukcióját. Ekkor készültek el a nagy földszintes és az emeletes gyár­tócsarnokok, amelyek a csokoládé­­gyártás teljes technológiai folyamatá­nak helyet adtak, a kakaóbab feldol­gozásától egészen a késztermékek raktározásáig. Nagy büszkeségünk volt a modern cukorka-, karamella- és fruttigyártó üzem létrehozása. Akko­riban teljes volt a szerencsi termék­­paletta, amelyhez a finomdesszertek és drazsék ugyanúgy hozzátartoztak, mint a szintén nagy népszerűségnek örvendő konyakmeggy. A beruházás befejezése után a hetvenes évek kö­zepétől teljes kapacitással működött a gyár. Éves késztermék-előállításunk megközelítette a negyvenezer tonnát, amire azóta sem volt példa. Szép esz­tendők voltak ezek. A rekonstrukció valamennyi résztvevője a sajátjának és az együtt dolgozó gárda sikerének érezte a megújult nagyüzemet. Rádöb­bentünk, hogy milyen hatalmas erőt jelent a jól szervezett csapatmunka. Az érdem természetesen nem csak a miénk, hanem a kollektíváé volt. - Rövidesen műszaki osztályveze­tőnek neveztek ki, ebben a munka­körben főleg fejlesztésekkel foglalkoz­tam - sorolta Takács Zoltán. - Gyor­san teltek a dolgos hétköznapok és elérkezett a rendszerváltás időszaka, ami a gyár életében hatalmas válto­zást hozott. (Folytatás a 12. oldalon.)

Next