Szerencs - Szerencsi Hírek, 2003 (18. évfolyam, 1-21. szám)
2003-01-10 / 1. szám
XVIII. évfolyam 1. szám 2003. január 10. Ára: 98 forint KÖZÉLETI LAP • MEGJELENIK KÉTHETENTE SZERENCSEN ÉS KÖRNYÉKÉN ÚJÉVKÖSZÖNTŐ USZODAÉPÍTÉS, MUNKAHELYTEREMTÉS Az új képviselőtestület megalakulása óta eltelt néhány hónap eredményeiről és az elkövetkező időszak terveiről tájékoztatta Rónavölgyi Endréné polgármester a városban működő cégek vezetőit, kis- és középvállalkozóit, az önkormányzat kitüntetettjeit, az intézmények, egyházak és társadalmi szervezetek képviselőit. A Rákóczi Zsigmond Általános Kéttannyelvű és Művészeti Alapiskolában megtartott hagyományos évnyitó találkozón az alapfokú oktatási intézmény diákjai adtak színvonalas műsort, majd a Scholtz Jenő Zeneiskola fúvószenekara kápráztatta el a közel százötven jelenlévőt. Rónavölgyi Endréné köszöntőjében kitért arra, hogy a 2002-es esztendő rendhagyó volt, hiszen tavasszal és ősszel két választáson jutott túl az ország. Októberben Szerencs lakossága a változás mellett döntve új képviselőtestületre, illetve polgármesterre szavazott. - Munkánkkal szeretnénk kiérdemelni a bizalmat-folytatta a polgármester. -Az önkormányzat példaértékű gyorsasággal látott hozzá a feladatokhoz, arra törekedve, hogy a megkezdett fejlesztések, beruházások zökkenő nélkül folytatódjanak. A település lakosságának régi, jogos vágya volt a temetők útjainak rendbetétele, amely az elmúlt rövid idő alatt Szerencsen és Ondón is megtörtént. Számos olyan aprónak tűnő, mégis fontos ügyben is sikerült előbbre lépniük, amelyekre a Szerencsi Híreken keresztül a lakosság hívta fel a figyelmet. (Folytatás all. oldalon.) ’alotéssal kezdődött az újévi találkozó. jubilált a helyi parancsnokság SZERENCSI TŰZOLTÓÜNNEP Állománygyűlésen emlékeztek Szent Flórián helyi követői 2002. december 18-án arra, hogy ötven éve alakult meg az Állami Tűzoltóság Szerencsen. A helyi parancsnokságon megtartott ünnepség kezdetén stílszerűen megszólaló csengő és felvillanó lámpa riasztást jelzett: az ügyeletes egység rövid időn belül elhagyta a laktanyát, hogy a kigyulladt tímári gumiüzemnél részt vegyen a lángok megfékezésében. Az elmúlt fél évtized legfontosabb állomásait Bódi Ferenc parancsnok idézte fel. Az alezredes kiemelte, hogy 1952 óta létszámban és technikában is folyamatosan fejlődött a testület - alkalmazkodva a kor változó követelményeihez. Kezdetben központi beszerzésekből jutottak új gépjárműfecskendőkhöz, amelyekre később pályázatok igénybevételével, a működési területükön lévő települések összefogásával nyílt lehetőség. Sok segítséget kaptak Szerencs testvérvárosaitól, az ottani tűzoltóságoktól, akikkel baráti kapcsolatokat építettek ki. A testület létszáma is gyarapodott, amely minőségi változással is együtt járt. A felvételnél elvárás lett az érettségi vagy a sikeres szakmunkásvizsga, majd 1981-ben megkezdte szolgálatát tiszti beosztásban a parancsnokság első civil életben diplomát szerzett dolgozója annak is köszönhetően, hogy az akkori vezetők felismerték: nemcsak a gazdaságban, hanem a tűzoltóságnál is csak tanult, rátermett emberekkel lehet a fejlődéssel lépést tartani. (Folytatás a 12. oldalon.) Együtt az állomány. Nyugdíjba vonult a főmérnök HŰSÉG A VÁROSHOZ ÉS A GYÁRHOZ Alig telt el száz nap azóta, hogy megérdemelt pihenőnapjait tölti Takács Zoltán (fotónkon). Nyugdíjba vonulásával az utolsó olyan szakember távozott a Nestlé Hungária Kft. Szerencsi Gyárából, aki az elmúlt évtizedekben meghatározó szerepet játszott a nagy múltú üzem irányításában. Több mint harminc esztendőn át hűséges maradt munkahelyéhez, ahol beruházási osztályvezetőként kapott állást, majd egészen nyugdíjazásáig főmérnökként dolgozott, amely mellett 1995-ben az a megtiszteltetés érte, hogy a gyár első számú vezetője lehetett. -A második világháború idején, 1941-ben Kassán láttam meg a napvilágot azon kevesek egyikeként, akik elmondhatják magukról, hogy mégis Magyarországon születtek - idézte fel beszélgetésünk elején Takács Zoltán. - A történelem meghatározta gyerekkoromat, amely meglehetősen mozgalmas volt. Négyesztendős voltam, amikor egy szekéren hazajöttünk a Szerencsen élő nagyszülőkhöz, mert nem tudtuk igazolni, hogy a családunk több generáció óta Kassán lakott. Életem így már közel hatvan éve kötődik szorosan Hegyalja kapujához. Itt voltam általános iskolás, majd a gimnázium harmadik évfolyamára jártam sok kedves társammal együtt. A diákévekből számtalan emléket őrzök a mai napig. Arany Zsolti barátomnak kiváló érzéke volt a muzsikáláshoz, amihez én is kedvet kaptam. Elkezdtem tangóharmonikázni és rövid idő múlva már nem volt a településen olyan rendezvény, ahol ne szerepeltünk volna. Később a bárokban és lakodalmakban való zenélés jövedelem-kiegészítési lehetőségnek is bizonyult. A Bocskai gimnázium kapuját 1956-ban léptem át. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy felmérjem az akkori történések jelentőségét. Az érettségi után felvételt nyertem a Miskolci Műszaki Egyetemre annak ellenére, hogy a középiskolai igazgató politikai megbízhatatlanságom miatt nem javasolta a továbbtanulásomat. Nehéz évek következtek, amelyeket csak úgy tudtam sikerrel teljesíteni, hogy társadalmi ösztöndíjra szerződést kötöttem a siroki székhelyű Mátravidéki Fémművekkel. Azt sem tudtam, merre van Sirok, de rendszeres anyagi támogatásra szükségem volt. Fiatal gépészmérnökként a fémek hidegfolyatásával foglalkozó cég munkatársa lettem, ahol különböző tubusokat, aerosol-palackokat készítettek. Négy évet töltöttem ebben a gyárban, az utolsó időszakban már minőségellenőrzési vezetőként, felelősségteljes beosztásban. Időközben 1967-ben megnősültem, a feleségem szintén Sírokon helyezkedett el óvónőként. A szerencsi gyökerek azonban rendkívül mélyek voltak, minden héten hazajártunk - folytatta a beszélgetésünket Takács Zoltán. - Kezdetben egy Pannónia motorkerékpárral közlekedtünk és az akkor még betonburkolatú 37-esen az utolsó huppanó előtt megláttuk a két gyárkéményt, úgy éreztük, hogy itthon vagyunk, így amikor 1971-ben a csokoládégyár induló felújításának műszaki ellenőrzésére és az egész üzem tevékenységének összehangolására gépészmérnököt kerestek, jelentkeztem az állásra. Szép időszak következett, amely során beruházási osztályvezetőként koordináltam a hazai édesipar 1945 utáni történetének addigi legjelentősebb rekonstrukcióját. Ekkor készültek el a nagy földszintes és az emeletes gyártócsarnokok, amelyek a csokoládégyártás teljes technológiai folyamatának helyet adtak, a kakaóbab feldolgozásától egészen a késztermékek raktározásáig. Nagy büszkeségünk volt a modern cukorka-, karamella- és fruttigyártó üzem létrehozása. Akkoriban teljes volt a szerencsi termékpaletta, amelyhez a finomdesszertek és drazsék ugyanúgy hozzátartoztak, mint a szintén nagy népszerűségnek örvendő konyakmeggy. A beruházás befejezése után a hetvenes évek közepétől teljes kapacitással működött a gyár. Éves késztermék-előállításunk megközelítette a negyvenezer tonnát, amire azóta sem volt példa. Szép esztendők voltak ezek. A rekonstrukció valamennyi résztvevője a sajátjának és az együtt dolgozó gárda sikerének érezte a megújult nagyüzemet. Rádöbbentünk, hogy milyen hatalmas erőt jelent a jól szervezett csapatmunka. Az érdem természetesen nem csak a miénk, hanem a kollektíváé volt. - Rövidesen műszaki osztályvezetőnek neveztek ki, ebben a munkakörben főleg fejlesztésekkel foglalkoztam - sorolta Takács Zoltán. - Gyorsan teltek a dolgos hétköznapok és elérkezett a rendszerváltás időszaka, ami a gyár életében hatalmas változást hozott. (Folytatás a 12. oldalon.)