Tab - Tabi Újság, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995-01-01 / 1. szám

2 TABI ÚJSÁG 1995. JANUÁR KAPOLY Utolsó vártúránk a szomszédos Kapolyra vezet. Rendhagyó kirándulásra indulunk. Kalauzunk ezúttal oklevelek és térképek lesznek. Vajon célhoz érünk-e? Kapoly ősi magyar település. Már 1082-ben említik Copul néven. Nevét a magyar kapu főnév török származékából kapta. A falu eredetileg a mai Kapolypuszta területén feküdt. Ott, ahol a Kis-Koppány keletre fordul. A Kapolypusztai-vízfolyás mellett álltak a község házai. A kapu elnevezés találó, hisz itt nyílott út E-D-i valamint K-NY-i irányban a 200- 230 m magas dombok lábainál. Vidékünk­nek valójában kapuja, napjainkban is. Fon­tosságát mutatja, hogy erre vezetett a Szlo­véniába tartó hadiút is. Kezdetben birtoko­sai főként az egyháziak közül kerültek ki: veszprémi káptalan (1082), székesfehérvá­ri johanniták (1193), székesfehérvári káp­talan (1229) esztergomi érsekség (1237). A népesség növekedése miatt új telepü­lést alapítanak. Erről tudósít bennünket a Keeth kapui elnevezés 1337-ből. A régi fa­lunak 1347-ben már áll a gótikus templo­ma. Két emberöltő múlva már az új falu sem marad istenháza nélkül. Kis kápolna épült erre a célra. A két Kapoly földesurai sorra változnak. Főként köznemeseket ta­lálunk soraikban Osztopániak, Ugronok, Bálványosiak, Endrédi Somogyiak, Bocs­kai Jakab, a Pernesziek, a Baranyaiak és mások váltakoznak a XIV.-XVI. században. 1530-as évek elején Kapoly Somogy legnépesebb települése a maga 58 portájá­val. Aztán jön a hódoltság kora a falu túléli ezt a vészterhes időszakot, de jelentőségét már soha többé nem nyeri vissza. Az em­berek biztonságosabb helyre költöznek, majd két km-nyire keletebbre, így jön létre a mai falu. Az Anjou királyok korában Kapoly azon települések közé tartozott, ahol vár is állott. Az Alsólendvai Bánfiak a tulajdono­sai. Nagy Lajos uralkodásának idején 1348-ban Lindvai Miklós bán fiának Mik­lósnak az özvegye Margit a birtokosa. Vár­nagya ekkor Domonkos fia János mester, aki a Kadarkúttól északra fekvő Elya (Öllye) faluból származó nemes ember. Ebben az évben említi két oklevél először és utoljára az erősséget. Az elsőben Margit asszony felhatalmazza ,,kapuki” várnagyát János mestert és György Literátust, hogy a távoli Bihar megyei Bagamér nevű birto­kát elcseréljék. A másodikban a várnagy bemutatta megbízó levelét. Az erősség építtetője ismeretlen, az épí­tés ideje úgyszintén. Valószínű, hogy az Árpád-ház kihalását követő hatalmi harcok idején emelhették. Talán éppen a Bánfiak. A várnagy megléte utal arra, hogy állandó­an lakott, katonák által védett hely. A vár szerepe nemcsak a földesúrnak és java­inak,valamint a környék védelme, hanem birtokközpont is volt. A várnagy innen igazgatta az itteni uradalmat, intézte az ügyes-bajos dolgokat. Ide hordták a besze­dett adót is. Domonkos fia János mester ügyesen láthatta el feladatát, ha a nagy kö­rültekintést igénylő birtokcserével őt bíz­ták meg. A hű szerviens minden bizonnyal pontosan teljesítette ezt a megbízatást is. A kapolyi vár többé nem fordul elő ok­leveleinkben. Valószínűleg azért, mert nem sikerült egyben tartani azt az uradal­mat melynek központja volt. A következő századokban -mint láttuk- több birtokosa lesz a falunak. Nekik már nem lesz kifize­tődő itteni birtokrészeik miatt a vár fenn­tartása. A lakatlanná vált építmény pusztu­lásnak indult. Anyagát elhordták. A fallal, árokkal körülvett lakó és gazdasági épüle­tek eltűntek. Hol lehetett a vár egykoron? A környe­ző dombtetők közül több is alkalmas a vé­delemre. Leginkább a meredeken kiemel­kedő 235 m magas Fáncsi-domb, de itt nyomát sem találtuk az erősségnek. Vagy valahol ott lehetett, ahol a Kapolypusztai­­vízfolyás beleömlik a Kis-Koppányba? A mocsárból alig kiemelkedő valamelyik dombocskára építhették? Ez esetben az in­­govány szolgáltatta a biztonságot. Ezt lát­szik igazolni, hogy sáncoknak, falaknak a dombokon nincs nyoma. A síkvidéki vá­­racska a természeti adottságai miatt, csak kicsiny alapterületű lehetett, hadászati ér­téke csekély. Csak kisebb rabló csapatok feltartóztatására képes. Ez magyarázná, hogy a török időkben már egyáltalán nem szerepel a felsorolt somogyi várak közt. Meg se érte ezt az időszakot. Ez a vár ma már valóban láthatatlan. Nekünk legalább is nem sikerült nyomára bukkanunk. Talán valaki majd nálunk sze­rencsésebb lesz. Kutatási lehetőségeim teljesen beszű­kültek, így nem adottak a lehetőségek, hogy a sorozatot folytassam, ezért hat kör­nyékbeli várat választottam ki az általam ismert 11 közül. Balatonföldvár, Balatonszemes, Karád és Nagyberény két castrumának bemutatására nem kerülhet sor. Nem ejtettem itt szót a megerősített Lullai Szt. László prépostságról sem. Meg­tettem ezt más helyen. Váraink kutatása még folyamatban van. Meggyőződésem, hogy akadnak szomszéd falvak, melyek tartogatnak még meglepetést ezen a téren. Talán éppen ön lesz kedves olvasó-kirán­duló, aki egy újabb felfedezéssel gazdagít­ja a történelem­tudományt. Aki felkeresett néhányat a leírt várak közül láthatta mily kevés maradt meg be­lőlük. Elfeledve, elrejtőzve őriznek egy tö­redéket a múltból. Szánandó szegénységük gazdagságot takar. Aki elképzeli az egyko­ri felvonó hidakat, büszke palotákat, má­sutt a szerény vert falú kunyhókat, házakat és azokat az embereket akik itt éltek, har­coltak, az megért valamit az örök változat­lanságból. Múlt és jelen összefonódva tű­nik föl, hisz a táj, a felszín jórészt ugyan­olyan volt mint most, csak mi emberek változunk benne. Utunk végén (félúton) fel kell tennünk a kérdést hova jutottunk? „Láthatatlan” erősségek közül ismertünk meg néhányat. Ha a várat olyan építménynek határoz­zuk meg, mely biztonságot, s ezért erőt, és nyugalmat ad, tekintsünk magunkba. Ben­nünk meg van-e ez a vár melyet útjaink so­rán építgettünk? Búcsúzzunk Lao-ce szavaival: „Szembetérek s nem látom arcát, követem és nem látom hátát. Az őskor útját birtokolva s a jelenkort általa megragadva rálátni mindennek eredetére: ez az út vezető­ füzére." Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak: Bognár Zoltánnak, Dvornik Zoltán­nak,Fehér Lászlónak és másoknak. Közü­lük is ki kell emelnem Kiss Árpádot, Laczkó Attilát és Mezei Jánost, akik ki­rándulásaimon társaim voltak. Tóth Tibor ELFELEJTETT SOMOGYI VÁRAK (Külső-somogyi vártúrák)

Next