Tab - Tabi Újság, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám

^ TAB és környékének közérdekű havilapja VIII. évfolyam 1. szám ARANY JÁNOS ALKALMI VERS (részlet) Az új évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kívánni még Ily áldott időben?­­ Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros; Jól fizesse a tinót S nyerjen a mészáros. Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. Senkinek a nyakára Ne vigyenek kontót; Valaki csak ráteszen, Nyerje meg a lottót; Annyi pénzünk legyen, hogy! Még pedig pengőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. Szegény ember malacának Egy díja se essék; Messze járjon dög, halál, Burgonya-betegség; Orvos, bakó a díját Kapja heverőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. Tücski-hajcski baromnak Sokasuljon lába; Boci járjon mezőre, Gyermek iskolába; Gyarapodjék a magyar Számra, mint erdőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. „Ahogy a fa akarta...” („Somogyért” kitüntetést kapott Nagy Ferenc) Nagy Ferenc a Népművészet Mestere kicsiny városunk szülötte, 1920. októ­ber 5-én látta meg a napvilágot nincstelen uradalmi cselédek gyerme­keként. A művészet szele korán meg­érintette, szeretett rajzolni, s édesany­jának gyönyörű viráglétrákat fara­gott. Munkáit sokan ismerjük, az em­bert kevésbé. Nemrégiben a „Somo­gyért” kitüntetést kapta munkássága elismeréseként. Ennek kapcsán ke­restem fel az idős mestert otthonában. - Hogy van Feri bácsi? Betegesen. Sokat kínlódok a szí­vemmel. Nem rég jött haza a kórház­ból - veszi át a szót Emma néni. - Alig vártuk, hogy itthon legyen, sajnos már nem a régi, talán majd a tavasz visszahozza az életerejét.­­ Feri bácsi honnan tudta a „nagyvilág", hogy él Tabon egy ügyes kezű ember? Gyermekkori jó barátom Cserhal­mi Sándor, aki a helyi általános iskolá­ban tanított, beszélt rá, hogy menjek el vele a tihanyi Népművészeti Házba. A ház vezetőjének nagyon tetszettek a munkáim. Három nyáron át tanultam, dolgoztam Tihanyban, aztán később már megrende­léseket is kap­tam. Persze ez nem volt ilyen szép mint a­­hogy most hangzik - veszi át a szót ismét Emma néni. Rengeteg do­bozt csináltunk akkoriban mondja - asz­­­talosok készí­tették el magát a dobozt, mi pedig kidíszítettük az ol­dalát, a tetejét. Nem volt könnyű mun­ka, s az igazat megvallva nem is na­gyon szerettük, de hát ebből éltünk. Annak idején megfogadtuk, hogy azok közül, amiket saját szórakozásunkra csinálunk, nem adunk el egyet sem. Feri bácsi helyeslően bólogat. Szóval igyekeztünk letudni két hét alatt a kért mennyiséget - ami általában úgy 150 db volt - s utána jöhetett az, ami a szí­vünknek volt kedves. Igen - mondja Feri bácsi - szinte megsejtve követke­ző kérdésem,­­ hogyan születtek a szobrai - mert ezek bennem vannak. A szívemben, a lelkemben. Magam elé veszem a fát, s látom, érzem benne a lányt gyermekkel a karján, a fiút, aki éppen ásni készül, vagy hallom belőle a siratóasszonyok jajszavát. Belelátom a honfoglalást vagy a betyárvilág fájó szépségét. Mindig szerettem a törté­nelmet, imádtam a mondákat, a vala­hol a szívemben ott vannak e világ szereplői minden fájdalmukkal, érzé­seikkel, bánatukkal, örömükkel. Én csak megpróbálom megmutatni má­soknak is. (Folytatás a 2. oldalon)

Next