Tab - Tabi Újság, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Kilencven esztendős Takáts Gyula költő Nekem Tab a paradicsomi világ volt. A tiszta természet - írta Takáts Gyula Az én Tabom című visszaemlékezésében, még 1986-ban. Előtte is, azóta is számos bizonyságát adta a szülőföldhöz való erős kötődésének. „Széptájú Somogy! Szívemre nőttél!" S e szép tájból is talán a legszebb számára a Csibe-, a Hőlyeg- és az Öreg-hegy a tövükben szaladó Kis- Koppány-patakkal, amelynek partjait összekötötte az a kis fahíd, amelyet ma is emleget. (Ezen járt a főutcáról az Ignác utcába.) Ezek a hegyek nem eltakartak, hanem láthatóvá tettek egy távolibb világot, azt, amelyet leginkább csak a költők képesek látni és láttatni. Innen indult el abba a költői birodalomba, amelyet verseiben Drangalagnak nevez. Ez a táj volt számára az első, a „lángragyúlt való dús vesszőin kigyulladt látomás". A tabi táj volt az, amely legelőször megérintette, amely benne a „szép remény hitét" első forrásként táplálta. Gyermekkori élményekre emlékezve írta egy helyütt: „Jártuk az erdőket iszonyú magányosan. Ismerni mindent. Tudni s kézbe venni. Testvéri seregbe tereltünk mindent..." Itt kötődött egybe először a táj és a gondolat. A szülői ház ott állt a mai Kossuth utca déli oldalán, míg (1974-ben) le nem bontották. Néhány hónapja, amikor Tabon töltött egy egész napot, együtt néztük a régi ház hűlt helyét, s Gyula bácsi emlékezett az egykori napfényes teraszra, az öreg körtefára. Aztán meglátogattuk a régi tabiakat - a temetőt. Mennyi régi ismerős: tisztes polgárok, jókezű iparosok, szorgos kétkeziek, ügyvédek, országgyűlési képviselők és az egykori jóbarát, Nagy Ferenc... Gyula bácsi pedig csak emlékezett, mesélt. Megidézte az egykori pályatársakat, barátokat is: Babits Mihályt, Halász Gábort, József Attilát, Móricz Zsigmondot és másokat, akik már régen elköltöztek a Styxen túlra, Drangalagba, ahol egyszerre világlik a nap és a hold. Gyula bácsi emlékezete átfogja csaknem az egész századot - derűvel, bölcsességgel, jósággal, optimizmussal. A múló idővel arányosan mind gyakrabban tér vissza hozzánk, közénk, szülőhelyére. Végigjárja a gyermekkor színhelyeit, s a hegyről gyönyörködik a pazar panorámában. Tudod, - mondta legutóbb - Toscana is nagyon szép, de nézz körül! Hát mi az ehhez! - s körbemutatott a Csibehegyről. Aztán csak úgy félhangosan, mintha azt már csak magának mondaná, hozzátette: bárcsak itt vettem volna szőlőt! Mert a Bece-hegy már messze van, meg különben is, „elmentek" már a jóbarátok, a szomszédok. Tudod, Jóska is. Simándy Jóska. Pedig amikor esténként a bece-hegyi pincémben... Te! - váltott hirtelen témát - az meg ugye az Öreg-hegy, és ott van a száz lépcső? Tudod, egyszer ott tartottam irodalomórát a középiskolásoknak. Ma már nincs időnk, de a tavasszal, amikor eljövök ismét, ott kezdjük a sétát. Oda nagyon szeretnék elmenni mégegyszer. Ebben maradtunk. Takáts Gyula 1911. február 4-én született Tabon. Amikor legutóbb találkoztam vele kaposvári otthonában, azzal a szeretetteljes derűvel fogadott, amely elkísérte egész eddigi életében. S én sem a hosszú élet titkának kulcsát kutattam. Ha figyelünk szavára, ha megértjük lírája üzenetét, talán e titokra is fény derül. Fel kellene ismernünk, amit Tüskés Tibor írt egyik Takáts Gyula-kötet kapcsán: „Vágyaink messzire nyúlnak, s közben nem vesszük észre, hogy a Heszperidák kertje bennünk van. Csillogó és talmi célok után futunk, holott a magunk Drangalagját kellene megteremtenünk. Remeg, rezeg, robban körülöttünk a levegő, s elfeledkezünk a csönd, a cella-magány, a présházkápolna, a tiszta víz, a „zöld világ" öröméről. Pedig Takáts Gyula költészetének angyala ebbe az irányba mutat." Igen, ebbe az irányba mutat a közel harminc verseskötet, öt regény, s egy tucatnyi elbeszéléskötet és tanulmány. Kedves Gyula bácsi! A szülőföld minden szeretetével kívánunk további, jó egészségben végzendő alkotómunkát. Kívánjuk ezt azzal az optimizmussal, amellyel Csu Fu ültette a szép oltványokat. Bertalan Béla