Tiszaújváros - Leninvárosi Krónika, 1984 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-17 / 20. szám
ÖNNEK MI A VÉLEMÉNYE SZABÓ SÁMUEL, TEV: — Lesújtó: Igen, lesújtó a véleményem mindazon emberekről, akik nem becsülik a környezetüket, akik ha nem szépítik azt a környéket, ahol élnek, legalább ne tegyék tönkre; akik mások munkáját nem becsülik. Városunk parkjait, játszótereit, közterületeit majdnem olyan mértékben rongáljuk, mint ahogyan azt építik, ápolják az arra illetékesek. Összegszerű adatot nem ismerek, de úgy érzem, itt többről van szó, mint kidobott pénzről. Az elmúlt huszonöt év alatt — mióta itt élek sok formáját tapasztalhattam környezetünk megindításának. A teljesség igénye nélkül, pár eset. Az itt lakók közül sokan, korra, nemre, iskolai végzettségre és beosztásra tekintet nélkül átlósan, keresztbe-hosszába járnak a parkokon. Ki munkába menet siet a buszmegállóba és ..lerövidíti’ ’az utat, behozva ezzel azt a kis késést, amivel „tovább lazított” a megengedettnél. Ez — ismerve a város megállóinak helyeit — maximum két perc lehet. Munkából hazajövet a délutános műszakból — „úgysem látja senki” jelszóval — sokat nem a járdát választják. Igaz, járdáink sem ideálisak, de esőben, hóban és jóidőben egyaránt sokkal alkalmasabbak a közlekedésre, mint az összes többi terület együttvéve (van, aki kerékpárral is a füvön jár). A délutánokról ne is beszéljünk. Ilyenkor aztán teljes a nagyüzemi igénybevétel. Fut a füvön a pöttömbe, utána a papa, majd a mama. Fociznak a tizenévesek és cipelik a kosaraikat a boltból hazafelé sietők. Megfigyeltem, nem mindenki siet, aki a parkon jár. Sokan egyszerűen csak megszokásból teszik. Többször volt már kellemetlen élményem, ha megszólítottam azokat a gyerekeket, akik éppen fát próbáltak kitörni, vagy mászókának nézték valamelyik köztéri szobrunkat. Pedig a gyerekeket mi neveljük így, vagy nem neveljük úgy, hogy szeresse a szépet. Láttam négytagú családot sétálni át a parkon. Ilyenkor sok minden jut eszembe, többek között az is, amit a lányom mondott négyéves kora körül nagypapájának egyik sétájuk alkalmával, amikor éppen a fűre akartak lépni. „Nagypapa, ne lépj rá, mert ha a parkőr meglát, fizethet apád.” Szóval, nevelés kérdése is. Bizonyára mindannyiunkat sért, ha azt, amit létrehoztunk, mások tönkreteszik. Erre is kellene azoknak gondolni, akik letörik a hulladékgyűjtőket, akik leszedik a padok ülőkéit, akik különféle módon otthagyják kézjegyeiket a házak falán, vagy a lépcsőházban. Véleményem szerint sokat javulna parkjaink állapota, ha csak azt tennénk ott is, mint otthon, gondolva azt, hogy senki sem megy úgy a lakásának egyik sarkából a másikba, hogy közben átgyalogol az útba eső virágon, fotelen és esetleg a televízión BEHMA ISTVÁN, TVK A parkrongálókról alkotott véleményem — e lap hasábjain már több ízben is kifejtettem . Megfékezésükről több elképzelésem is lenne. Mindenekelőtt a széles körű társadalmi összefogást említeném. Ha például rongálót ér tetten az ember, és szót emel, ne kényszerüljön behúzott nyakkal elsomfordálni a helyszínről, mert a többség közömbös. Vagyis meg kell, hogy szűnjön a „mi közöm hozzá?” felfogás! (Gondoljon mindenki arra, hány társadalmi munkaórát áldozott eddig városszépítésre — esetleg hiába! — akkor talán könnyebben fog menni.. Jó lenne továbbá, ha az Ifjú Gárda nemcsak díszőrséget szolgáltatna jeles ünnepeinken ... Az úttörőknél is el tudnék képzelni például „parkvédelmi őrjáratok” felállítását ... azt A parkfenntartás illetékeseinek tudnám javasolni, hogy ne sajnálják a pénzt parkőrök alkalmazására ... És főleg: ne sajnálják a FENY-t! ugyanis a jó közvilágítás a leghatásosabb „ellenszer” — a többnyire sötétet kedvelő — garázdák ellen. És végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendőreink is vannak .... És esetenként szigorúan büntethetnének HOCSÁK RÓBERT, városi tanács: A parkrongálás számomra a „megmagyarázhatatlan” dolgok kategóriájába tartozik. Az emberi értelem ugyanis néhány időszakot leszámítva, bármely fejlődési szakaszában kell hogy rendelkezzen azzal az értékvédő, -óvó képességgel, amely kiemeli általában az élőlények közül és emberré teszi a „kétlábon” járót. Hogy ez mégsem így van, azt több példa támasztja alá sajnos, városunkban is. Gondoljunk csak az egyik legújabb terünk, a városközponti tér megrongált húros mászókájára, mely egyedi színfoltjával, új stílusú megfogalmazásával méltó eleme a térnek. Ma a mászóka húrjai lehangolódva, ernyedten csüngenek, vandál kezek vágták szét, tették tönkre, mint oly sok más játszóplasztikát. A „közösből” súlyos pénzeket vesznek így ki egyesek, hiszen csupán 1983. évben az új parkosítások értéke elérte a 3 millió forintot, a fenntartási költsége a 4,5 millió forintot, a közös társadalmi munkában létrehozott érték pedig, az 5,6 millió forintot. Nem kevesebb, amit 1984. évre is tervez a város. E tételek is igazolják, többen vagyunk, akik létrehozzák, védik ezeket az értékeket, ezért ki kell tudnunk választani és elkülöníteni a többségből azokat, akik pusztítják, rombolják környezetünket, legkedvesebb értékünket, otthonunkat, akik gyermekeinke [UNK] elveszik az életteret, az önfeledt játszás örömét, mi következő számunkban mezedemokráciával foglalkozunk, majd a 22. számunkban a munkásszállítással. Kérjük, hogy e két témával kapcsolatos észrevételeiket május 21-ig, illetve 28-ig juttassák el szerkesztőségünkbe a parkrongálókról? Bemutatjuk szobrainkat Bánkuti István, Kakas Bánkuti István alkotása, egy, a természetben látott élőlény alakzatainak csak az értelmi közlés számára legszükségesebb elemeit válogatja ki és alakítja át kifejező szándékainak megfelelően. Formálása egyszerre absztrakt, konstruktív és sigmatív. Mértani szerkezeteiben, a szögletes felületek,derékszögek, a párhuzamos -és összetartó egyenesek ritmikus egyensúlyára törekszik. Kompozíciójában az egyszerűsítés lehetőségeire, az üresen hagyott, ki nem töltött terek, s az elmetszések bujkáló dinamizmusára építi a kívánt hatás elérését, a tartalom közvetítését. Az élményt, a jelenség rejtett mozgásszakaszainak egyidejű sűrítését, megjelenítését a viszonylag egyszerűen összeállított térvonalak speciális társítása, egymáshoz rendelése hordozza. Ami látunk, az nem szélkakas, amely minden légmozgásra változtatja helyzetét, hanem élő kakas. Azért húzza ki büszkén magát, hogy láttatni engedje káprázatos színben pompázó tollazatát. Ezt minden évszakban elképzelhetjük, hiszen a megmunkált fémen — akár télen az olvadó hó kristályos cseppjeiben szikrázó napfény könnyel megcsalhatja érzékszerveinket. A szobrot kisebb mérete bensőségessé varázsolja. Az 5. sz Bölcsőde udvarán állva minden reggel várja kis pajtásait, délutáni álmukat pedig híven őrzi Gaál JenőFotó: Szabados László . Ez alkalommal az irodaház előcsarnokában leninvárosi festőművész, Pataki János grafikáiból és festményeiből válogatott mintegy negyven alkotás bemutatására kerül sor. Reprezentatív kiállítást május 11-én, a TIFO nagyszámú dolgozóinak jelenlétében dr. Tapasztó György gazdasági igazgatóhelyettes nyitotta meg. Megnyitó beszédében a művészetek és a festészet jelentőségéről, hatásáról szólva hangsúlyozza: Az ember legősibb vágya, hogy a körülötte levő világot meghódítsa. Már a kezdetekben egyik eszköze a rajz és a festés. Altamira barlangrajzai bizonyítják, hogy ősünk igyekezett hatalmába keríteni a bölényeket, hogy a festés mágikus erejét szolgálatába állítva biztosabbá vagy szebbé tegye életét. A festészet azóta is a legszabadabban szárnyaló vagy csapongó művészet, amely az embert szolgálja. festő megmutatja a világot, úgy ahogyan ő látja. Idealizál vagy éppen komor színekkel, erős kontúrokkal teszi félelmetessé az idilli képet. Megváltoztatja a látható valóságot, hangsúlyokat helyez át, és ezzel más értelmet ad a témának. A nézőben érzelmeket kelt, vonz vagy taszít, ahogy a festő látja, láttatja velünk mindazt, amit másképpen, hétköznapi módon szoktunk meg. Itt minden lehetséges: levegőben sétáló ember, szögletes fejű bárány, háznál nagyobb madár. Az épület nem dől össze, bár csak jelképes vázból áll, a teret csalfa optikai szabályok mérik, a színek ellentmondhatnak minden létezőnek. A művész sajátos kifejezésmódot alakít ki a korra és a stílusra jellemző elemekből. Vagy teljesen egyéni jelrendszert alkot és akkor a modernség, vagy az értetlenség ódiumát vállalja magára. Ha a jelkép közérthető, akkor a művész által alkalmazott jeleket a társadalmi megegyezés konvencionális értelméből eltérő jelentéssel ruházza fel. Az elfogadott szimbólumok általában „szabályosak’ a színek harmonikusak, amit sugalmaznak az béke, idill, de legalábbis kellemes realitás. Az élet ilyen is! De nemcsak ilyen! S aki a másik világot is meg akarja mutatni, vagy csak a másik világot látja, annak másfajta jelképeket kell keresni. A modernség mindig tiltakozás a „szabályos” világ ellen. Tagadás. S mivel szívesen merülünk el a kellemes érzelmek langyos medencéjében, nem szeretjük a tiltakozókat. Akik kirángatnak az idilli békéből, akik meghökkentenek érthetetlen jelképeikkel A művész megérzi ezt. Ezért nagy bátorság kell ennek vállalására, vagy mély belső átélés, amely — mint az álom — védi a külső világ brutális beavatkozásaitól, s a művész mint gyermek játszik tárgyaival. De erről mi nem sokat tudunk. Mi, átlagemberek, tanultunk egy kevés művészettörténetet, de csak szigorúan klasszikusokat. Bizonytalankodva felismerünk néhány fontosabb stílust. De nem tanultunk meg befogadni tőlünk idegen gondolatokat, megérezni mások érzelmeit, megérteni a vajúdást, amellyel valaki lehántja magáról a bőrt, hogy új formában mutassa meg magát. Magabiztosak vagyunk „szabályos” világunkban, de ha szokatlant, meghökkentőt látunk, akkor zavarba jövünk, mint a kamaszok. Éretlen Vihogással és fintorokkal reagálunk rá, és meg sem próbáljuk megérteni befogadni. Mert ezt is meg kell tanulni! Pataki Máriát idézem: „Merjük vállalni, hogy vissza-visszalépünk — hogy megérintjük régi világunk (vagy az érintsen meg minket). Vessük el a felületes szemlélődést, csak a könnyen érthetőség igényét. Késztessenek gondolkodásra a képek, gyönyörködésre, megértésre. Vállaljuk az azonosulást az alkotóval, szándékával, aki nem keveset akar megosztani velünk: érzéseit, hullámzó létének kézzel fogható varázsát, szűkülő-táguló irizáló világát, gondolatgazdagságát, hitét, ÖNMAGÁT.” Hogy a mű, amit látunk, érték-e igazán, maradandó-e vagy sem, az csak később dől el, nem létrejötte pillanatában. De sosem derül ez ki, ha mi magunk sohasem akarunk kitörni a „szabályos világból” és érzéseinket, hangulatunkat, gondolatainkat nem szembesítjük a lázadó művész látomásaival, hogy befogadhassuk, ha új gondolatot ébreszt bennünk, vagy elvethessük, hogy ha nem. — fejezte be megnyitó beszédét dr. Tapasztó György. A megnyitót követően a művész az érdeklődők kérdései alapján tárlatvezetést tartott. Pataki János festőművész kiállítása Tiszai Kőolajipari Vállalat szakszervezeti bizottsága és közművelődési bizottsága Igen aktív tevékenységet fejt ki a különböző kiállítások szervezésében, ismert és magas szintű képzőművészek alkotásainak bemutatásában. mi ■ * Dorottya és Dorotyka Áttünések ■"■■■ 1984. MÁJUS 17, МННВНЖНПП Д