Tiszaújváros - Leninvárosi Krónika, 1985 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-19 / 51. szám
Ha flótáw’ A népdal nem gyerekcipő Fehér Anikó készíthet beszélgetést Páskándi Géza íróval Találkozásom a népdallal címmel. Bár a beszélgetés, mint műfaj, nem éppen jellemző erre a műsorra, hiszen elsősorban Páskándi Géza beszélt, a riporter pedig — ez is egyfajta riporteri erény egyébként — hagyta beszélni az ismert írót. Páskándi Szatmárhegyén született csakúgy, mint szülei, s e falusi környezet természetes akusztikájához nagyban hozzájárultak a népdalok. Ám ellentétben azzal, amit a városi ember képzel, nemcsak az ún. tiszta forrás, a tiszta népzene jellemezte ezt az akusztikai környezetet, beszúrom , edett oda a népies műdal, a magyarnóta is. Páskándi restellkedés nélkül szólott ízlésfejlődésének eklektikus gyökereiről, aztán a véleményét hangoztatva, a magyarnóta is lehet jó a maga nemében, ha annak szövege, zenei előadása tehetségre vall. A népdal történeti fejlődésének, társadalmi funkciójának áttekintésekor az író arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontosak a változatok — akár egy magyarnótabeli változat is —, mert éppen ezek az adott művészeti ág életképességének legfontosabb ismérvei. S a népdal — olykor — hamisan is jobb, mint sehogy. Az énekes parlamentnek aposztrofált népzene, ahol a betyár vármegyét, a baka a tábornokot, a az öreg a fiatalt kritizálhatta, demokrácia egyik korabeli kiélési a formája. S hogy milyen a ma emberének a viszonya a népdalhoz? A feltörekvés, a nagyravágyás — mondta Páskándi — esetleg azt hitetheti el az emberekkel, hogy a a népdalt éppúgy ki lehet nőni, mint gyerekcipőt. Pedig legfeljebb időlegesen lehet róla elfelejtkezni. (Kossuth rádió, december II. 160.5 Ide) Adás után Tévéolvasó Az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat gondozásában megjelent Tévékönyv bizonyára nem fogja megoldani azt a konfliktust amely a képernyő és a könyv között kialakult, az azonban tagadhatatlan, hogy ezúttal tévét „olvasunk”. S úgy hírlik, nem is kevesen, hiszen a Moldovan Tamás és Schmitt Péter álal szerkesztett, majd háromszáz oldalas könyvecske bestsellerré vált, s már csak itt-ott lehet hozzájutni Hogy mi van benne? Például a gazdasági helyzet. Na nem a nemzetközi, vagy általában a hazai, csak a Szabadság téri „begyűrőzésekről” szerezhetünk ismereteket. Például arról, hogy ez az esztendő az utolsó, amikor a Magyar Televízió még önfenntartó vállalatnak (intézménynek) számít. Egyébként már az is meglepő, hogy eddig az volt, s egy fillér állami támogatás nélkül dolgoztak. Ez világviszonylatban is ritkaságszámba megy. Persze — mondhatná valaki —, elvégre abból a bosszantóan sok hirdetésből futja! Nos, a hirdetési bevétel évente 3X0 millió forint, ármiből 130 millió az adó. A maradék nagy részét, állítólag 80 millió forintot felemésztenek a költségek (Összehasonlításul: a Tévéhíradó évi költségvetése csak 8 millióval több?!), s a nyereségként elkönyvelhető 100 millió fele a Rádiót illeti. A TV összköltségvetése 1985- ben pedig 2 milliárd 190 millió forint. Szóval, hirdetésből aligha. Hát akkor miből? Nyilván az előfizetési díjból, ami havi 80 forint, hiszen a rádiódíj is a TV bevételét növeli. A könyvből egyébként, nemcsak azt tudhatjuk meg, mire költik az előfizetők pénzét, a gazdasági jellegű témákon túl — bár az írásokban afféle wagneri vezérmotívumként végigvonul a pénzügyi szemlélet — sok egyebet is megtudhatunk. Például azt, hogy az angol tévé rendszeresen közvetíti a nevesebb biliárdozók nemegyszer 2—3 órás „összekoccanásait”; a lengyel néző átlagosan, avagy a lengyel átlagnéző napi 2 óra 45 percet figyeli a képernyőt; ars poeticákkal dúsított műsorhistóriákat a Hét, a Stúdió, a Delta vagy a TV-híradó eddigi életéről, keletkezési körülményeiről. Nem tudni pontosan, milyen szempontok alapján állították össze az ún. TV-lexikont, de sok, képernyőről közismert tévésfigura mintha kimaradt volna. Érdekesek a tévések egymásról, saját munkahelyi közérzetükről írott észrevételeik, élményeik, s bizonyára „kinyitja” a szemünket a szakmai fogások, technikai megoldások megismertetését szolgáló néhány alfejezet. Ami talán kevés, vagy hiányzik, hogy tudniillik nem igazán érezni a problémákat, a gondokat, kicsit mintha túl szép volna minden s ettől a könyv inkább a reklám és kalendárium műfajába csúszik át. De sebaj, ha letesszük a könyvet, hiányérzetünket feloldandó, még mindig bekapcsolhatjuk a tévékészüléket. D. Szabó Ede Kukákról В instan A kuka szemétgyűjtő, mégpedig házi szemétgyűjtő. A falbontási törmelék pedig építési törmelék. Az építési törmelék a kuka mellett — mindegy, hogy hogyan került oda — sajnos, már szemét. A kukában összegyűjtött házi szemetet a Városgazdálkodási Vállalatnak kell elszállítania. Az építési törmeléket — mivel nem házi szemét —, annak, aki „termelte”. (Ha a VGV, akkor persze a VGV- nek, de nem a kukában !) Meddig rondítja az utcaképet? Ha megtelefonálják a pontos címet, csak holnapig. (Reagálás a III. évfolyamunk 50. számában megjelent Kuka című cikkecskénkre — a szerk.) Oláh György, a VGV kezelési igazgatóhelyettese Lakóközösségi klub A a Tiszai Erőmű valamint Vállalat anyagi támogatására 1., a Gagarin Ы 16. laksomak munkájával egy száritóhelyiségből péébonos kakóközösségi klub lett A Derkovits Művelődési Ksoporrt és a Hazafias Népfront az elvi támogatás mellett bútorokkal segítette a kis csoportot A klub két éve bizonyítja, megérdemelték a bizalmat. A lépcsőház lakói névnapokat, brigádtalálkozókart videomesemozit, számítógépes tanfolyamot szerveznek a helyiségben, ottjártamkor art nebuló nyomkodta a bérelt Spectrumok billentyűzetét. Erdélyi Lajos, aki a tanfolyamot vezeti, elmondta, majd egyik tamítványa be is bizonyította, a tanfolyam 32 órája alatt komoly, jól hasznosítható ismeretekhez juthat a kis csoport minden tagja. A klub vezetője, Petneházi Szilveszter beszélt a gondokról és további terveiről is A KISZ KB és a KISZ városi bizottsága felajánlotta segítségét, a KISZ KB- tól egy Primet kapnak, míg a városi bizottság pályázat kiírásával kívánja az ilyen, öntevékeny kis közösségeket segíteni A pályázók anyagi támogatást is kapnak a feltételek megteremtésére. Swatfl LENINVAROST KRÓNIKA 4.^ —" így s más.«. AJÁNDÉK Nem a Télapótól, noha bizonyára ő is öröl neki. De miről is van szó tulajdonképpen ? Nos, arról, hogy megmenekült két szép fenyőfa a pusztulástól. Nagy dolog — mondhatná bárki — éppen most, amikor több százezer esik áldozatul. Paradox módon azért, hogy örüljünk nekik — karácsonyfaként. Az ám, csakhogy a két fenyőt nem szánták karácsonyfának, csupán útban voltak. Az árokásónak, mely a kábeltévé kábeljeinek ásott árkot, parkon át a víztoronyig. A két a sudár fenyő mindenesetre él. Megmaradt mementónak, hogy lám így is lehet... Köszönet érte! KAMIDI: A Félreértés ne essék, nem egy ódon várkastély pipiskedő udvarhölgyéről kívánok regélni. Ő csak nyugodjék békében haló porában, előkelő kriptája mélyén, írásom tárgya ama — szintén Kamilla néven ismert — virág, mely a szintetizált gyógyszercsodák korában is a legismertebb, s egyszersmind legkedveltebb herbáriának számít. Teája amolyan igazi népi csodaszer, s jótékony hatását ezernyi nyavalyára, még a modern orvostudomány sem kérdőjelezi meg. Nos, ennek az igénytelen, vadon is tömegesen élő, sőt manapság már termesztett gyógynövényből készült teát hiába is keresném mostanában. Nincs! — hangzik a lakonikus válasz, ha érdeklődöm felőle. Nincs az АВС-ben (valaha pedig volt!), s nincs a patikában sem. (Ahol pedig természetes, hogy mindig volt!) Hová lett vajon? Csak nem esett a kemikáció áldozatául? Szinte bizonyos, hogy nem, hiszen például a hortobágyi szikes az idén nyáron is fehérlett tőle. Talán nem szedte’ le? De igen! Olvastam az újságban, hogy a maszekok szedőfésűvel, a nagyüzemek pediglen kombájnnal aratták- Hová tűnhetett mégis? Megvan! Alighanem külföldre került, akár paprika. Bécsben, a Mariahilfer a Strassén minden bizonnyal kapnék belőle. Akármennyit.. . Ám nekem momentán nincs kedvem Bécsbe zarándokolni a Kamilláért. Azt viszont eltökéltem, hogy jövőre önellátó leszek. Kamillából is. Tegeződ(j)ünk ? Némiképp irigyléssel gondolok az angolokra, mert nyelvük egységesen tegez mindenkit,, hisz még a királynőknek is azt mondhatják: „you”, pedig ott aztán igazán élő a hagyománytisztelet. Nehéz nyelv a magyar, hallom sokszor hazánk nyelvén tanuló diákoktól.. akik nehezen igazodnak el a tegeződés és magázódás útvesztőiben. Én legszínesebben mindenkit tegeznék, hisz valójában úgysem a megszólítás fokozatán múlik tiszteletadás. Nemzedékünk gyakran él is e közvetlen beszédmodort hordozó lehetőséggel. A KISZ- ben például szinte mindenütt az országban „kötelező" a tegezet, s ez, természetes is, hisz mi lenne, ha még a harmincon aluliak is magáznak egymást. Aztán többnyire tegezeidnek egymással a nők, ismerve, vagy ismeretlenül, például a kombinátban, de több más nagyüzemben is. Ez is nagyon egyszerűvé teszi az érintkezést, mert bizalmaskodást nem jelent, de közvetlenné varázsolja megbeszélni valónkat. Sokszor még a főnököt is könnyebb elérni, ha valaki nem a magázódás exikalmas mondataivnt kezdi a bemutatkozást a titkárnőnek, aki, ha elmondjuk hívásunk célját, akár még segíthet is nekünk. A minap, fiatal és szimpatikus doktornő látogatott hozzánk, aztán kínosnak érezvén a magázást, javasoltam: tegeződjünk. Meglepő választ kaptam, illetve magyarázatot, annak ellenére, hogy természetesen igent mondott. Hosszas magyarázatba kezdett arról, hogy nem szeret, a körzetében tegeződni mert ha valakivel mégis megteszi, akkor azt hiszik, hogy kivételez és különszolgáltatásokat nyújt. Miért hiszik ezt, nem tudom, s azt sem igen értem, hogy a tegeződés miért járna tekintélycsökkenéssel. No, persze nehéz ebben az ügyben egyértelműen állást foglalni, mert valóban nem volna célszerű, ha a hazai szokásokat figyelmen kívül hagyva mindenki mindenkit, — rossz értelemben véve — egyszerre csak „letegezne". Az azonban már csak rajtunk múlik, hogy akkor, amikor nem zavarja jóízlésünket, élünk a közvetlen beszélgetés lehetőségét magában rejtő tegezéssel. Vadas Zsuzsa Zabos Géza: Boldog karácsonyt! Mezőcsát, 1952. december 24. Bével az első együttes karácsonyunk. Ebédidőre végzek a bejelentett betegekkel. — Újabb nincs? — kérdezem az ajtóban. — Nincs! — nevetné. — Az állatok is a Jézust várják ... Megkönnyebbülten dobom le a kabátomat. Egy szem szobánkban meleg van, meghitt csendben ebédelünk. A kályhán víz melegszik, hogy megfürödjünk a szeretet békéjét dajkáló este előtt. Meghatottan nézegetem enyhén domborodó pocakját. — Még nem mozdult? — kérdezem a gőzölgő lavór felett. Csak a fejével int nemet. Ünneplő ruhába bújunk és behozom az apró fenyőfát A tövét papírral kell körülhizlalnom, hogy feszesen álljon a vaslábak között Könnyű kedvvel kötözgetjük a szaloncukrokat. Odakint csendesen sötétedik, néha lépések koppannak a salakon. • Mit gondolsz, már ilyen korán is megjöhet a Jézus? Érzem, hogy nagyon várja az ajándékot osztó percek örömét. — Ha nálunk kezdi, miért ne? Mégse jöhet Valaki a kaput döngeti. Kedvetlenül veszem fel kabátomat, hogy megnézzem, ki és mit akar? Öreg, gyűrt emberke áll egy tejeskannákkal megrakott szekér előtt . A Woinarovich-tanyáról jöttem. Egy tehén nem tud megelleni Az Isten ... — mondanám, ha nem jut eszembe az ünnep, hogy ilyenkor nem illik az embernek káromkodnia. — Siess vissza! — búcsúzik Bé. Nézem, olyan szomorúan áll a fa melett, mint egy megvert kisgyerek Hallgatva döcögünk a zsúpfedeles házak között. Hátunk mögött koccanva imbolyognak a kannák, dühös kutyákat riaszt a csörömpölés. A pislákoló utcai lámpák fényében óvatosan nézegetem az öreget, ősz hajtincsek bújnak elő az elnyúzott bőrsapka alól, a borostás arcra mély árkokat szántott az idő. Megsajnálom. — Tudom, hogy magának is karácsonya van .. . Cigarettát sodor, nehezen gyullad a szűzdohány. — A tejet hordom a gazdaságból . .. Azért bíztak meg, hogy én vigyem Vályogvető gödrök között zötyögünk abból épült a falu. Aztán kiérünk a legelő szegélyére. Kopott mezei út vezet a sötétség felé, a kopár mezőn hófoltok őrzik a néhány nappal korábbi, viharos időt. Az égen hideg csillagok remegnek, inkább csak érzem körülöttem a síkság végtelenjét. Ez a Kis-Hortobágy — mondja az öreg, mintha megsejtette volna, hogy mire gondolok. A gyeplő lazán fekszik bütykös ujjai között. A jeges tócsákkal cifrázott úton csak lépésben hajthat. — Mire odaérünk, megszületik, talán meg is szárad a borjú, de akkor nagyon dühös leszek__— mondom élesen. — Nem hiszem .... — ingatja a fejét. — Négy láb látszik. Vagy kettő jön, vagy keresztben van ... Egy óra múlva megérkezünk. Testes, nagy bajuszú férfi, Barek Nándi bácsi, a mezőgazdász áll az istálló ajtajában. — Már azt hittem, nem értek ide sohasem! Négy fiatal legény ül a tehén körül felő székeken. Az állat elnyúlva kínlódik sikertelen tolófájásaival. Négy láb kandikál ki a szülőútból. Félmeztelenre vetkőzöm és tiszta szalmát kérek a tehén fara mögé.. — Valóban iker! — nézek fel. — Az egyik fejjel, a másik farral jönne . .. Csak azt nem tudom, melyik legyen az elsőszülött? — Te döntesz! — mosolyog a mezőgazdász. — De vigyázz rá, a legjobb tehenünk ... Csorog rólam a veríték, amikorra visszatolom a fejjel érkezőt, hogy szabadabb utat kapjon a másik. — Na most! — mondom az embereknek, hogy húzhatják a kötelet. Centizve haladunk, időbe telik, mire megszületik. Az emberek remegnek az erőlködéstől — Szép bika lesz, ha megmarad ... — vizsgálja az öreg Barek. Aztán világra jön a második boci is. Fáradtan ülök az emberek között. Később meleg vizet hoznak egy lavórban, az egyik tehenész a hátamat mossa. — Tudom, hogy jobb lenne, ha valami szűz lány tapogatna, de azzal erre nem szolgálhatunk — vigasztal a mezőgazdász — Ki visz most haza? — kérdezem öltözködés közben. Öreg Barek értetlenül néz rám. — Hát ki vinne...? Csapó bácsi, aki kihozott... Most békésen kocoghat kannák nélkül... A reggeli fejésig visszaér . .. — És ő viszi be a tejet is? Akkor egy órácskát se alhat... — Öreg már... Nem nagyon kell neki Kíméletlennek tartom ezt a beosztást. — Emberek — nézek a négy tehenészre —, vigyen be maguk közül valaki! Elkomorul mind a négynél az eddigi mosolygós tekintet. — Ez most az ő dolga! — vélekedik a legfiatalabb — így is itt csesztük szét a karácsonyestét . . . A hideg, csillagveretes éjszakában lassan haladunk. — Azért eljöhetett volna valamelyik fiatal maga helyett... — elmélkedem. Már a falu alatt járunk amikor válaszol. — Mindenkinek megvan a maga baja . .. Nekik is . . Bé egy székben alszik a karácsonyfa előtt A fa alatt érintetlenek az ajándékot rejtő csomagok. — Boldog , a rácson át! — ébresztem fel szelíd simogatással. — Neked is! — mosolyog ránt, de látom a szemén, hogy átsírta az éjszakát 1985. DECEMBER 19. _