Tiszaújváros - Leninvárosi Krónika, 1985 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1985-12-19 / 51. szám

Ha flótáw’ A népdal nem gyerekcipő Fehér Anikó készíthet beszélge­tést Páskándi Géza íróval Talál­kozásom a népdallal címmel. Bár a beszélgetés, mint műfaj, nem ép­pen jellemző erre a műsorra, hi­szen elsősorban Páskándi Géza be­szélt, a riporter pedig — ez is egy­fajta riporteri erény egyébként — hagyta beszélni az ismert írót. Pás­kándi Szatmárhegyén született csakúgy, mint szülei, s e falusi kör­nyezet természetes­­­ akusztikájá­hoz­ nagyban hozzájárultak a nép­dalok. Ám ellentétben azzal, amit a városi ember képzel, nemcsak az ún. tiszta forrás, a tiszta népzene jellemezte ezt az akusztikai kör­nyezetet, beszúrom , ed­ett oda a né­pies műdal, a magyarnóta is. Pás­kándi restellkedés nélkül szólott ízlésfejlődésének eklektikus gyöke­reiről, aztán a véleményét hangoz­tatva, a magyarnóta is lehet jó a maga nemében, ha annak szöve­ge, zenei előadása tehetségre vall. A népdal történeti fejlődésének, társadalmi funkciójának áttekinté­sekor az író arra hívta fel a fi­gyelmet, hogy mennyire fontosak a változatok — akár egy magyar­­nótabeli változat is —, mert éppen ezek az adott művészeti ág élet­képességének legfontosabb ismér­vei. S a népdal — olykor — hami­san is jobb, mint sehogy. Az énekes parlamentnek aposzt­rofált népzene, ahol a betyár vármegyét, a baka a tábornokot, a az öreg a fiatalt kritizálhatta, demokrácia egyik korabeli kiélési a formája. S hogy milyen a ma em­berének a viszonya a népdalhoz? A feltörekvés, a nagyravágyás — mondta Páskándi — esetleg azt hi­tetheti el az emberekkel, hogy a a népdalt éppúgy ki lehet nőni, mint gyerekcipőt. Pedig legfeljebb időlegesen lehet róla elfelejtkezni. (Kossuth rádió, december II. 160.5 Ide) Adás után Tévéolvasó Az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat gondozásában megjelent Tévékönyv bizonyára nem fogja megoldani azt a konf­liktust amely a képernyő és a könyv között kialakult, az azon­ban tagadhatatlan, hogy ezúttal tévét „olvasunk”. S úgy hírlik, nem is kevesen, hiszen a Moldo­van Tamás és Schmitt Péter álal szerkesztett, majd háromszáz olda­las könyvecske bestsellerré vált, s már csak itt-ott lehet hozzájutni Hogy mi van benne? Például a gazdasági helyzet. Na nem a nem­zetközi, vagy általában a hazai, csak a Szabadság téri „begyűrőzé­­s­ekről” szerezhetünk ismereteket. Például arról, hogy ez az esztendő az utolsó, amikor a Magyar Tele­vízió még önfenntartó vállalatnak (intézménynek) számít. Egyébként már az is meglepő, hogy eddig az volt, s egy fillér állami támogatás nélkül dolgoztak. Ez világviszony­latban is ritkaságszámba megy. Persze — mondhatná valaki —, elvégre abból a bosszantóan sok hirdetésből futja! Nos, a hirdetési bevétel évente 3X0 millió forint, árm­iből 130 millió az adó. A mara­dék nagy részét, állítólag 80 millió forintot felemésztenek a költségek (Összehasonlításul: a Tévé­híradó évi költségvetése csak 8 millióval több?!), s a nyereségként elköny­velhető 100 millió fele a Rádiót il­leti. A TV összköltségvetése 1985- ben pedig 2 milliárd 190 millió fo­rint. Szóval, hirdetésből aligha. Hát akkor miből? Nyilván az elő­fizetési díjból, ami havi 80 forint, hiszen a rádiódíj is a TV bevételét növeli. A könyvből egyébként, nem­csak azt tudhatjuk meg, mire köl­­tik az előfizetők pénzét, a gazda­sági jellegű témákon túl — bár az írásokban afféle wagneri vezérmo­tívumként végigvonul a pénzügyi szemlélet — sok egyebet is meg­tudhatunk. Például azt, hogy az angol tévé rendszeresen közvetíti a nevesebb biliárdozók nemegy­szer 2—3 órás „összekoccanásait”; a lengyel néző átlagosan, avagy a lengyel átlagnéző napi 2 óra 45 percet figyeli a képernyőt; ars po­eticákkal dúsított műsorhistóriákat a Hét, a Stúdió, a Delta vagy a TV-híradó eddigi életéről, keletke­zési körülményeiről. Nem tudni pontosan, milyen szempontok alap­ján állították össze az ún. TV-le­­xikont, de sok, képernyőről köz­ismert tévésfigura mintha kima­radt volna. Érdekesek a tévések egymásról, saját munkahelyi köz­érzetükről írott észrevételeik, él­ményeik, s bizonyára „kinyitja” a szemünket a szakmai fogások, technikai megoldások megismerte­tését szolgáló néhány alfejezet. Ami talán kevés, vagy hiányzik, hogy tudniillik nem igazán érez­ni a problémákat, a gondokat, ki­csit mintha túl szép volna min­den s ettől a könyv inkább a reklám és kalendárium műfajába csúszik át. De sebaj, ha letesszük a­ könyvet, hiányérzetünket felol­dandó, még mindig bekapcsolhat­juk a tévékészüléket. D. Szabó Ede Kukákról­­ В­­ instan A kuka szemétgyűjtő, mégpedig házi szemétgyűjtő. A falbontási tör­melék pedig építési törmelék. Az építési törmelék a kuka mellett — mindegy, hogy hogyan került oda — sajnos, már szemét. A kukában összegyűjtött házi szemetet a Városgazdálkodási Vál­lalatnak kell elszállítania. Az épí­tési törmeléket — mivel nem házi szemét —, annak, aki „termelte”. (Ha a VGV, akkor persze a VGV- nek, de nem a kukában !) Meddig rondítja az utcaképet? Ha megtelefonálják a pontos cí­met, csak holnapig. (Reagálás a III. évfolyamunk 50. számában megjelent Kuka című cikkecskénk­re — a szerk.) Oláh György, a VGV kezelési igazgatóhelyettese Lakóközösségi klub A a Tiszai Erőmű valamint Vállalat anyagi támogatására 1., a Gagarin Ы 16. laksomak munkájával egy száritóhelyiségből péé­­bonos kakóközösségi klub lett A Derkovits Művelődési Ksoporrt és a Hazafias Népfront az elvi tá­mogatás mellett bútorokkal segí­tette a kis csoportot A klub két éve bizonyítja, megérdemelték a bizalmat. A lépcsőház lakói név­napokat, brigádtalálkozókart video­­mesemozit, számítógépes tanfolya­mot szerveznek a helyiségben, ott­­jártamkor art nebuló nyomkodta a bérelt Spectrumok billentyűzetét. Erdélyi Lajos, aki a tanfolyamot­ vezeti, elmondta, majd egyik tamít­­ványa be is bizonyította, a tanfo­lyam 32 órája alatt komoly, jól hasznosítható ismeretekhez juthat a kis csoport minden tagja. A klub vezetője, Petneházi Szil­veszter beszélt a gondokról és to­vábbi terveiről is A KISZ KB és a KISZ városi bizottsága­­ fel­ajánlotta segítségét, a KISZ KB- tól egy Primet kapnak, míg a vá­rosi bizottság pályázat kiírásával kívánja az ilyen, öntevékeny kis közösségeket segíteni A pályázók anyagi támogatást is kapnak a fel­tételek megteremtésére. Swatfl LENINVAROST KRÓNIKA 4.^ —" így s más.«. AJÁNDÉK Nem a Télapótól, noha bizo­nyára ő is öröl neki. De miről is van szó tulajdonképpen ? Nos, arról, hogy megmenekült két szép fenyőfa a pusztulástól. Nagy do­log — mondhatná bárki — éppen most, amikor több százezer esik áldozatul. Paradox módon azért, hogy örüljünk nekik — kará­csonyfaként. Az ám, csakhogy a két fenyőt nem szánták kará­csonyfának, csupán útban voltak. Az árokásónak, mely a kábelté­vé kábeljeinek ásott árkot, parkon át a víztoronyig. A két a sudár fenyő mindenesetre él. Megmaradt mementónak, hogy lám így is lehet... Köszönet ér­te! KA­MIDI: A Félreértés ne essék, nem egy ódon várkastély pipiskedő ud­­varhölgyéről kívánok regélni. Ő csak nyugodjék békében haló po­rában, előkelő kriptája mélyén, írásom tárgya ama — szintén Kamilla néven ismert — virág, mely a szintetizált gyógyszercso­dák korában is a legismertebb, s egyszersmind legkedveltebb her­­báriának számít. Teája amolyan igazi népi csodaszer, s jótékony hatását ezernyi nyavalyára, még a modern orvostudomány sem kérdőjelezi meg. Nos, ennek az igénytelen, vadon is tömegesen élő, sőt manapság már termesz­tett gyógynövényből készült teát hiába is keresném mostanában. Nincs! — hangzik a lakonikus válasz, ha érdeklődöm felőle. Nincs az АВС-ben (valaha pe­dig volt!), s nincs a patikában sem. (Ahol pedig természetes, hogy mindig volt!) Hová lett va­jon? Csak nem esett a kemiká­­ció áldozatául? Szinte bizonyos, hogy nem, hiszen például a hor­tobágyi szikes az idén nyáron is fehérlett tőle. Talán nem szed­te’­ le? De igen! Olvastam az új­ságban, hogy a maszekok szedő­­fésűvel, a nagyüzemek pediglen kombájnnal aratták- Hová tűn­hetett mégis? Megvan! Aligha­nem külföldre került, akár paprika. Bécsben, a Mariahilfer a Strassén minden bizonnyal kap­nék belőle. Akármennyit.. . Ám nekem momentán nincs kedvem Bécsbe zarándokolni a Kamil­láért. Azt viszont eltökéltem, hogy jövőre önellátó leszek. Ka­millából is. Tegeződ(j)ünk ? Némiképp irigyléssel­ gondo­lok az angolokra, mert nyelvük egységesen tegez mindenkit,, hisz még a királynőknek is azt mond­hatják: „you”, pedig ott aztán iga­zán élő a hagyománytisztelet. Ne­héz nyelv a magyar, hallom sok­szor hazánk nyelvén tanuló diá­koktól.. akik nehezen igazodnak el a tegeződés és magázódás útvesz­tőiben. Én legszínesebben mindenkit te­geznék, hisz valójában úgysem a megszólítás fokozatán múlik tiszteletadás. Nemzedékünk gyak­­­ran él is e közvetlen beszédmo­dort hordozó lehetőséggel. A KISZ- ben például szinte mindenütt az országban „kötelező" a­ tegezet, s ez, természetes is, hisz mi­ len­ne, ha még a harmincon­ aluliak is magáznak egymást. Aztán több­nyire tegezeidnek egymással a nők, ismerve, vagy ismeretlenül, például a kombinátban, de több más nagyüzemben is. Ez is na­gyon egyszerűvé teszi az érintke­zést, mert bizalmaskodást nem je­lent, de közvetlenné varázsolja megbeszélni valónkat. Sokszor még a főnököt is könnyebb elérni, ha valaki nem a magázódás exikalmas monda­taivn­t kezdi­ a bemutatkozást a­ titkárnőnek, aki, ha elmondjuk hívásunk célját, akár még segíthet is nekünk. A minap, fiatal és szimpatikus doktornő látogatott hozzánk, aztán kínosnak érezvén a magázást, ja­­vasoltam: tegeződjünk. Meglepő vá­laszt kaptam, illetve magyaráza­tot, annak ellenére, hogy termé­szetesen igent mondott. Hosszas magyarázatba­ kezdett arról, hogy nem szeret, a körzetében tegeződ­­ni mert ha valakivel mégis meg­teszi, akkor azt hiszik, hogy ki­vételez és különszolgáltatásokat nyújt. Miért hiszik ezt, nem tu­dom, s azt sem igen értem, hogy a tegeződés miért járna tekintély­­csökkenéssel. No, persze nehéz eb­ben az ügyben egyértelműen ál­lást foglalni, mert valóban nem­ volna célszerű, ha a hazai szoká­sokat figyelmen kívül hagyva min­denki mindenkit, — rossz értelem­ben véve — egyszerre csak „lete­gezne". Az azonban már csak rajtunk múlik, hogy akkor, amikor nem­ zavarja jóízlésünket, élünk a köz­vetlen beszélgetés lehetőségét ma­gában rejtő tegezéssel. Vadas Zsuzsa Zabos Géza: Boldog karácsonyt! Mezőcsát, 1952. december 24. Bével az első­ együttes karácso­nyunk. Ebédidőre végzek a beje­lentett betegekkel. — Újabb nincs? — kérdezem az ajtóban. — Nincs! — nevet­né. — Az állatok is a Jézust várják ... Megkönnyebbülten dobom le a kabátomat. Egy szem szobánkban meleg van, meghitt csendben ebé­delünk. A kályhán víz melegszik, hogy megfürödjünk a szeretet békéjét dajkáló este előtt. Meghatottan nézegetem enyhén domborodó pocakját. — Még nem mozdult? — kérde­zem a gőzölgő lavór felett. Csak a fejével int nemet. Ün­neplő ruhába bújunk és behozom az apró fenyőfát A tövét papírral kell körülhizlalnom, hogy feszesen álljon a vaslábak között Könnyű kedvvel kötözgetjük a szaloncukro­kat. Odakint csendesen sötétedik, néha lépések koppannak a sala­kon. • Mit gondolsz, már ilyen ko­rán is megjöhet a Jézus? Érzem, hogy nagyon várja az ajándékot osztó percek örömét. — Ha nálunk kezdi, miért ne? Mégse jöhet Valaki a kaput döngeti.­ Kedvetlenül veszem fel kabátomat, hogy megnézzem, ki és mit akar? Öreg, gyűrt emberke áll egy te­jeskannákkal megrakott szekér előtt . A Woinarovich-tanyáról jöt­tem. Egy tehén nem tud megel­leni Az Isten ... — mondanám, ha nem jut eszembe az ünnep, hogy ilyenkor nem illik az embernek káromkodnia. — Siess vissza! — búcsúzik Bé. Nézem, olyan szomorúan áll a fa melett, mint egy megvert kisgye­rek Hallgatva döcögünk a zsúpfede­­les házak között. Hátunk mögött koccanva imbolyognak a kannák, dühös kutyákat riaszt a csöröm­pölés. A pislákoló utcai lámpák fényében óvatosan nézegetem az öreget, ősz hajtincsek bújnak elő az elnyúzott bőrsapka alól, a bo­rostás arcra mély árkokat szán­tott az idő. Megsajnálom. — Tudom, hogy magának is ka­rácsonya van .. . Cigarettát sodor, nehezen gyul­lad a szűzdohány. — A tejet hordom a gazdaság­ból . .. Azért bíztak meg, hogy én vigyem Vályogvető gödrök között zötyö­­günk abból épült a falu. Aztán kiérünk a legelő szegélyére. Kopott mezei út vezet a sötétség felé, a kopár mezőn hófoltok őrzik a né­hány nappal korábbi, viharos időt. Az égen hideg csillagok remegnek, inkább csak érzem körülöttem a síkság végtelenjét. Ez a Kis-Hortobágy — mond­ja az öreg, mintha megsejtette vol­na, hogy mire gondolok. A gyeplő lazán fekszik bütykös ujjai között. A jeges tócsákkal cif­rázott úton csak lépésben hajthat. — Mire odaérünk, megszületik, talán meg is szárad a borjú, de akkor nagyon dühös leszek__— mondom élesen. — Nem hiszem .... — ingatja a fejét. — Négy láb látszik. Vagy kettő jön, vagy keresztben van ... Egy óra múlva megérkezünk. Testes, nagy bajuszú férfi, Barek Nándi bácsi, a mezőgazdász áll az istálló ajtajában. — Már azt hittem, nem értek ide sohasem! Négy fiatal legény ül a tehén körül fe­lő székeken. Az állat el­nyúlva kínlódik sikertelen tolófá­jásaival. Négy láb kandikál ki a szülőútból. Félmeztelenre vetkő­zöm és tiszta szalmát kérek a tehén fara mögé.. — Valóban iker! — nézek fel. — Az egyik fejjel, a másik far­ral jönne . .. Csak azt nem tu­dom, melyik legyen az elsőszü­lött? — Te döntesz! — mosolyog a mezőgazdász. — De vigyázz rá, a legjobb tehenünk ... Csorog rólam a veríték, ami­korra visszatolom a fejjel érkezőt, hogy szabadabb utat kapjon a má­sik. — Na most! — mondom az em­bereknek, hogy húzhatják a köte­let. Centizve haladunk, időbe te­lik, mire megszületik. Az embe­rek remegnek az erőlködéstől — Szép bika lesz, ha megma­rad ... — vizsgálja az öreg Barek. Aztán világra jön a második boci is. Fáradtan ülök az emberek között. Később meleg vizet hoz­nak egy lavórban, az egyik te­henész a hátamat mossa. — Tudom, hogy jobb lenne, ha valami szűz lány tapogatna,­ de azzal erre nem szolgálhatunk — vigasztal a mezőgazdász — Ki visz most haza? — kérde­zem öltözködés közben. Öreg Barek értetlenül néz rám. — Hát ki vinne...? Csapó bá­csi, aki kihozott... Most békésen kocoghat kannák nélkül... A reg­geli fejésig visszaér . .. — És ő viszi be a tejet is? Ak­kor egy órácskát se alhat... — Öreg már... Nem nagyon kell neki Kíméletlennek tartom ezt a be­osztást. — Emberek — nézek a négy tehenészre —, vigyen be maguk közül valaki! Elkomorul mind a négynél az eddigi mosolygós tekintet. — Ez most az ő dolga! — véle­kedik a legfiatalabb — így is itt csesztük szét a karácsonyes­­tét . . . A hideg, csillagveretes éjszaká­ban lassan haladunk. — Azért eljöhetett volna vala­melyik fiatal maga helyett... — elmélkedem. Már a falu alatt járunk amikor válaszol. — Mindenkinek megvan a ma­ga baja . .. Nekik is . . Bé egy székben alszik a kará­csonyfa előtt A fa alatt érintetle­nek az ajándékot rejtő csomagok. — Boldog , a rácson át! — éb­resztem fel szelíd simogatással. — Neked is! — mosolyog ránt, de látom a szemén, hogy átsírta az éjszakát 1985. DECEMBER 19. _

Next