Tiszaújváros - Krónika, 1992 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1992-11-19 / 47. szám

Pa-Dö-Dős pelenkapótlás Ki húsz éve nem mulatott Valahol ott kezdődnek egy kö­zösség alapjai, amikor a 15 éves idős néni bajuszt ragaszt magá­nak, pörge kalapot vág a fejébe, s eljátssza a részegen hazatérő fér­jet, akit sodrófával, lepcses szájjal fogad sokszoknyás felesége. S te­szi mindezt nem a tükör, de klub­társai előtt, kik maguk is íoncsi­­kos óvodásnak, csutorás cigány­­asszonynak öltözve göcögnek-gu­­rulnak a produkció láttán. — Bizony, nem egy év munkája fekszik abban — mondja Holeczné Kovacsik Judit, a Gondozási Köz­pont vezetője —, hogy most már az idősek is vállalják a szereplést. Először sehogy sem akartak kötél­nek állni, csak azt hajtogatták, ők ugyan nem nevettetik ki magukat, nem fognak itt mások szeme lát­tára bohóckodni. Aztán gondoltunk egy merészet, s mi, gondozónők bújtunk jelmezbe. A tágas, világos társalgóban már peregnek is a farsangot megörö­kítő videokockák. Két, a Pa-Dö- Dős lányok méreteihez képest vé­konyka gondozónő épp a By­ by Szását énekli, miközben minden igyekezetével azon van, hogy a hi­ányzó kilókat pótló, s tánc közben kipergő pelenkákat valahogyan visszatömködje a halásznadrágba. — Minden évben megtartjuk — folytatja Judit — a hagyományos ünnepeket, az anyák napját, far­sangot, a szüreti bált, s az időse­ink most már maguk kutatják fel, mit szeretnének előadni. Az ünnep előtt két-három héttel már lázasan folynak a próbák, s a jövő évi farsangra is összeállnak lassanként a tréfás jelenetek. Ebédre várakozva a férfiak a folyosón verik a blattot, az as­­­szonyok egy másik szobában együtt beszélgetnek, kézimunkáznak. — Ma mi volt a program? — A kedd az piacolós nap — vágják rá kórusban. — Ilyenkor sok az árus, s szerényen, ami tő­lünk telik, de szeretnénk kará­csonykor meglepni az unokákat, dédunokákat. Aztán újságot olvas­tunk. Teri néni, akit rangidős lé­vén Teri anyánknak szólítunk, a fő-fő olvasónk. Lám, most is a la­pokat bújja — mondja Rózsika né­ni, a virágfelelős. — Szeretem tud­ni — néz fel Teri néni —, mi van a világban. Azt is szeretném tud­ni, mi történik a városban, de ma­guk aztán olyan apróra nyomják azokat a fránya betűket, hogy em­ber legyen a talpán, aki elolvassa! Hát a nyugdíjasokra nem gondol­nak? Aranka néni rendszeresen fel­­sepri az udvart. — Kell az a kis levegőzés, szívesen csinálom. Nem parancsolt rám senki — emeli fel kissé a hangját — magamtól csi­nálom. Jólesik a mozgás. Egy-egy kellemes estét eltöltve, az idősek klubjának tagjai gyak­ran táncra is perdülnek. Van köz­tük, aki mielőtt idejött, húsz éve nem mulatott s olyan is, aki itt, a többiektől leste el a csárdást. Ebédhez terítenek — már érezni a krumplileves, a sült hús illatát —, búcsúzkodunk, de az egyik néni még megjegyzi: — Mert tudja, kedves, nagy úr a magány. Azért jó itt nekünk, mert érezzük, hogy törődnek velünk, hogy nem va­gyunk egyedül, hogy számíthatunk a másikra. Tamás Mariann Kártyacsata. Fotó: Bartók István Fáit a szívem ha égett. a nádtetőkészítő A nyolcvannyolc éves Oláh Berti Bácsi ma is pontosan emlékszik rá, hogy mikor csinálta az első nádtetőt, l­js­at írtak akkor. Ebben az évben házasodott meg, s a jussban kapott ház tetejét kellett kicserélnie. A tető remekül sikerült, még csodálói akadtak. Olyannyira, hogy ettől kezd­is ve­telőkészítésben sógor, koma az ő tanácsát kérte ki. Berti bácsinak így hát volt alkalma mesteri fokon elsa­játítani a szakmát. — Nem akartam én hozzányúlni a tetőhöz — emlékszik vissza —, erre a körülmények kényszerítet­tek rá. A nagyapámtól kapott ház teteje sajnos olyan állapotban volt, hogy abba nem lehetett beköltözni. Hallottam róla, hogy Nagycsécsen — én egyébként Kesznyétenben születtem és ott is laktam — van egy jó tetőkészítő mester. Meg is üzentem neki, hogy jöjjön el hoz­zám. A mester azonban nem jött. Mit tehettem mást — tárja szét karját Berti bácsi —, ott volt a csinos, fiatal feleségem, s alig vár­tuk, hogy saját kuckónk legyen. Felmentem hát a padlásra. Hívtam egy-két barátot, s így hárman egy hét alatt meg is csináltuk a tetőt. A Váz megvolt, csak a fedőanya­got, a nádat kellett rátenni. Az ap­róbb fogásokat tudtam én — hang­súlyozza Berti bácsi —, mert a fa­luban a tetőkészítéseknél sokszor adogattam ám a kévét. Abban az időben minden házon nád, meg zsúp volt. Nem úgy, mint most. Máma már nádfedeles házat alig lehet látni. Itt, a faluban — Berti bácsi jelenleg lányánál, Tiszasze­­derkényben tartózkodik — úgy tu­dom, csak egy ilyen épület van. Pedig higgye el, sok szempontból jobbak voltak azok a házak. A szalonna meg a kolbász a nádtető alatt sohasem avasodott meg. Ber­ti bácsi ezt követően a szakma tit­kaiba avat be. — Egy ház teljes befedéséhez olyan ezer kéve nád kellett. A ná­dat mindig télen vágtuk (lékolás­­sal), ekkorra érett be ugyanis a növény. A legszebb, a legerősebb nádvesszők Tiszalúc környékén, az Emberes, az Ökörfűz, a Kerektő nevű laposban nőttek. Szinte az egész környék odajárt. A terület egyébként urasági birtok volt. Cse­riben az uraságnak is nádat kellett szednünk. Az uradalmi birtok almi­jait, istállóit szintén náddal fedték be. — Egy parasztház lefedéséhez három emberre volt szükség — folytatja Berti bácsi. — Az egyik a tetőn, a másik a padláson dol­gozott, a harmadik pedig az ado­gató volt. A fedés a tető aljától in­dult, ahol először olyan fél méter magasan, deszkákat fektettünk le. A tető egyébként hasonlóan, mint most, fenyőlécekkel volt befedve, csak sokkal ritkábban, mint a cse­rép alá szokás. A nádrakást az al­só, bedeszkázott résznél kezdtük. Volt egy nyeles szerszámunk — ez lapos volt, és felvevőnek hívták —, ezzel igazítottuk, szorítottuk egy­máshoz a kévéket. Ezután pedig egy horogtű segítségével — ezt a padláson levő személy tartotta — egy erős drótot húztunk a nád fö­lé. Amikor a drótot leszorítottuk, a padláson megcsavartuk, majd el­vágtuk, s az első sor már kész is volt. Jöhetett a következő sor. Na­gyon fontos volt, hogy a kévék mindig szorosan fedjék egymást. A ház nyeregrészét a munka utol­só műveleteként, mindkét oldalon deszkalappal rögzítettük le. Az előnyök mellett veszélyei is voltak a nádtetőknek ... Hamar lángra lobbantak. — A nádtető a 30—35 fokos me­leget is kibírta, magától ritkán gyulladt meg. Sokkal inkább a gyújtogatástól. Amikor divatba jött a cserép­, a pléhtető, a biztosított házakat saját gazdáik gyújtották lángra, mert a biztosítási összegből már a cserépre is futotta . .. Ilyen­kor mindig fájt egy kicsit a szí­vem. Berti bácsi hosszú élete folyamán nemcsak nádtetőkkel foglalkozott, hanem avatott ismerője volt a ha­lászfelszerelések, a konyhai, a kerti szerszámok készítésének is. Utódja a környéken nincs. Nincs, aki foly­tassa a mesterséget, melyre az idős bácsi oly szívesen emlékezik. (M) Csak a konkrét célra leaNp a donor Az elmúlt héten, csütörtökön és pén­teken a Derkovits Művelődési Központ­ban szervezték meg a véradást, ahol a két nap alatt közel 150 tiszaújvárosi, mintegy hét liter életet adó vérrel se­gítette a rászorultakat. — Sok, vagy kevés-e ez a vérmen­­­nyiség? — kérdeztük dr. Barna Erikát, a megyei vérellátó állomás munkatár­sát. — Tiszaújvárosba érdemes ki­járnunk, itt mindig több véradót üdvözölhetünk, mint a megye más településein. Legutóbb а туК­ [UNK]ап szerveztünk véradást, és ott is igen sokan jelentkeztek donornak. Az általános helyzet azonban az, hogy folyamatosan csökken a véradók száma. — Talán az AIDS-től félnek az em­berek? — Nem. Nem hiszem. Mindenki tudja, h­ogy egyszer használatos, steril tűkkel dolgozunk, kizárva a fertőzésveszélyt. Az okokat én in­kább a közömbösségben keresném. Kevesebb az új véradó, mint az el­múlt években, s ők is leginkább a diákok, a sorkatonai szolgálatot töltők közül kerülnek ki. — Van-e valamiféle kritériuma an­nak, hogy ki adhat vért? — Tizennyolc év és ötven kilo­gramm alatt nem fogadjuk el az ajánlkozást. Kizáró ok lehet még a májgyulladás, egy nagyobb mű­tét, a terhesség, a szoptatás idő­szaka, s a nem megfelelő labor­­vizsgálati eredmény is. — Milyen időszakonként célszerű, vért adni? — Háromhavonta Akik rendsze­res véradóink, azok állítják, hogy eg­y-egy véradás után kellemeseb­bé válik a közérzetük. Egy ember­től általában 400 milliliter vért ve­szünk le, s kivéve az első donoros fiatalokat, akiknél néhány perces rosszullét előfordulhat, a legtöbb embernél ez semmiféle gondot nem okoz. Jó lenne, ha minél többen jelentkeznének véradásra, de saj­nos az a tendencia, hogy csak egy­­egy konkrét cél érdekében, példá­ul egyik munkatársnak van szük­sége vérre, vagy a családban már valakinek az élete függött a szük­séges vérmennyiségtől, mozgósítha­tók az emberek. T. M. Átképzés Kedves fiatalok! Németországban folyó átképzés felkészítésére várjuk azokat a pályakezdő munkanélkülieket (másfél évnél nem régebben fejez­te be tanulmányait, és nem rendelkezett még munkaviszonnyal), akik kedvet éreznek az egészségügy területén végzett magas szín­vonalú munkára. képzés szakiránya: 1. Betegápoló nővér (3 év) 2. Gyermekápoló nővér (3 év) 3. Segédápoló (1 év) A németországi beiskolázás várható ideje: 1993. szeptember. A sikeres előkészítés után a német partnerrel együtt kerül sor a kiutazásra kerülő fiatalok kiválasztására. A jelentkezés feltételei betöltött 18. életév, egészségügyi alkalmasság, érettségi, vagy egészségügyi szakiskolai végzettség, szakmai alkalmasság (meg­bízhatóság, empátia, lelkiis­meretesség, együttműködési készség...), a német nyelv minimális is­merete. Előnyt jelent: — a tiszaújvárosi, illetve von­záskörzetében való lakóhely. Az alkalmassági vizsgán meg­felelt jelentkezők a képzést meg­előzően féléves hazai felkészítés­ben vesznek részt, ahol alapve­tő szakmai ismereteket és német nyelvtudást sajátíthatnak el, va­lamint gyakorlati munkán vesz­nek részt. A hazai felkészítés helye: Ti­­szaújváros, illetve a megyei kór­ház (Miskolc). A felkészítés ideje: 1992. de­cember 1.—1993. május 31. (na­pi 6 óra elfoglaltsággal). A hazai felkészítés minősítés­sel zárul. A németországi képzés helye Ludwigshafen. A képzés vizsgával zárul, mely német szakmai képesítés meg­szerzését teszi lehetővé. Jelentkezni lehet a területi­leg illetékes munkaügyi közpon­tokban. Bővebb felvilágosítást a tisza­újvárosi önkormányzatnál, Po­­ropatich Péternél (telefon: 49- 41-333/56-os mellék), illetve az Ongroman Kft.-né­l lehet Menedzserképző kapui (telefon: 48-10-449). Jelentkezési határidő: 1992 november 20. A felkészítő tanfolyam de­cember 1-­jén indul. A kottaolvasás elől megszökött a megye legjobb nótásai A Derkovits Művelődési Köz­pontban megrendezett Amatőr gá­lán nemigen akadt vetélytársa a gondozási központ nótaegyüttesé­nek, annál többen neveztek ebben a kategóriában a területi verseny­re, melyet az elmúlt hét végén tartottak meg a miskolci Ady End­re Művelődési Központban. A Tiszaújvárosi magyar nótá­val képviselő Kovács István éne­kes és kísérő zenekara — Varján Tibor prímás, Stefán István cim­balmos és Papp Lajos tangóhar­­monikás — a megyei szintű meg­méretésen a legjobbnak bizonyult. — Fájó pont az nekünk — mond­ja a nótás kedvű Pista bácsi —, hogy mivel későn kaptunk észbe, s a nevezést csak az énekes ka­tegóriában juttattuk el a szerve­zőkhöz, a zenekart nem értékelte a zsűri. Pedig, míg meghozták a döntést, mi szórakoztattuk a kö­zönséget, s közben a környékbeli idősek még táncolni sem restellet­tek. Az első helyért járó díjat — egy bőrkeretbe foglalt selyemvi­­rág-kompozíciót — csak én ve­hettem át. Tanult-e valaha is énekelni? — A dalos kedvemet az édes­apámtól örököltem. Annak idején őt még a rádióba is hívták énekel­ni, de amikor meghallotta, hogy kottát kellene olvasni, hát inkább megszökött. Én is csak hallás után énekelek, gyűjtöm a Solti Károly-, Kovács Apollónia-, Jávor Pál-le­­mezeket. Legénykoromban Polgá­ron laktam, s bizony a lányos háztól hazajövet, vagy a mozi után, végigdaloltam az utcát. Az­tán a paksi atomerőműbe kerül­tem dolgzoni, s ott is én voltam az énekes targoncás. Szekszárdról hoztak-vittek bennünket minden­nap, s csak úgy, kedvtelésből az egyik szekszárdi szórakozóhelyen is nótázgattam. Mondták is a ze­nészek: ugyan, ne szerénykedjek már, kizárt dolog, hogy nem len­nék hivatásos. — A miskolci verseny volt az első komoly megmérettetése? — 1972-ben beneveztem a Re­pülj pávába, de épp a fellépéskor torokgyulladást kaptam, így tu­lajdonképpen, igen. Vagy másfél éve próbálunk a gondozási köz­pontban, szórakoztatjuk a klub­társainkat, s ez mindannyiunknak örömet okoz. — Hangszeren játszik-e? — Most, 65 éves fejjel tanulok nagybőgőzni. Ha tudnék bőgőzni, az komoly erősséget jelentene a csapatnak. Egyébként csak éneke­lek. — Nem sajnálja-e, hogy nem képezte magát hivatásos énekessé? — Hát... Negyvenkét év kel­lett ahhoz, hogy igazán felfigyel­jenek rám. Vagyis ránk. Talán ha nagyobb városban éltem volna, ha jobbak lettek volna az anyagi körülményeink... Most azonban hálás vagyok a gondozási köz­pontnak, a zenésztársaimnak, hogy rendszeresen próbálhatunk, hogy együtt muzsikálhatunk. S nekem ez mindennél többet jelent. T. M. Pótjegyzék Eredeti listánkban ezeknél az ada­toknál voltak hibák — legalábbis, amelyeket olvasóink jeleztek. Elné­zést kérünk. Bádonyi Sándor Szt. István út 21. ászt. 1. 48-646 Breznai Sándor József A. út 13. 4/1. 45-598 Czaga Imre Barcsay tér 2. 6 3. 48-434 Dab­ánisz László Barcsay tér 2. 7/1. 48-433 Erdei Gábor József A. út 11. 4/2. 47 587 Fodor Pál Árpád út 24. 3 1. 47-104 Fűzi Csaba József A. út 23. 4 4. 47-858 Gyúró József Árpád út 7. 3/3. 46-200 Hangácsi János Istvánné Mátyás kir. út 10. 9/3. 46-242 Hiller Miklós Deák tér 4. fszt. 3. 47-900 Bácsik Tibor Szt. István út 31. 12.­­47-868 Kovácst Nándor Hajdú tér 1. 4.4. 48-900 Kovács Géza Árpád Út 45. 2 .3. 49-265 Lóczy Istvánné Árpád út 4. 12. 49 936 KRÓNIKA 4. OLDAL 'шавв [UNK]вятттт [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]т [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]ав [UNK] [UNK]а [UNK] [UNK]ятаяяя [UNK]тт 1992. NOVEMBER 19. шт [UNK]тя [UNK] [UNK] [UNK]т [UNK] [UNK]т

Next