Tóalmás - Tóalmási Figyelő, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-01 / 1. szám
TÓALMÁSI FIGYELŐ 2005. január AZ ÖNKORMÁNYZAT KÖZÉRDEKŰ HAVILAPJA XV évfolyam 1. szám AZ ÉV ÜNNEPEI A népszokások jelentős része a naptári évhez fűződik. Az évszakok változásához, a napfordulókhoz, a mezőgazdasági munka egyes fázisaihoz, állami és egyházi ünnepekhez egyaránt meghatározott rítusok fűződnek. E rítusok néha egyetlen napra korlátozódnak, máskor azonban ciklusokat alkotnak: így beszélhetünk pl. télközépi, kora tavaszi, májusi pünkösdi szokássorozatról. A naptári évhez fűződő szokások is igen különböző történeti korokban jöttek létre, bár a szokást gyakorlóknak csak ritkán van fogalmuk e történeti rétegződésről. A naptárreformok is sok változást okoztak az egyes szokások időpontjában, így lehetséges, hogy hazánkban, éppúgy, mint más európai népeknél, bizonyos évkezdő szokások időpontja december 13. (Luca napja) és január 6. (Vízkereszt) közt ingadozhat. ®«® TÉLI NÉPSZOKÁSOK ® ® ® Szokásaink ismertetését a téli ünnepkörrel kezdjük. Ez a ciklus magába foglal egy sor vallásos eredetű ünnepet (Karácsony, Aprószentek napja, Vízkereszt), melyeknek saját jellemző szokásanyaguk van. Mégis az egész ciklusnak együttes jellege főként évkezdő, sőt már november végén, december elején - így Katalin, András, Borbála és Luca napján - is találunk olyan jósló és serkentő szokásokat, melyek az újév közeledésére figyelmeztetnek. A január elsejei évkezdés azonban hosszú történeti fejlődés eredményeként jött létre, s hazánkban is csak néhány évszázad óta kezdődik ezen a napon az év. Mikor a honfoglaló magyarság mai hazájába érkezett, földművelést ismerő, de főfoglalkozásként állattenyésztő nép volt. Időszámításunk valószínűleg különbözött az itt élő, főként földműveléssel foglalkozó, letelepedett népekétől. Feltételezhetjük, hogy a honfoglaló magyaroknál az évkezdés őszre vagy tavaszra eshetett; az ázsiai rokon népeknél - szinte napjainkig - tavaszi vagy őszi évkezdést találunk. A nomadizáló pásztornépeknél a két időpont jelentőségét növelte a nyári legelőkre való vonulás és az őszi, téli legelőkre, szállásra való visszavonulás gyakorlata. A IX. századi arab, perzsa források azt írták a magyarokról, hogy a fűvel és termékenységgel együtt vándoroltak. Ibn Ruszta, arabul író lexikográfus 930 körül ezt írta a magyarokról: „Amikor eljönnek a téli hónapok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyhez éppen közelebb van, s ott marad télire, és halászik benne. A téli tartózkodás itt alkalmasabb nekik.” Az új hazába való költözés után is fennmaradt a szállásváltó legeltetés. László és Kálmán király törvényei, XII. századi leírások is említik még ezt. Ennek a régi, tavaszi-őszi évfordulónak az emléke az őszi és tavaszi pásztorünnepekben maradt fenn, ezek azonban egy évezred alatt más jelleget öltöttek, „európai” ünnepekké váltak. A télközépre eső, karácsonyi, újévi (nagyjából a téli napfordulónak megfelelő) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból sugárzott szét. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el. Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. A polgári életben azonban a középkorban sem merült feledésbe a régi római január elsejei évkezdés. Galeotto Marzio történetíró pl. Mátyás király udvaráról szólva megjegyezte, hogy január elsején a magyarok szirénát, azaz ajándékokat osztogatnak, hogy jól kezdődjék az év. A XVI. század elején is - még a naptárreform előtt - január elsején volt az újévi ajándékosztás. Az udvari számadáskönyvek leírják, hogy mennyi pénzt kaptak ekkor az éneklő iskolások, a szakácsok, katonák, zenészek (például a citerás a kutyával) és a különféle mesteremberek. Amikor azután a hivatalos évkezdés napja is január elseje lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, máshol azonban a karácsonyi ünnepen is megmaradtak, így azóta is karácsonykor is és újévkor is szoktak az elkövetkező év időjárására jósolni, ajándékot osztani, kellemes ünnepeket kívánni. (Folytatás a következő oldalon!) M magyar, legyen hited, s tiéd a jövendő. Sziklay Szeréna