Tóalmás - Tóalmási Figyelő, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
7 MESESAROK Móra Ferenc: Nekeresd országban Nevenincs királynak nagy volt a bánata, csupa siralom volt éjjele-nappala. Hideg lette, rázta, fázott keze-lába, sűrű könnye görgött fehér szakállába. Akármit csinálok, reszketek és fázom. A fele országom, aki segít rajtam, attól nem sajnálom. Száz kengyelfutó százegyfelé szaladt a hírrel Nekeresd országban. Ki tud orvosságot a király bajáról, hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol? Ezer bölcs ezeregy tanáccsal szolgált, de bizony egytől se melegedett föl a didergő király. Majd megvette szegényt az Isten hidege, összegémberedett keze-lába bele. - Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom, kérdezzétek meg az udvari bolondom. De hiszen bölcsebb is volt az udvari bolond száz bölcsnél, nemhiába végig ésszel volt tele a csörgősapkája- Hallod-e, te, bolond - kérdezte tőle az udvari orvos, mit csinálsz te, ha fázol? - Én bizony reszketek, komám - vont vállat a bolond. - Bolondnak: reszketés - jegyezte be az udvari orvos a mindentudó könyvébe. - Hát akkor mit kell csinálni, mikor a király fázik? - Addig kell rá fűteni, míg melege nem lesz. - Királynak: fűtés - jegyezte tovább az udvari orvos, s rögtön kiadta a parancsot az udvari fűtőnek. - Cédrusfával hamar a kandallót tele, urunknak-királyunknak attól lesz melege. Akkora volt a kandalló, hogy beillett volna kaszárnyának, olyan tűz lobogott benne, hogy meg lehetett volt nála sütni egy ökörcsordát - nem ért az semmit a didergő királynak. - Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, már a szakállam is csak úgy reszket bele. - Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom - jelentette az udvari fűtő -, elfogyott a cédrusfa tüzelőnk az utolsó forgácsig. - Vágjátok ki kertem minden ékességét, a szóló szőlőnek aranyvenyigéjét, a mosolygó almát, a zengő barackot, hányjatok a tűzre minden kis harasztot. Kipp-kopp, csattogott a fejsze, ripp-ropp, recsegtek a tündérkert bokrai, fái, pitt-patt, pattogtak, durrogtak a gallyak a kandallóban, csitt-csatt, jajveszékelve csapkodta össze tenyerét a didergő király. - Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, jaj, már a fogam is csak úgy vacog bele. - Én szegény fejemnek irgalom, kegyelem, puszta lett a kertünk, akár a tenyerem - törülgette verejtékes homlokát a fűtő. - Széles ez országban, amíg erdőt láttok, kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok - húzta össze magán a hermelinbundát a király. Nosza, megindultak erre az erdők a didergő király palotája felé. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, fészkét ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fából egy szál se maradt ott, aranyos kandallón mind elparázsallott. Didergő királynak minden hiába, nyögve gubózik be farkasbőr bundába. Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, jaj, már az ajkam is csak úgy kékül bele. Az udvari fűtő majdhogy lángot nem vet, de a király előtt ijedten köhöntget: - Most állunk már ebül, nincs fűteni mibül. - Minden háznak vagy nád, vagy fa a teteje, akár nád, akár fa, azt mondom: le vele! Egy szempillantás múlva ezer kéz esett neki a király városában a háztetőknek. Tépte horoggal, vágta baltával, bontotta csákánnyal, nyiszálta fűrésszel. Akkora volt a por, hogy az ég is kormos lett tőle. Akkora a jajgatás, hogy a didergő király meg se hallotta, mikor kicsi lábak végigcsoszogtak palotája márványpadlóján. Csak arra ütötte föl a fejét, mikor a fülébe csilingelt valami muzsikáló hangocska: - Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi! Pöttömke kislány volt, lenvirágszemű, rizskásafogú. Szeme sírásra állt, nevetésre szája, kíváncsian fordult a király hozzája: - Ácsi, kislány, ácsi! Mért vagyok rossz bácsi? - Azért, mert leszedetted a házunk tetejét - pityeredett el a csöppség, de abban a nyomban el is mosolyodott -, ejnye, de jó meleg van tenálatok. Hát, uramfia, ahogy a kislány odakuporodik a kandalló mellé, lekívánkozik ám a királyról a farkasbunda. A kislány meg összeütötte a két kis tenyerét, ahogy a hermelinpalástot meglátta a király vállán. - Ejnye, király bácsi, de szép kis subád van, ugyan melyik szűcstől vetted a vásárban? De már erre a hermelinpalástot is letette a didergő király. De nem is volt már az didergő király, hanem mosolygó király, mikor kinyitotta a palotája ablakát, és lekiáltott az emberekre: - Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, juttatok belőle, aki fázik, annak. Hát, egy szempillantás alatt úgy tele lett a király palotája szegény emberrel, hogy a föld is hajlott már alattuk. Ki is szorult tőlük a király a konyhára, rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: - Asztalt terítsetek, ökröt süssetek, hordót szaporán csapra üssetek! Ily kedves vendég még sohase járt nálam, mint mikor népem tölti meg a házam. Hoídengö király