Váci Polgár, 2006 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2006-07-01 / 7. szám

14 VÁCI­ POLGÁR 2006. JULIUS Altroe­» pasa fócikócai ügyének lelkoipoléJét 1730 elején, Rákóczi Ferenc már több mint tizenkét év óta török földön van, mivel 1717. október 10-én Gallipoliban szállt partra. Minden reményétől meg lett fosztva, bujdosó társai közül többen elhunytak. Versaillesban a régens XIV. Lajos Habsburg ellenes politikájával szakított, Dubois hatására. A spanyol király cserben hagyta. Számű­zetésében még az alig 7000 lakosú Rodostóba (Tekirdag) kellett költözködni, mert a törökök Konstantinápolytól eltávolították 130 kilométerre, a Márvány-tenger északi partjára. Tétlenségre kárhoztatva, hasztalan várakozott. Mégis széles körű diplomáciai tevékenységet iparkodik kifejteni és szerepet játszani az európai sakktáblán. De egyre nehezebben mozog mióta a barátságos, készséges d'Andrezel vicomte helyébe került Villeneuve márki. Az új francia nagykövet sokkal tartózkodóbb mint elődje. Legtöbbször nem reagál, ha a fejedelem igyekszik felhívni magáéra az udvarok figyelmét. Szóval kilátástalannak látszik a helyzete, amennyiben a Porta egyelőre nem szándékozik újra megkezdeni az ellenségeskedést a német császárral. Erdély vissza­foglalásáról nincsen többé szó. Törökország a „tulipánok korszakát” éli. Egyszercsak arról értesül, hogy a fővárosba érkezett egy francia katonatiszt, aki áttért az iszlámra és Ahmetnek hívatja magát. Valódi neve Claude Alexandre de Bonneval. A Limoges környéki Coussac várkas­télyban született 1675. július 14-én, a helyi grófi család fiaként. Roppant kalandos életet élt. 1689-ben, tizennégy éves korában, elszakadt az unalmas, egyhangú szülői környezettől és jelentkezett a haditengerészetnél, felhasználva az alkalmat, hogy távoli rokonságban volt az atlanti hajóraj főparancsnokával, a hírneves Tourville tengernaggyal. A tüzesvérű fiatal sorhajóhadnagy imádott verekedni, párbajozni, noha a haderőkben szigo­rúan tiltották a párbajt. Ezért kiutasí­tották a hajóhadból. Ezen ne múljon! Belépett a szárazföldi haderőkbe és 1701-ben meg is vett magának egy gyalogos ezredet, ahogy akkoriban szokás volt. Aztán ezredével elment harcolni Olaszországba a spanyol örökösödési háború keretén belül. Elsősorban Catinat marsall alatt, majd Louis de Vendome herceg mellett részt vett a Carpii, Luzzarai és Cassanoi csatákban, ahol többször hőstettel kitűnt. Ez így ment öt éven keresztül, nem volt ideje unatkozni, örült, hogy kiverekedheti magát. 1706-ban mégis túlzásba vitte a verekedést. Felettesei megdorgálták. Erre halálosan megsértődött, elhagyta nemcsak a hadsereget, hanem a királyt is. Átpártolt a császáriakhoz és szemrebbenés nélkül az ellenség szolgálatába állt. Jenő herceg alatt harcolt honfitársai ellen, amiért XIV. Lajos in effigie felakasztatta, hazaárulás vádjával. Mialatt a hóhér egy jelképes bábut felakasztott Párizs főterén a bámészkodók szeme láttára, ő fittyet hányva a világnak tovább harcolt a Habsburgok zászlaja alatt és fényes cselekedeteivel még jobban, mint valaha kitüntette magát a csatatéren. 1716. augusztus 5-én Péterváradon, Szavojai Jenő és Pálffy János hadseregének balszárnyát győzelemre vitte, amiért tábornoki rangra emelte VI. Károly. Tudta, hogy míg XIV. Lajos él, kegyelemről nem lehet szó. Ellenben három hónappal a Napkirály halála után, Dubois sugallatára, a Régens eltörölte az ellene hozott makacssági ítéletet. Nem volt többé sem szökevénynek, sem árulónak nyilvánítva. Mégis két évig várt, mielőtt hazalátogatott. Akkor feleségül vette csinos, szellemes unokahúgát, Biron márki Judith nevű leányát. De a mézeshetek csak egy hétig tartottak. Nyolc nappal az esküvő után, a kalandor faképnél hagyta, mert Jenő herceg sürgősen hívta vissza Bécsbe, hogy ezredével azonnal harcba induljon Szerbia felé. Valóban, Belgrád várának visszafoglalásánál jelen volt egysége élén és szokásához híven oroszlánként harcolt a törökök ellen (1717. augusztus 15-én). Aztán a verekedő férj visszasietett feleségéért és együtt mentek nászútra. De hevesvérűsége, civakodó természete miatt, mivel mindig veszekedett feletteseivel, legtöbbször aprólékosságokért, a császár távol Bécstől, Flandriába száműzte, amely abban az időben a német-római szent birodalomhoz tartozott. 1724-ben Bruxelles-ben volt mint az ottan állomásozó haderők parancsnoka, amikor egy homályos ügyért csúnyán összeveszett Prié márkival, Németalföld kormány­zójával, és megsértette, sőt párbajra hívta Jenő herceget is. Ez már túlzás volt. A féktelen párbajhőst megfogták és megláncolva a spielbergi várba bezárták. Aztán a haditörvényszék halálra ítélte, de tekintettel a kiváló harctéri szolgálatra, a császár meg­kegyelmezett neki. Három pokoli év után kiszabadult, lelke mélyén égre-földre esküdve, hogy élete végéig meg fogja bosszulni magát a gyűlölt császáriakon. Ve­lencébe menekült, ahol hiába ajánlotta fel szolgálatait. Franciaországnak, Spanyolországnak, Lengyelországnak sem kellett az a veszekedős vér­mérsékletű, fegyelmezetlen kardcsör­­tető. Felbosszankodva tovább utazott Raguzába, ahol 1729. június 13-án szállt partra. De itt sem volt kívánatos személy, úgyhogy rögtön elhagyta a lilliputi horvát köztársaságot, átkelt a dinári hegyeken és letelepedett Szarajevóban, ahol a török hatóság kémnek hitte és ezért szigorú felü­gyelet alá vette. Bosznia fővárosából 1729. június 29- én levelet intézett a konstan­tinápolyi francia nagykövethez, Villeneuve márkihoz, benne meg­magyarázva, hogy szándékában van török szolgálatba lépni, mert feltétlenül részt akar venni a Fényes Porta császárellenes hadjárataiban és személyesen hozzájárulni a Habsburgok birodalmának végleges lerombolásához. E célból úgy véli, hogy elsősorban Magyarországot és Erdélyt kell felszabadítani egy minél előbb összevonandó magyar hadsereggel és persze török, de önzetlen segítséggel. A levél nagy zavarba hozta a nagykövetet, aki tisztában volt Bonneval gróf viharos, nyugtalanító múltjával. Tudta, hogy bajba keveredett a franciákkal és, hogy halálra ítélték. Tudta, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül átpártolt az ellenséghez és harcolt honfitársai ellen. Tudomása volt még arról, hogy későbben bajba keveredett a németekkel és, hogy ők is halálra ítélték. És most ez a kétes hírű kalandor, aki nemrég azzal dicsekedett, hogy nincsen nála nagyobb törökverő a világon, be akar lépni török szolgálatba! Nem csoda, hogy gyanús volt neki ez az ember. Mindenesetre, a francia külügyi államtitkár utasítására, a nagykövet nem válaszolt levelére. De december 9-én Bonneval, aki aggódva töprengett Szarajevóban, egy második levelet intézett hozzá tudatva vele, hogy szándékozik elutazni Rákóczi fejedelemhez és vele megbeszélni a Moldvában és Havasalföldön toborzandó magyar felszabadító hadsereg megszervezését. Ugyanakkor, a boszniai aga közvetítésével, egy másik levelet küldött a nagyvezírnek, és 1730. szeptember 15-e körül, ugyan meggyőződés nélkül, de kényszerűségből rászánta magát a végzetes lépésre, áttért a mohamedán vallásra, nevét Ahmetre változtatta, török ruhát vett fel­ , turbánnal körülcsavarta a fejét, és hozzá kezdett a török nyelv. A Bonneval grófi család ősi fészke, Coussac-ban, ahol Ahmet pasa született, egy korabeli metszet szerint és mai állapotában

Next