Váci Polgár, 2019 (25. évfolyam, 1-12. szám)

2019-02-01 / 2. szám

2019. február VÁCI POLGÁR 9 Elsőnek a gombüzemi volt főnököm Laci ugrik a nyakamba: Szervusz Rudikám, gyertek hoz­­­­­zám, hol van Ákos? Megvárjuk Ákost. Közben a környező házakból civil ruhákat hoznak ki és sokan az utcán öltöznek át, otthagyva az út po­rában a hírhedt csíkos és daróc rabruhákat. A rabkórház még nincs kiszabadítva. A ra­bok egy része megindul arrafelé, kinyitni a kór­házat is, ez a jelszó. De szemben több tehergép­kocsi jelenik meg katonákkal. Megbomlanak so­raink, hisz nem tudjuk, hogy ellenünk vagy mel­lettünk jönnek. Néhány társammal beszaladunk egy mellékutcába. Nemsokára géppisztolysoro­zatokat hallunk. Öt-tíz percig hallatszik a lövöl­dözés. Menekülünk. Azt hisszük, hogy a katona­ság lő a rabokra és a tömegre. Állítólag a bör­tönkórház ÁVH-s orvos parancsnoka, Ádám őr­nagy adta ki a tűzparancsot a kórház ÁVH-s őr­ségének. Ők kezdtek lőni a katonákra, akik azonnal felvették a tűzharcot és kifüstölték az­­ / AVH-sokat a kórházból. (Ádám őrnagy az ő „orvosi” feladatát többször így jellemezte: „Én nem azért vagyok itt, hogy meggyógyítsam, ha­nem hogy a büntetése letöltését lehetővé te­gyem.”) Mindezt nem tudván, mi futunk kifelé a vá­rosból. Dombokon, szántóföldeken megyünk ta­lán éppen ott, ahol százhét év előtt a magyar szabadságharc egyik véres csatája zajlott le. Nem tudjuk, merre menjünk, tájékozatlanok va­gyunk. Nem tudjuk, hogy Vácott és a környező falvakban kinek a kezében van a hatalom. A me­zőn harminc év körüli parasztember dolgozik. Integet nekünk. Odamegyünk hozzá. Látja rab­ruhánkat és örül, amikor elmeséljük neki, hogy mi történt. Érdeklődünk tőle, hogy mit tanácsol. Falujába küld bennünket. Elmeséli, hogy péntek éjjel a község majdnem minden lakója teherau­tókon bement a városba. Tüntettek az utcán és követelték szabadon bocsájtásunkat. Aznap éjjel alakult meg a váci forradalmi tanács. Ez meg­ígérte a tüntetőknek, hogy szabadon fognak en­gedni bennünket, de mivel köztörvényesek is vannak a börtönben, azokat először külön kell választani. Az események következtében erre már nem került sor. Kiszabadult velünk kb. 30- 40 köztörvényes is, akiket minden szabály elle­nére a több mint ezer politikai fogoly között tar­­­­tottak. Megköszöntük az útbaigazítást és bemen­tünk azt hiszem Kösd községbe. Amelyik házba bekopogtattunk, mindenütt nagy örömmel fo­gadtak bennünket. Öreg nénikék könnyeztek, és egy hetven év körüli öreg magyar parasztbácsi, amikor megtudta, hogy hat évig a börtönben voltam, elkapta huszonhat éves kezemet és meg­csókolta! Olyan váratlanul jött, hogy nem tud­tam megakadályozni. Kerültek ruhák, főleg munkásruhák, nem ránkszabottak, de most akár­milyen rongy nagy segítség volt. Civilbe öltöz­tünk. Egy kicsit úgy néztünk ki, mint madár­ijesztők, rongyos, nem ránk illő ruhákban, sápadt arcunkkal nem volt nehéz kitalálni, hogy hon­nan jövünk.(Folytatjuk.) Közreadta: Kiss Károly (Szombathely) és dr. Stefaits István (Vác) EMLÉKEZÉS AZ ÁRTATLANUL ELHURCOLT SVÁBOKRA Részlet a nagymarosi katolikus templomban 2019. január 13-án elhangzott Rétvári Bence beszédből. ...„Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magya­rosított nevét német hangzásúra változtatta vissza”. A rendelet szerint az „áttelepülésre” kötelezett személyeknek minden ingatlan és ingó vagyonát zár alá vették, sőt nyilvánosan listázták háztartá­sok és családok szerint azok nevét, akiknek menniük kellett. A rendelet nem tett különbséget ártat­lan és felelős között” ... A rendeletet Nagy Imre terjesztette elő. Teljes szöveg az interneten található. (Szerk.)

Next