Velencei Híradó, 2017 (25. évfolyam, 1-12. szám)

2017-11-01 / 11. szám

www.velence.hu Nádaratás Sorozatunk mostani részében a régi idők nádgazdál­kodását, a nádaratás fortélyait mutatjuk be olvasóink­nak. A Velencei-tó mindig is nagy szerepet játszott a környékbeli lakosság életében. Számtalan előnyét élvezhették, ellátta az embereket élelemmel és épí­tőanyaggal. Megélhetés szempontjából a náddal kap­csolatos munka volt - a halászat mellett- a legbizto­sabb kereset a tó népének. Kicsit tekintsünk vissza a tó és a nádkitermelés történetére! A tó eredetileg két egybefüggő, de mégis különálló részből állt, mely­nek egyik fele a mai vízfelszínnek felelt meg, a másik pedig a XIX. században sikertelenül lecsapolt, s emiatt elmocsarasodott Nádas-tó volt. Az 1945-ös földosz­tás előtt a tó területe tulajdonjogilag a partig lenyúló földbirtokok részét képezte. Ezek nagy része egyházi, illetve világi személyek kezében volt, így például a legnagyobb birtokos a székesfehérvári káptalan volt, körülbelül kétezer katasztrális holddal. A fennmaradó területrészek a közbirtokosság tulajdonát képezték. A további haszonélvezők az uradalmak voltak (Nádasdy, Meszleny), a sukorói zsellérek, a telkes gazdák és a felsőörsi prépost. Rajtuk kívül bérlők is élvezhették a tóból származó előnyöket, így a Hajdú és Beck csalá­dok, majd az 1937-39-ben megalakított nádfeldol­gozó üzem tulajdonosai, Schwartz Izidor és Gerstadt­­ner Mór, akik helyi munkásokat foglalkoztattak. A zsel­lérek és a telkes gazdák által learatott nád felét a min­denkori munkaadó, illetve uraság kapta, a másik felét az arató a saját céljaira hasznosíthatta, többek között a háza tetejének javítására vagy új tető emelésére. Ha az uraság igényt tartott a nádaratók részére is, úgy módjában állt azt megvásárolni, ha pedig nem, akkor a távolabbi területek piacain került értékesítésre. A nád akkoriban a tó összterületének majdnem 50%­­át foglalta el. A nádasok minden évben bő termést biztosítottak az aratást végző egyszerű emberek számára. A zsellérek és telkes gazdák mellett a föld­­birtokos nádaratásra felvett munkásokkal is dolgoz­tatott. A nehéz fizikai munkát a férfiak végezték, az asszonyok és a gyermekek - a nyári aratáshoz hasonlóan - a kiegészítő munkálatokban segéd­keztek. Gondoskodtak az aratók ruházatának és élelmezésének ellátásáról, valamint a learatott nád összeszedését végezték. Az elbeszélések szerint a tarisznyában legalább egy oldal szalonnának kellett lennie, hogy bírják a nehéz munkát a nádvágók. Nor­mális időjárási viszonyok mellett a nádaratás novem­berben kezdődött, amikorra a tavon már kialakult egy megfelelő méretű jégréteg. Az aratás módját az éves csapadékviszonyoktól függő vízállás határozta meg, amely kétféle lehetett. Az egyik mód a tolóka­szával, a másik pedig a gyalászkával történő aratás volt. Amennyiben a vízállás magas volt az adott idő­VELENCEI HÍRADÓ / 6 szakban és a jég elfedte a nád alsó részén található torzsokat, a tolókasza kapott szerepet a munkála­tokban. Ez egy fából és vasból házilag készített szer­szám volt, mintegy háromméteres nyéllel rendelke­zett, amelyhez a szélességét adó hetven-nyolcvan centiméteres vágóél, tulajdonképpeni kasza tarto­zott. A farész puhafából, a vágóér acélból készült. A szerszámhoz tartozott a vánkoslábra állított hajlított pálca, melynek feladata a ledőlt nád összefogása volt. A farészek illesztése csapolással történt, de szö­gelést és kötözést is alkalmaztak. A vágóés - a nád befogása céljából - négy-öt centiméterrel a jégre fekvő nyélvég után található. A tolókaszával történő aratás munkafolyamatai a következők voltak: Az ember a tolókaszát maga előtt tolva haladt előre az őt körülvevő nádtengerben, míg a nádbefogó meg nem telt, amennyiben egyedül dolgozott, ő maga, de ha volt segítője, az szedte ki a már levágott nádat. A nádaratás másik jellegzetes eszköze az úgyneve­zett gyalászka volt. (Nevét egyes vélekedések szerint onnan kapta, hogy a vele végzett munka gyalázato­san nehéz volt.) Ezt akkor használták amikor a tó az enyhe időjárás következtében nem vagy csak rész­ben fagyott be, így az aratók csak a helyi halászoktól kölcsönkért csónakokból dolgozhattak. Az olvadás után a part melletti részeket szintén csónakból vág­ták le, innen ered a mondás, miszerint: A Velencei-tó környékén kétszer is aratnak. A szerszám használa­tának másik oka az alacsony vízállás következtében kiálló nádtörzsok voltak, ezek miatt nem lehetett a tolókaszát alkalmazni. A gyalászka lényegesen kisebb és egyszerűbb eszköz volt a tolókaszánál. Körülbelül hatvan centiméteres fanyélbe helyez­ték az elhasznált kasza pengéjét, oly módon, hogy a kasza hegyes végét beleszorították a fanyélbe, majd szöggel rögzítették. A nyél továbbrepedésének megakadályozása végett annak végére egy vaskari­kát, úgynevezett fejkarikát húztak. A nyél általában keményfából készült. A jobb fogás biztosítása érde­kében a fogástól számított tíz centiméterre lyukat fúrtak a nyélbe, melybe általában madzagot fűztek amit a munka közben a csuklójukra tekertek. A nádaratók felszereléséhez tartozott még a jég­patkó és a faklámpa. Ez utóbbi egy egyszerű desz­kalap volt, melyet a csizmának a nádtorzsoktól való védelme érdekében szíjakkal a talphoz erősítettek. Minden arató számára fontos volt a jégpatkó hasz­nálata, melynek lényege a kovácsoltvasból készült kiálló néhány tüske volt. Ennek a szintén szíjakkal, de már a faklámpához erősített szerkezetnek segít­ségével mozogtak a jégen. Ruházatuk megegyezett a hagyományos téli öltözékkel. A learatott nád addig maradt a jégen amíg a férfiak bírták az aratást erővel. Ez elég gyakran az éjszakába nyúlott, így a nád csak másnap került ki a partra. A sötétben a nádtorzsokon rakott tüzek fénye biz­tosította a világosságot. A nádat az úgynevezett rakoncázó szánkóval vontatták ki. Ez egy két méter hosszú, 130-150 centiméter széles, fából készült szán volt. Érdekessége a sarkaiba erősített rakonca­­fapálca. Ezek hossza megegyezett a szánéval, céljuk a nád leesését hivatott megakadályozni. Az ele­jére hosszú zsineget kötöttek hurokban, így tudták emberi erővel kihúzni a jégről. A nád szárazra vitelét mindenképpen az olvadás előtt meg kellett tenni, enyhe idő esetén csónakokkal végezték el a műve­letet. 1945 után a Velencei-tó állami tulajdonba került. Nádvágási jog illette meg ezután az embere­ket, melyről a község elöljárói határoztak. A helybéli nádvágók kétharmad, a vidékiek fele-fele arányban részesültek a kivágott mennyiségből, az államot a fennmaradó rész illette. Nagy szükség volt a tető­fedő anyagra azokban az időkben, hiszen a háború jelentős pusztítást vitt végbe a települések középü­leteiben és lakóházaiban. Az egész tóról a Velencei Nádgazdálkodási Vállalat emberei aratták le a nádat. A hatvanas években már munkásszálló is létesült Pákozdon, napi száznyolcvan munkást tudtak alkal­mazni. 1967-ben tíz aratógéppel folyt a munka. Jól fizető munkának számított azokban az időkben. 1974-től a tavat horgászvíznek minősítették, a tavon megszűnt a nagyüzemi halászat is. A tó Fertő­ része természetvédelmi területté vált, a további partsza­kaszokon pedig fürdőhelyeket létesítettek. így ért véget a nádaratás története a Velencei-tó partján." Ludmann Ágota (Velencei Helytörténeti Egyesület) Elfeledett mesterségek, szokások

Next