A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-02-02 / 5. szám

1890. I. Évfolyam. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési föltételek : Egész évre. . . . frtio.Fél évre............ » 5.— Negyedévre ... » 2.50 Egyes szám ára 20 kr. A HÉT TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY Szerkeszti KISS JÓZSEF. r_régia Budapest, február 2. 5. szám. Szerkesztőség: BUDAPEST VIII., József körút 44. szám. Kiadóhivatal, V., Akadémia utcza 4. szám. Kéziratok vissza nem adatnak. írók a salonról. Csáky Albinné grófasszony czikke, melyet «A Hét» mutatványszáma közölt, nemcsak a sajtóban keltett erős visszhangot, hanem mindama társaságokban, melyek a budapesti salonok ügyével már huzamosabb idő óta foglalkoznak. Természetes, hogy a nézetek különböző irányokban oszoltak meg s ha voltak, kik a fölvetett eszmétől a magyar szépirodalom megfinomulása tekintetében sokat vártak: többen — mint például Szemere Attila «A Hét» egyik múltkori számában — nem találták kivihetőnek azt a gondolatot, hogy a magyar írók a főrangú salonok síkos parquettjére lépjenek. Lapunk nem tartotta fölöslegesnek, hogy a fölvetett kérdésben irodalmunk néhány kiválóbb tagját véleményadásra fölszólítsa. A válaszokat, melyek eddig kérdésünkre beérkeztek, mi itt közöljük : * * . * Tisztelt barátom! Megvallom, nem értem egészen a kérdést, melyre felelnem illik. Ekkor attól tartok, hogy oly furcsán járhatok, mint az egyszeri süket parasztlány, ki a szíves megszólításra: «Jó napot, húgom!» azt válaszolta: «Zsákot mosok, uram!» Az írói salonok kérdése kétfélekép érthető. Lehet szó olyan salonról, melyet valamelyik kiváló írónk nyitna s meghívná bele a legelőbbkelő társaságot, hogy hallgassanak ott rövid, szellemes fölolvasásokat, bélés külföldi művészektől, művésznőktől érdekes előadásokat s végül hallgatók és előadók egymással megismerkedjenek, társalogjanak s egymásra és ezen az úton az irodalmi és művészeti fejlődésre is hassanak. Hogy létesíthető-e ilyen falon most nálunk, nem tudom. Kellene hozzá mindenek előtt olyan ismert és tisztelt író, ki tehetség, finom modor és tekintély mellett az írói és főúri körökben egyaránt bensőbb összeköttetésekkel bír, s hozzá még vállalkozási kedvvel és olyan kedvező anyagi helyzettel is, mely kellő időt és módot nyújt ilyen salon fentartására. Egyszer, a negyvenes években, volt ilyen salon: a Petricsevich Horváth Lázáré, a főúri körök által felkarolt «Honderű» szerkesztőjéé, s vén írók beszélik, hogy igen érdekes volt egy darabig; de meg kellett szűnnie, mert a házi úr nem tudott a maga salonjának központja és ura lenni, sőt nagyon is szolgája lett fiatal főúri vendégeinek, az akkori irodalom támadó csillagait és nem egy nagy művészét pedig valóságos ellenségeivé tette magának. Megszűnt tehát e falon s még gyökereiből sem sarjadzott ki valami hasonló. Mert egészen másforma volt sokkal később a Liszté, kinél a társaság, nők és férfiak, főrangúak, írók és művészek, úgyszólván mind elvesztek egy zenei lángelme iránti közös hódolatban. Sőt másforma volt a Pulszky Ferencz museumi salonja is, melynek szombati estélyeiről azonban nagyon sok érdekest jegyezhetnénk föl, kik abban részt vettünk. Egy azonban bizonyos, hogy sem társaséleti, sem irodalmi salon nem bírhat tartós, folytonos vonzó erővel, ha annak központja nem egy szellemes, mindenkit lekötelezni és elbájolni tudó nő, mert a salonvezetés művészetére csak ritka tulajdonokkal bíró nők teremnek. Valószínűbbnek tartom tehát, hogy ami «az írói salon» kérdésének másik formája lehet, az van ezúttal is szóban. Az, hogy előkelő nők salonjukat megnyitnák meghívott írók és művészek előtt, azzal a nemes törekvéssel, hogy a toll, hangszer vagy ecset előkelői társadalmi kapcsot kapjanak a születés aristocratiájával. Nekem a fővárosban két ilyen régibb nemes czélú kísérletben volt már részem s ekkép egy kis tapasztalatom is. Az ötvenes évek vége felé gróf Csekonics Jánosné, ez a magas szellemű és műveltségű, lelkes magyar úrnő, az irodalom és művészet iránti meleg érdeklődésből, egy télen át több estélyen összehozta kecskeméti utczai palotájának fényes termeiben az akkori írókat a maga főrangú nagy társaságával. Nagyon kitüntetve fogadták ott az irodalom apraját-nagyját (az aprajából csak egy páran voltunk), az úri nők úgyszólván dédelgetve társalogtak velünk, de ép ezért már a második estélyen észre kellett vennünk, hogy amint otthoniasodunk mi, mert erről gondoskodott a háziasszony perfekt kifejezésű szeretetreméltósága, ép úgy kezdik otthoniatlannak találni a mágnás urak e megszokott salonjukat, mert nem csak idegen elem valánk, hanem úgyszólván némi válaszfal is köztük és az úrnők közt. Teljes szívességgel beszélgettek az urak is velünk, de hamar kifogytak a nekünk valónak tartott tárgyból. Éreznie kellett tehát mind a két félnek, hogy voltakép más társas életi kapocs nincs köztük, mint az ünnepelt háziasszony tiszteletreméltó törekvése, aki bizonyára maga is kénytelen volt arra gondolni, hogy könnyű a zongorán legkülönbözőbb hangokból szőni a legteljesebb összhangot, de annál nehezebb azt megteremteni salonban, a társas élet terén, egymástól külön működő, különféle módon művelt és egészen máskép élő elemek közt. Pedig akkor legalább egyben : a hazafiúi gyászban és a nemzeti szellem ápolásában rang és vagyon különbsége nélkül valamennyien testvérek valánk. És mégis ama fényes estélyeknek csakhamar nem volt egyéb eredménye, mint emlékük, de valószínűleg nem mindenkinél egyenlő keretben. A hatvanas évek elején, tehát az alkotmányos törekvések virradtával, megint támadt egy grófnő: Batthyány Arthurné szül. Apraxin Julia, ki franczia regényeket irt, a művészetekért rajongott, s salonjában, a koronaherczegutczai Szapáry-házban, hetenként egyszer theneszélyre hívta meg ismerőseit, nőket és férfiakat a főúri körökből s férfiakat az irodalmi és művészi világból. Mellőzve volt nála minden nagyobb fényűzés, hogy ez se hathasson otthoniatlanul azokra, akik otthon egyszerűen élnek.