A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-02-02 / 5. szám
71 2. ha, mint «A Hét» kérdése mondja, az irodalmat akarjuk emelni, arra nem a salon való; ha pedig «a mi szunnyadó társadalmi életünket» kívánjuk feleleveníteni, arra meg nem az «írói salon» való. Én legalább nem tartom, hogy hó ember inkább illik salonba, mint mérnök, vegyész, orvos, ügyvéd, tanár, egy szóval az az egész kör, mit nálunk intelligenciának szoktak nevezni. Ahová ezeket be nem eresztik, oda én el nem megyek, sem azért, hogy csodát lássak, sem azért, hogy rajtam csodát lássanak; 3. mert teljesen egyetértek Szemere Attila czikkével, amelyben kíméletesen és kedélyesen, de egészséges naturalismussal el van mondva mindaz, mit okos ember erről a furcsa themáról mondhat. * * Neményi Ambrus. (Recipe egy «minta-salem» számára). Végy egy szellemdús, művelt, kellemes — de nem túlságosan fiatal és talán nem is túlságosan magas állású hölgyet, kinek rendelkezésére áll egy meglehetős nagyságú, kényelmes támlásszékekkel bútorozott, szépen kivilágított, kellemes illattal elárasztott terem. Ezen hölgy nyissa meg termét hetenként egyszerkétszer, esti 6 és 9 óra között a főváros egész szellemi elitéje előtt. Igyekezzél az érkezőket egyenlő szívélyességgel fogadni és a fesztelenség és physikai jólérzés előmozdítása végett egy csésze teával megkínálni. Megjegyzendő, hogy a látogatók egy óránál tovább, és egy félóránál alább ne időzzenek, kerüljék a társalgás fölött való uralkodást és a túlságos tartózkodást egyaránt. Lásd el a háziasszonyt és a látogatókat a kölcsönös jóindulat és becsülés lehetőleg nagy készletével. Ezekkel — amennyire emberi előrelátás terjed — egy élénkebb salonélet megindulását és fejlődését biztosítani lehet. ( iDETH.* Én az irói salonoknak sem szükségét nem érzem, sem hasznát nem látom be; nem tartom tehát magamat hivatottnak arra, hogy a kérdéshez nyilvánosan hozzászóljak. Egyébiránt, egész átalánosságban azt hiszem, mindenki saját ízlése és hajlamai szerint, választja a maga társaságát. Ha az előkelő emberek közül valaki megkísérli azt, hogy salonjában, saját körébe vonja az írókat, és ezek ott jól érzik magukat, és szívesen láttatnak, majd akadnak a kísérletnek utánzói, és az írói salonok kérdése meg lesz oldva; ha nem sikerül, egyik rész sem vallja valami nagy kárát. De azt gondolom, bármily kényszer — még a leggyengédebb is (terv, szabály, kötelezés) — már előre kockáztatja az óhajtott eredményt. Paulay Ede: Teljességgel nem érzem magam illetékesnek, hogy a fölvetett kérdésre — legalább abban az alakban, melyben téve van — feleletet adjak. Soha nem volt semmiféle társadalmi ambitióm, s azt hiszem, jövőben még kevésbbé lesz. A sorsnak mostohasága — mint mások hiszik, — kedvezése, mint én magam sokszor gondolom, abba a kényszerű helyzetbe hoztak, hogy csak a bizalmasabb lété a lété iránt bírok kellő fogékonysággal. Az én elemem a kissé hangos sugdosás, amelynek intim varázsát, ha csengő női hangból árad, élvezni is tudom. Megvallom egyébként, hogy ezt tartom a tiszta írói hangulat forrásának is, melyből a mélyebb és igazabb inspirációk fakadnak. Mezei Ernő: Vannak salonok, melyeket szeretek, s vannak, melyeket tisztelek. Az elsők sohasem kényszerítenek excusere; az utóbbiak sokszor. ifj. Ábrányi Kornél. * Sem magyar ipart, sem magyar salonéletet nem lehet csak úgy «fejleszteni», mint a szénsavat szokás a szódavizes palackban. A szellemi élet nem vegytani kísérlet, hanem organikus fejlődés útján jön létre s a szántóvető embernek hosszabb a dolga, mint a chemikusnak. A nőket tanítani és nevelni kell, mégpedig egy magasabb szellemi életre. A férfiak szerezzenek olyan vagyont, amelynek nemcsak nyers súlya, de fénye és zománcza is van. A tudomány és irodalom csak dolgozzék tovább, minél jobban és minél többet. Az osztályok ne marakodjanak egymással s az emberek tanulják meg egymást becsülni. Akkor— meglátjuk! * Kenedi Géza: Kedves barátom! Ezt a kérdést megoldani elsősorban maguk az irók volnának hivatva. Először tömörülniök kell, testületté kell consolidálódniok, s azon nomád élet helyett, a melyet most szellemileg élünk, s a melyben minden sátor alatt más törzs más patriarcha körül csoportosul. •— egy nagy irói családot kell képeznünk, amelyből csak a hivatás nélküliek lehetnek kizárva. Nézzük: van-e irói testületi szellem? szívbeli és collegiális összetartás ? Nyoma is alig van. Az egész irói világnak követni kellene azt a tiszteletre méltó példát, melyet hirlapírócollegáink adtak, s bármily zászló, bármely közös elv kitűzése mellett közeledni egymáshoz. Száz mértföldnyire húzódunk egymástól. Márpedig amíg magunk nem érezzük a csoportosulás szükségét, amíg önmagunkban egygyé nem olvadunk, addig más, külső, bármily nagy hatalom sem lesz képes bennünket összeerőszakolni. Tegyünk különbséget a keveredés és vegyülés chemiai elvei között. Összekeverhet bennünket valaki vagy valami, de az egybeolvadás, a rokonelemeket jellemző összevegyülés ez idő szerint csak pium desiderium. Hány irodalmi egyesület, írói kör s testület van a fővárosban — az országban! Ugyanaz a czélja mindegyiknek, bár különféle utakon — s mégsem az elvek láncza köti egybe őket — hanem a publikum, mert ez veszi körül gyűrűként mindegyiket, erre apellál mindenik. A megélhetése mindegyiknek attól függ, hogy mekkora részt képes magának a publikumból elhódítani, mennyire tud kedveltségre, népszerűségre vergődni. Szóval: kifelé keresi elsősorban is a támaszt, nem befelé, azaz: önmagában, így hát, aki írókat akar salonjába gyűjteni, honnét vegye őket? melyik csoportból? melyik társulatból? Ennek vagy annak adjon elsőséget? Bajos. Mindegyikből valamit ? Bajosabb. Valamennyit ? Lehetetlen. Ha egy testületté tömörült írói világunk volna, azok fejei, vezetői representálhatnának bennünket méltólag és mindenütt. Erre az egyesülésre kell törekednünk mindenekelőtt. Közeledjünk egymáshoz, hogy mások is közeledhessenek hozzánk. Ha egyek vagyunk, könnyebben ránk találnak s nehezebben veszítenek el bennünket. * Váradi Antal: Mind azt, amit én az írói salonok kérdésében gondoltam, éreztem, álmodtam, de nem volt erőm és bátorságom rá, hogy a tollamra bízzam, kifejezte a «Hét» 2. számában Szemere Attila. A főrangú világ nem teremtheti meg azt a légkört, melyre a magyar írónak szüksége van, hogy az életet jobban megismerve szélesebb látkört szerezzen. Az író— 10’