A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-05-25 / 21. szám
331 Legalább tíz női fej egyszerre megváltozott. Különösen az ajkak kifejezése lett feltűnően más, hogy férfit éreztek maguk körül. Mintha csak ellenséget vettek volna észre . . . Zárkózottá, ünnepélyessé, különössé lettek. És annyian mosolyogtak, akik nem születtek a mosolygásra. Egyszerre rózsaszín zeintje lett azoknak, kik otthon, magukban talán csak eleven szinűek, vagy épen színtelenek voltak. Mintha a virágoknak maguknak is intenzívebb lenne a színük, hódítóbb az illatuk. A villamos lámpa fénye rezegni kezd, el-elhuny egy pillanatra és zúg folytonosan, mintha valami elrejtett keleti zenekar messziről idehallszó melódiája volna. A szőke asszony ott ült sátra előtt és mindent érezve, de semmit sem határozottan: várt, várt, maga sem tudta mire. Alig vette észre, hogy férje is elment már és megjött a nagy Renée, aki neki segédje lesz a sátorban s már rakosgat is a háta megött, sőt beszél hozzá, gyorsan, hadarva, amint rendesen szokta: — Várjon, mindjárt kimegyek, elolvassuk a firmákat . .. Renée hangosan olvasta a firmákat, a hölgyek túlnyomóan német neveit, csúfolkodva a németségükön, pedig a magáénak se volt valami előkelő hangzása. Minden név tulajdonosáról tudott valami érdekest, jellemzetest, csúfolkodót mondani, de egyszerre csak abbanhagyta a kritikát és diadalmas mosolylyal szólt: — A két Rosenné, ni milyen izgatottan igazgatják a frou-froutokat, ott jönnek a szeretőik . . . (Folytatása következik.) Az utazásról. (Saison-tárcza.) — Gr. Mailátth László barátomnak. — «Utazni megyek !» hány fogalom van e két szóhoz kötve. Ennek reményt, boldogságot jelent, amannak küzdést, harczot. Ez félve, remegő szívvel indul el, mert fél az ismeretlentől, amelyet találni fog. Ennek gyógyulást, kínok megszűnését jelenti, annak nehéz, terhes munkát, kötelességet. De hát egyet jelent mindez ? Hát annyira különbözőek vagyunk mi még ebben is ? Igen különbözőek s változók vagyunk az élet folyamán, ebben tán még többet változva, mint minden egyébben. Tegnap könnyű szívvel, kedvvel mentél útra; ma félsz az ismeretlentől s leghőbb kívánságod ott maradni a kandalló szélén, keresztbe tett lábbal s elhallgatni, amint a fagyos szél megrezgeti az otthon jégvirágos ablaktábláit. Ez jutott az eszembe még csak a múltkor, pedig pár év előtt még máskép gondolkoztam. Eszembe jutott első nagyobb utam egyik legnagyobb benyomása. Párisban volt , fenn a Grand hotel erkélyén álltam, előttem a fényes boulevardok, emberek özöne lábaim előtt, hullámzó, tolongó tömeg, amely mintha mind egy pont felé özönlött volna, mintha azért az egy pontért harczra kelt volna az a sok-sok ember. Tavasz volt, virág, zöldelő lomb a fákon, illat a jégben. Az első párisi éjszaka láttára elálmodtam mindazt, amit Párisnak köszönni fogok, amit Paris nekem nyújtani fog, amiért Párist szeretni fogom. Éreztem Párist, tele volt Párissal szivem és a szivem tizennyolcz éves volt. Akkor még az ismeretlen, új, bámulatos fény, az illatok, színek gyönyöre vonzott, meg a fiatalságom, amelyet méltán pazarolhatok majd reá. Pár év múltán, karácsony éjszakáján, egy északnémet tengeri városban elhagyatva ültem szobámban. Künn fütyült a szél, egyhangúan zúgott a tenger. Először voltam karácsonkor egyedül, nem bíztam meg. Úgy éreztem, a távolságot csak a távolság élheti meg. Még az éjjel a Kopenhága felé induló hajóval elutaztam. Az éjszakát fenn, a hajó fedélzetén, egyedül a csillagokkal, önmagammal, s a tengerrel töltöttem ; tudtam, hogy két hétig egyedül leszek majd s a dán nyelvet nem birom, Kopenhágában ismerősöm nincs, s mégis, nagyon megelégedett voltam. Elégedettebb mindenesetre, mint a révparton. Jöttek más évek, az utazás csak vonzott még mindig, jöttek új benyomásokkal újabb hangulatok! Egyben változatlanul ugyanaz maradt, hogy az, ami az utazásban mindig legjobban vonzott, érdekelt, az az ember volt. Akár a más, akár a magam személyében. Igen, ez utóbbi állításomat is fenntartom, mert azt hiszem, önmagunkra nézve csak oly érdekes, hogy viselkedünk, hogyan látunk, gondolkodunk s érzünk egy bizonyos perczben, egy új zóna alatt, mint az, hogy mit látunk. Mindig eszembe jutnak egy angol, örök utazó barátom szavai: «A jövő nyarat Izlandban töltöm és valóban már a legfőbb ideje, hogy megtegyem!» «Ugyan mi érdekli ott annyira, hogy három hónapot tölt ott, hisz ez idő elteltéig oda van lánczolva a fagyos szigethez, miután hajó csak minden harmadik hónapban köt ki Reykjavik partjain, s három hónapot hirek nélkül, tökéletesen egyedül, elhagyatva kell töltenie.» «Önmagamat akarom újabb világításban látni, azért megyek, ha e három hónap elteltével fel nem akasztom magamat, mint bölcs jövök vissza Európába.» Íme ez őszintén bevallotta e mondásával, angol naivitással hogy az utazásban mindig és mindennél jobban érdekli, az — önmaga. Szóval, (hogy condludáljak) azt hiszem, csakis az igazi utazó, ki öntudatra ébredve önmagához hasonlítva keresi az ismeretlent, látja azt, ami van s kilesi azt, ami nincs. Kikeresi az újat még — önmagában is, és nem fél a felfedezésektől. Ki eleget tud arra, hogy érzékeny legyen új benyomások iránt, ki eléggé ismeri önmagát, hogy másban is megláthassa a jót, ki tisztában van azzal, ami otthon van, hogy megláthassa azt, ami az új földön új, akár jóban, akár rosszban. Szóval az utazáshoz nem csak a vöröskötésű Baedecker, nagy angol czipők, vízmentes köpeny szükséges . . . Mert az utazás hasonulást, néha átváltozást — néha meg ennek ellenkezőjét jelenti. Uj föld uj hatással van még a növényre is. Kékebb ég, kékebb reflexeket is ad . . . Justh Zsigmond * * Minden ember keblében az őrület irtózatos csirája szunnyad. Küzdjetek ellene, hogy fel ne ébredjen. * Vannak emberek, akik belsőjüket is divat szerint öltöztetik. Auerbach. * A szerelemnek annyi faja van, hogy az ember alig tudja mikép definiálja. Szerelemnek nevezzük olykor néhány nap szeszélyét, valamely ragaszkodás nélküli szövetséget, egy érzelmet, melyből a becsülés hiányzik, olykor a hideg megszokást, regényes képzelgést, a hajlamot, mit nem sokára ellenszenv vált fel és ezer ilyen dőreséget. Jean Paul.