A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-01-19 / 3. szám
pp 1890. I. Évfolyam. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési föltételek : Egész évre .... írt io.— Fél évre............ » 5.— Negyedévre ... » 2.50 Egyes szám ára 20 kr. A HÉT TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY Szerkeszti KISS JÓZSEF. Budapest, január 19. 3. szám. Szerkesztőség: BUDAPEST VIII., József körút 44. szám. Kiadóhivatal: V., Akadémia-méza 4. szám. Kéziratok vissza nem adatnak. Krónika. (A görög háború.) Budapest, január közepén. A «Budapesti Hírlap» jókedvű Sipulusza, aki hazafias fölgerjedésének egy fölötte komoly pillanatában kiadta e jelszót: «Le a tót dajkákkal!» méltán irigyelheti ama névtelen hős dicsőségét, akinek érdeme, hogy ma szerte járja ez az új hadi jelszó : «Le a görög dajkákkal!» Bezzeg visszhangozzák ezt a fölkiáltást nem úgy mint az övét! Az illető, aki először elkiáltotta magát ebben az értelemben, aligha képzelte, hogy kifakadását a görög szó ellen visszhangozni fogják a Kárpátok bérczei és a Karszok kőfalai. És ime, ez a szó tényleg keresztül nyilatt a hazán s elhatolt mindenüvé, ahol csak él az érzék a tanulási szabadság, vagy ha úgy tetszik, a nem tanulási szabadság iránt. Igazán nem is hitte volna az ember, hogy a négy folyó országában , hány ádáz, elkeseredett ellensége él a mi végzetű igéknek! Mintha összes bajaink Helikon forrásából fakadtak volna, oly népszerűvé lett az ige, hogy le kell ráznunk a görög rabigát. «Több kenyeret és kevesebb Homért!» — hangoztatják szerte, újságokban és bizottsági üléseken, kaszinókban és tanácskozásokon, több hévvel és kevesebb lemondással, mint a Bret Harte száműzöttjei, akik éheztek és vacsorára Homéroszt olvasták. A jó Frazy, akinek görög ellenes könyve az akcziót először tette elevenné, népszerűbb emberré lett nálunk, mint akármelyik franczia, aki valaha pennát forgatott. Mert a francziák közül tudtommal Hugo Viktor vitte nálunk a legtöbbre. Az ő neve él a nótában is: Hugo Viktor, Goethe, Börne B,ir az oldaluk betörne! De önök meg fogják engedni, hogy ez csak relatív népszerűség. A Fraty népszerűségében több szimpátia nyilvánul. Az idea odáig hatalmasodott, hogy íme, a miniszter, a közoktatás legfőbb őre, fölveti a kérdést: kell-e hát görög nyelv? Bevallhatom-e önöknek, hogy nekem ebben a kérdésben, mely már annyi port vert fel s mely ma is élénkebben passzionálja nálunk a kedélyeket, mint akár Serpa Pinto az angol érzelmeket, mind e mai napig nem volt véleményem? Szégyelem, de mégis csak bevallom, hogy igenis, mind a mai napig, a mikor fölvilágosodtam egy beszédből, melyet a ház közoktatási bizottságának ülésén tartottak, — nem tehetek róla, de mostanáig nem volt véleményem. Nem csak arról nem, hogy kell-e hát görög szó az iskolában ? ■— de arról sem, hogy kik határozhatnának a leghivatottaban ebben a nagy perben? Nem volt véleményem arról sem, hogy kik legyenek hát azok, akik a görög nyelvvel végezzenek vagy akik a görög nyelvet kivégezzék (már amint önök gondolják)? Pedig hát hallottam és olvastam eleget pro és contra. Csakhogy hol erre a nézetre hajlottam, hol meg amarra. Koránkint együtt éreztem a minden szépért és jóért hevülő fiatalsággal, s magam is visszhangoztam: «Le a görög dajkákkal » Koronkint meg az érdeklett tudósokkal tartottam: «Ah, Homér! Oh, csak Homér! Homér és meghalni!» Engem minden kapacitált. Ha támadást olvastam a görög ellen, beláttam, hogy a túlterhelés nagy, és hogy a görög nyelvnek kell áldozatul esnie. Ha hallottam a görög védelmét, beláttam, hogy igazi műveltség nincs görög nyelv nélkül. Ámbár jól számot vetve lelkiismeretemmel, bevallottam magamnak, hogy az a műveltség, melyet a görög nyelv tudása ad, nálam erre az egy mondatra szorítkozik: «Ton d’apameidomenosz prozefé polimétisz Odüsszeusz». De ugyanakkor lehordtam és tudatlan fajankónak neveztem magamat, bár kissé vigasztalt, hogy mindamellett egésséges vagyok. Majd ismét meghökkentett az a tapasztalat, hogy akadémikus ismerőseim is többnyire csak a «Ton d’apameidomenosz-t» tudják, s hogy egész ismeretségi körömben csak egy ember van, aki ennél többet tud, egy görög professzor, aki nem akadémikus ugyan, de tud mindent, ami görög, csupán három nagy betűt nem ismer: a pszít, a khít meg a thétát; ezeket is ismeri, csakhogy nem ismeri meg mindjárt. Szóval, nem tudtam tisztába jönni a kérdéssel. Ennek pedig Schvarcz Gyula az oka. Nem tudtam magamat se jobbra, se balra elhatározni, mert Schvarcz Gyula nem nyilatkozott. Tudniillik én mindig a szerint igazodom, amint Schvarcz Gyula nyilatkozik. Határozatlan ember vagyok, s judicziummal nem áldott meg az ég. ítéletem ingadozva és lassan érik, a mintán vették észre. Minden dologban a legkisebb érv «pro»— megrendít, s minden csekély argumentum «contra» — kifordít sarkomból. Mindig hajlandó vagyok ahhoz szítni, aki az utolsó szót mondta. De ismerem magamat, s tettem róla. Elhatároztam, hogy kiválasztok egy erős meggyőződésű embert, s alkalmazkodom az ő ítéletéhez. Végre mindenki respektál néhány tiszteletre méltó férfiút, akinek a nézeteit megismerheti a lapokból, s akinek az ítéletét koronként a magáévá teszi. Ki az a képzelődő, aki semmiféle befolyást se tűr ? Nekem ilyen tekintély mindig életszükség volt. Sok habozás után azt végeztem el magamban, hogy mindig Schvarcz Gyulához fogok alkalmazkodni. Mért éppen Schvarcz Gyulát? — kérdezhetik önök. Ha véletlenül francziának találok születni, bizonyára Renant választom ilyen házi tekintélynek. Sok ingadozás és kételkedés után mindig abban maradtam, hogy ha Renannal tartok, tömérdek a valószínűség, hogy nem tévedek. De Renan nem nekünk, nem a mi dolgainkról szól, és — oh fatum! — Magyarországon ilyen megbízható ítéletű embert nem találtam. A HÉT. 1. 6