A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-19 / 3. szám

pp 1890. I. Évfolyam. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési föltételek : Egész évre .... írt io.— Fél évre............ » 5.— Negyedévre ... » 2.50 Egyes szám ára 20 kr. A HÉT TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY Szerkeszti KISS JÓZSEF. Budapest, január 19. 3. szám. Szerkesztős­ég: BUDAPEST VIII., József­ körút 44. szám. Kiadóhivatal: V., Akadémia-méza 4. szám. Kéziratok vissza nem adatnak. Krónika. (A görög hábor­ú.) Budapest, január közepén. A «Budapesti Hírlap» jókedvű Sipulusza, a­ki haza­fias fölgerjedésének egy fölötte komoly pillanatában kiadta e jelszót: «Le a tót dajkákkal!» méltán irigyelheti ama névtelen hős dicsőségét, a­kinek érdeme, hogy ma szerte járja ez az új hadi jelszó : «Le a görög dajkákkal!» Bezzeg visszhangozzák ezt a fölkiáltást nem úgy mint az övét! Az illető, a­ki először elkiáltotta magát ebben az értelemben, aligha képzelte, hogy kifakadását a görög szó ellen visszhangozni fogják a Kárpátok bérczei és a Karszok kőfalai. És ime, ez a szó tényleg keresztül nyilatt a hazán s elhatolt mindenüvé, a­hol csak él az érzék a tanulási szabadság, vagy ha úgy tetszik, a nem tanulási szabad­ság iránt. Igazán nem is hitte volna az ember, hogy a négy folyó országában , hány ádáz, elkeseredett ellensége él a mi végzetű igéknek! Mintha összes bajaink Helikon forrá­sából fakadtak volna, oly népszerűvé lett az ige, hogy le kell ráznunk a görög rabigát. «Több kenyeret és kevesebb Hom­ért!» — hangoztatják szerte, újságokban és bizottsági üléseken, kaszinókban és tanácskozásokon, több hévvel és kevesebb lemondással, mint a Bret Harte száműzöttjei, a­kik éheztek és vacsorára Homéroszt olvasták. A jó Frazy, a­kinek görög ellenes könyve az akcziót először tette elevenné, népszerűbb emberré lett nálunk, mint akárme­lyik franczia, a­ki valaha pennát forgatott. Mert a francziák közül tudtommal Hugo Viktor vitte nálunk a legtöbbre. Az ő neve él a nótában is: Hugo Viktor, Goethe, Börne B,ir az oldaluk betörne! De önök meg fogják engedni, hogy ez csak relatív népszerűség. A Fraty népszerűségében több szimpátia nyilvánul. Az idea odáig hatalmasodott, hogy íme, a miniszter, a közoktatás legfőbb őre, fölveti a kérdést: kell-e hát görög nyelv? Bevallhatom-e önöknek, hogy nekem ebben a kér­désben, mely már annyi port vert fel s mely ma is élén­kebben passzionálja nálunk a kedélyeket, mint akár Serpa Pinto az angol érzelmeket, mind e mai napig nem volt véleményem? Szégyelem, de mégis csak bevallom, hogy igenis, mind a mai napig, a mikor fölvilágosodtam egy beszédből, melyet a ház közoktatási bizottságának ülésén tartottak, — nem tehetek róla, de mostanáig nem volt véleményem. Nem csak arról nem, hogy kell-e hát görög szó az iskolában ? ■— de arról sem, hogy kik határozhatnának a leghivatottaban ebben a nagy perben? Nem volt véle­ményem arról sem, hogy kik legyenek hát azok, a­kik a görög nyelvvel végezzenek vagy a­kik a görög nyelvet kivégezzék (már a­mint önök gondolják)? Pedig hát hallottam és olvastam eleget pro és contra. Csakhogy hol erre a nézetre hajlottam, hol meg amarra. Ko­­ránkint együtt éreztem a minden szépért és jóért hevülő fiatal­sággal, s magam is visszhangoztam: «Le a görög dajkák­kal » Koronkint meg az érdeklett tudósokkal tartottam: «Ah, Homér! Oh, csak Homér! Homér és meghalni!» Engem minden kapac­itált. Ha támadást olvastam a görög ellen, beláttam, hogy a túlterhelés nagy, és hogy a görög nyelvnek kell áldozatul esnie. Ha hallottam a görög védelmét, beláttam, hogy igazi műveltség nincs görög nyelv nélkül. Ámbár jól számot vetve lelkiisme­retemmel, bevallottam magamnak, hogy az a műveltség, melyet a görög nyelv tudása ad, nálam erre az egy mon­datra szorítkozik: «Ton d’apameidomenosz prozefé poli­­métisz Odüsszeusz». De ugyanakkor lehordtam és tudatlan fajankónak neveztem magamat, bár kissé vigasztalt, hogy mindamellett egésséges vagyok. Majd ismét meghökken­tett az a tapasztalat, hogy akadémikus ismerőseim is többnyire csak a «Ton d’apameidomenosz-t» tudják, s hogy egész ismeretségi körömben csak egy ember van, a­ki ennél többet tud, egy görög professzor, a­ki nem akadémikus ugyan, de tud mindent, a­mi görög, csupán három nagy betűt nem ismer: a pszít, a khít meg a thétát; ezeket is ismeri, csakhogy nem ismeri meg mindjárt. Szóval, nem tudtam tisztába jönni a kérdéssel. Ennek pedig Schvarcz Gyula az oka. Nem tudtam magamat se jobbra, se balra elhatározni, mert Schvarcz Gyula nem nyilatkozott. Tudniillik én mindig a szerint igazodom, a­mint Schvarcz Gyula nyilatkozik. Határozatlan ember vagyok, s judicziummal nem áldott meg az ég. ítéletem ingadozva és lassan érik, a mint­­án vették észre. Minden dologban a legkisebb érv «pro»­­— megrendít, s minden csekély argumentum «contra» — kifordít sarkomból. Mindig hajlandó vagyok ahhoz szítni, a­ki az utolsó szót mondta. De ismerem magamat, s tettem róla. Elhatároztam, hogy kiválasztok egy erős meggyőző­désű embert, s alkalmazkodom az ő ítéletéhez. Végre mindenki respektál néhány tiszteletre méltó férfiút, a­kinek a nézeteit megismerheti a lapokból, s a­kinek az ítéletét koronként a magáévá teszi. Ki az a képzelődő, a­ki semmiféle befolyást se tűr ? Nekem ilyen tekintély mindig életszükség volt. Sok habozás után azt végeztem el magamban, hogy mindig Schvarcz Gyulához fogok alkalmazkodni. Mért éppen Schvarcz Gyulát? — kérdezhetik önök. Ha véletlenül francziának találok születni, bizonyára Renant választom ilyen házi tekintélynek. Sok ingadozás és kételkedés után mindig abban maradtam, hogy ha Renannal tartok, tömérdek a valószínűség, hogy nem tévedek. De Renan nem nekünk, nem a mi dolgainkról szól, és — oh fatum! — Magyarországon ilyen meg­bízható ítéletű embert nem találtam. A HÉT. 1. 6

Next