A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-03-16 / 11. szám
169 A „Nyirfalortok“-ból. I. Zúg a harang . . . Zúg a harang, de csendesen, Csak úgy lassan, szegényesen, A ki húzza, az is tudja: Nincs ki érte megfizessen. Megkérdezem elmenőbe’: «Ki jut most a temetőbe ?» Azt felelik az emberek : «Senki — csak egy czigánygyerek.» II. Dal. Remegve nyúltam, vágytól égve, A távol csillagok után, Repülni vágytam — úti kedvem Megtört az élet derekán. Hátha csalóka fény az is csak, Mi ottan távol fent ragyog ? Hátha csak képzelmünkben égnek Az örök fényű csillagok ? Oly messze, távol, nem kereslek, Én az eget másnak hagyom, Csak te tekints rám fényes, édes, Szeretve bámult csillagom ! Czóbel Minka M odern utazók. Irta : JUSTH ZSIGMOND. Nemzetiség szempontjából igen természetes, hogy az angollal kell elkezdenünk az utazó fajok sorozatát. Miért utazik annyit az angol? Ezt a fogas kérdést tettem fel a múltkor egy ismert angol államférfiunak, ki bámulva nézett reám, mintha csak megbolondultam volna, és kérdésemet felelet nélkül hagyta. Különben ebben a hallgatásban benne volt a felelet. Utazik benső ösztönénél fogva, utazik, mert vére viszi reá, mert benső szükségét érzi ennek. Utazik, mint ahogy a madár dalol s a hal úszik. Már Nagy-Britannia fekvése is erre készteti. A tengerparti népeket vonzza az ismeretlen, szembeszállanak a félelmetes tenger irtóztató hullámaival, s vágynak azon messzi paradicsomok, tündérvilágok után, amelyek túl a ködön, túl a láthatár végtelenségén találhatók csak fel. A normann kalózok és angolszász halászok utódaira, fiúról-fiura szállt át a kóborlás, kalandozás benső szüksége, így aztán utaznak anélkül, hogy szükségük lenne reá, a legtöbbször anélkül, hogy (legalább szellemileg) gyarapodni akarnának utazásaik által. Öröklött tulajdona az angolnak, csak úgy mint a czigánynak, a kóbor élet szeretete, mint a beduinnak a vándorlás. Ebben a czigány és a beduin ott van, mint az angol évszázadok előtt volt. A múltkor megkérdeztem egy beduin Selket, miért járja folyton a sivatagot? Egy perczig némán nézett szemembe, éppen úgy mint az angol államférfi, aztán egy széles, nagyon széles mozdulattal jobb karját kiterjesztette, mintha csak fehér burnusával az egész világot akarná betakarni, balkezét pedig szívére téve komolyan így szólt: «Allah nagy és igazságos, övé a föld minden teremtésével együtt, övé az ég minden csillaga.» Aztán elhallgatott. S én megértettem. A beduinnál még csak az utazás érzése dolgozik. Érzi, hogy a világ nagy, szélesebb mint a sivatag, a végtelen irányát mutatja az éjszaki csillag csak úgy, mint a Sirius vagy Vénus örök tüze. A mindemig poézisét érzi, amelyet csak a Korán szavaival bír kifejezni. A folyton egyformán távoli láthatár vonzza őt, túl erdőn, mezőn, sivatagon, messze, az ismeretlen, az új irányában. Az angolt azonban már esze viszi erre. Mint intellektuális képességet örökölte az utazási vágyat, azonban ez még a legtöbbnél csak öntudatlanul van meg. Biztos czéllal főkép csak azok utaznak közülök, kik csupa anyagi hasznot akarnak az utazásból meríteni. Vájjon haladt-e az utazás a beduintól az angol touristáig? Alig hiszem! A másik utazó nemzet az olasz. Ezt is a tenger viszi, de már két biztos czéllal. Az egyik: a hajózás, halászat, mint kenyérkereset, a másik a levantei kereskedelem. Ebben a göröggel egyforma után halad. Ugyane csoportba számíthatjuk az északi fajok (dánok, svédek, norvégek) halászait, ideszámíthatjuk az izlandi halászokat, a bretagnei partlakókat. Ezeket a beduinoktól csak az teszi különbözővé, hogy ezeknek az utazás kenyérkeresetet is jelent. Nagy utas ezek mellett még a német. Ezt már tudományszomla utaztatja. Ő az alapos utazó és ezt tudja s erre büszke. Ahová érkezik, azt a helyet már könyv nélkül is ismeri (vagy húszféle munka nyomán). Mindent feloszt, beoszt, osztályoz; mint minden, úgy az utazás is tudományt jelent neki. A bejárt helyet az összes tudományok szempontjából tekinti meg, azonban átérezni majdnem sohasem érez át semmit. Szívét a látott dolgokkal nem köti össze semmi. Hidegen objectív marad annál, amit lát s amit utazásairól akár írásban, akár szóban elmond, így tehát a «látható világ» tulajdonkép nem is létezik a németekre nézve. Legtöbb fogékonysággal a tárgyak szerkezete, megismerése iránt bírnak. Egy pálmaerdőben a növénytanon, földrajzon keresztül látnak csak; hamarább meglátják azt, hogy hány éves a fa, milyen a törzse, milyen a levele, mint hogy a berek milyen tájképet nyújt napnyugtakor. Nagyon kevés olyan német utazót láttam, ki meg ne közelítette volna Baedecker-t szárazság, sokoldalúság, alaposság és főleg unalmasság szempontjából. Szóval a legművészietlenebb utazó a föld kerekségén. Ellentéte — még ebben is — a franczia. Legtöbbnyire a concret tényekkel szemben vak és siket. Fogalma sincs például arról, hogy II. Rhamses a hányadik dynastiából származott, hogy Cheops pyramisát (!) ki építette, hogy mi magyarok milyen viszonyban állunk Ausztriához, de meg fogja ragadni egy naplemente, legyen az a Ganges vagy a Tisza partján. Csaknem átérzi azt, amit lát és a megérzett dolgok eleven anyaggá is válnak a lelkében. Felületes mint mindenben, de a pillanatban meglátott, tapasztalt tény olyan erős hatást fog reá tenni, mint senkire a világon. Utazik mint a lepke, csak élvezve, minden virágból mézet szíva, még abból is, amelynek nem tudja a nevét. Az orosz ritkán utazik, de majd mindig érdekes utazó. Sokat tud, bár nem mindent. Fiatal fajból származván, nagy a divináziója. Amit nem tud, kitalálja, megérti. A mellett ráleheli szláv philosophiáját mindenre, amit