A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-01-12 / 2. szám
29 Afrika felé. Irta: JUSTH ZSIGMOND. Előttem Trieszt, hullámos kék tengerével, ezeregy árboczával, a párisi meggazdagodott fűszeresek villáira emlékeztető Miramarejával, talmi déli éghajlatával, talmi olaszságával. Csak türelem . . . egy negyedóra még a tengerbe merül. Hajónkon, az ódon Estorén nagy ma a sürgés-forgás, de hát ilyen perczekben az ember se nem lát, se nem hall. Az egész rohanó, lármázó nemzetközi társaságból alig jött tudatomhoz más, mint egy lebegő fátyol, mint egy hangosabban, erélyesebben kiejtett szó. * A hajó már egy órája halad. A trieszti partok mind jobban távolodnak tőlünk, a házak fehér foltjai elmosódnak, összefolynak a kékeszöld halmokkal, de én csak nézem, nézem a kékülő ködbe merülő hegyeket, nem Triesztet és öblét látva, hanem keresem a légvonalban otthonom, szülőföldem irányát, melyet hat hosszú hónapra elhagytam. A fedélzet népesedik. Amint a «haza» utáni vágy megszáll s kedélyemre fátyolt borítani készül, im’ egyszerre csak megnyílik előttem a «cosmos», mozgó, nyüzsgő idegenszerű alakok sokaságával. Mind e többé-kevésbbé érdektelen alakok, épen középszerűségök folytán jobban megőrizték typikus vonásaikat. Mindegyik nem csak egy embert, hanem egyúttal egy fajt, egy nemzetet képvisel. S így válik érdekessé, így tágul ki egyszerre a korlátolt hajófedél. Majdnem az összes nagy kultivált nemzetek életlüktetését érzem. Mindegyik typus nagy intensivitással képviseli azt a nemzetet, amelynek tagja, íme angol család: Itt a férj: magas, csontos, szőke, vagy harmincöt éves férfi, már kopaszodó homlok, simán hátrafésült, ritka hajzat, csontos végtagok, mereven mozduló karok és lábak. Naiv kifejezésű szemek. Sima arcz, amely az élet harczairól tán tud, de a lélek harczairól nem tud,nem árul el semmit. Nyugodtan, mereven belefekszik egy hosszú, nádfonatból készült chaiselongue-ba, amelyet a saját kényelmére és a mások alkalmatlanságára hozott ide, s amelyet ékesen a névjegyével s czímével díszít. Itt trónol ő , a világ ura, mondjuk mr. Edward Smith. Semmi iránt sem érdeklődve, de azért a blazirtság minden nyoma nélkül néz körül. A tenger? Látta százszor — — nem, mindig amióta él. Hajón? Életének felét hajón töltötte, így tehát mindez nem érdekli. Tudja, hogy a tenger majdnem végtelen, hogy déli országok partjai között kék, hogy ha csendes (mint ma), akkor olyan, mint egy óriási tó, így tehát nincs, miért körülnézzen. Kiveszi zsebéből a tegnapelőtti Times-t, és beletemetkezik, aztán meg jegyzőkönyvét veszi elő s számolni kezd. íme, így utazik az angol. Felesége, mrs. Smith mellette ül egy kis, kemény faszéken. Már ez jellemzi az angol házaséletet. A férfi a kényelmes chaiselongue-on számol, s mellette neje egy kis széken , szerelemmel nézi. Ilyen még ma is nagy Britanniában a család. Az angol nő hitvese és szolgálója férjének, elismeri felsőbbségét, imádja, mert tudja, hogy számíthat reá, megküzd érte s alárendeli magát családapai hatalmának. E mellett bőségesen talál időt arra, hogy gyermekeit tíz éves korukig nevelje, hogy angol vén kisasszony irta regényeket olvasson és férje oldalán párszor körülutazza a világot. E perczben tűnik fel a láthatáron a család öröme, jövendője, a Shahy. Nagy erős gyermek, már azt hiszem amikor szopott is rostedbeef-eket kapott csemege gyanánt. Fehér és piros duzzadt tagok, nagy kezek és lábak, piros, ragyogó, meztelen lábszárak, világoskék szemek, már határozott fellépés, járás, amelyet egy cseppet sem ingat meg a meg-megbillenő hajó. Most egyszerre vízió lep meg, a baby óriási nagy arányokban áll egyszerre előttem s én szinte ijedten, szent borzalommal bámulok reá, volt angol baby, leborulok előtted! te máris nyitott szemmel, bátran tekintesz körül, érzed (tán öröklött tulajdonaid segélyével), hogy tied a világ, a merre szemed tekint, otthon vagy. A te erős, piros tagjaid jólétére hozták ide a fedélzetre azokat az angol ürüket, amelyeket néhány nap múlva — bár nem a «God save the queen» hangjai kíséretében ■— de mind a mellett az angol dicsőség oltárán áldoznak fel majd. A te tagjaid jólétéért dőlnek romba s igáztatnak le nagy, primitiv birodalmak, a te friss tagjaid hivatvák a világuralomra. Ereidben a foglalás s az uralom vére csörgedez. Önző vagy, mert fajodat tiz évszázad azzá fejlesztette ki. Te igy közvetlenül naivan vagy önző, csak ép oly természetesen, mint a hogy az erdő madarai énekelnek. S pár óra múltán, midőn már a hajó utazóinak jó részét lefekteti a tengeri betegség, te édes élvezettel költöd el ott a hajó csúcsán mögdicsérő angol ürü első combját, amelyet minden bizonynyal a te kedvedért teremtett a teremtő. Oh little John Bull! tiéd a világ. Le a kalappal előtted!* Az óriásból baby lett ismét, s most mint ilyen, egy másik, újabb csemetébe ütközik. Ez egy svájczi család egyetlen reménye, kinek naiv egyszerű mivoltát egy benne, egy graubündeni gyermekkertésznő és pedig a javából kiséri. Ez a szegény leány már kevésbbé érzi magát itt otthonosan mint az angol bébé. Félve, elővigyázattal tekint körül nagy, kerek, spinál színű szemeivel, félénken mint egy szegény svájczi ünő, amelyet a vágóhídra visznek. Fején férfias szalmakalap, azon vékony egyszínű pántlika. A kalap alul vadul lógnak le fürtjei, körül övezve hosszas megnyúlt arczát, sovány nyakát. Hosszú orra fürkészőleg, óvatosan tekint körül. (Mert ez a leány határozottan az orrával tekintgetett!) Félt is, bizonytalannak is érezte lába alatt a talajt, s vigyázni is igyekezett a lelkiismeretére bízott gyermekre. Pedig hát hiába, ő volt a hajó másik cosmopolita typusa. Mert van-e kosmopolitább teremtése a világnak egy svájczi bonne-nál ? Már gyermekkorában négy hazai nyelvet hall maga körül. Később felcseperedve, a hazáját elözönlő idegenek különböző idiómáit hallja, majd a szegénység vándorbotot nyom kezébe, batyu alatt görnyed háta, megy az idegenbe idegen gyermekeket nevelni, így szenved át egy éltet idegen család kebelében, míg csak egyszer idegen földön meg nem pihen . . . Szegény leány! * A gyermekek ez alatt farkas szemet néztek, az angol megszólította a másikat, ez nem felelt rá semmit, sőt bonne-ja ruháinak redői közé menekült. Az angol gyerek egy ideig csak nézte, nézte, azután megszólalt: «poor chap» s vaskos lábaival, merész tekintettel biztosan végig szaladt a hajó fedélzetén . . . • Ott, egy kis parányi japáni ellenző mögött, nyakig beburkolva, ellepve egy hosszú nád chaiselongue-ot, lábain pokróczokkal, a sok prémektől szinte elborítva fekszik egy telivér paristenne. Nem akar a világból látni semmit. Mögötte a salonba vezető lépcső fala, előtte az ellenző hátat fordít a tengernek. Kezében Gyp utolsó műve, mellette szobaleánya, A HÉT. I, HMMnflHN* 5 KlfttKliiflHlttMÉfMMU'