A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-26 / 4. szám

59 Sír előtt. — Feleletül Vajda Jánosnak.­­■ Köszöntelek, szomszédos életemnek Innenső kis mesgyéje : sírgödör ! A gondolat, hogy nemsokára benned Fogok álmot álmodni, nem gyötör. Mi a halál ? Romlása az egyénnek, De örök életünknek sohase’! Szerepcsere. Ki hinné, hogy a létnek A halál legyen épen fűszere? És mi a sír ? Titkos, kis öltözője A nyűtt anyagnak, mely pihenni tér, Hogy ébredéskor, fris ruhába fűzve, Szeressen, éljen, haljon semmiér’ ! Ó, árva mester, kinek itt e földön, «Vesszőfutás» volt egész életed; Minek fordulsz irtózva el a rögtől, Mely új alakban fogan tégedet? Ki tudja, milyen lesz szülő jövendőd ? Tán szebb, nemesbbé válsz mint azelőtt; Tán piros rózsa serked a szivedből, És szinaranynyá tömörül veled ! Ebeczkey Béla. Úgy volt, hogy éjfél felé, mikor odaát a fűzér­­tánczra került a sor, egyszerre vad, erőszakos csattanás zavarta meg a nyaraló csendes szendergését. Liza szobá­jában lövés dördült el! Rémült sikoly hangzott át a hosszú szobasoron, dúlt arczú nők futkostak, végre befeszítették Liza szoba­ajtaját. A leány zokogva és elfödött arczc­al vergődött a kereveten. A szőnyegen ama buldogrevolver feküdt, melyet a szeles Árpád szokott ágya mellett tartani, hogy vissza­verje vele a bakonybeliek esetleges támadását. Orvost, hamar orvost! Az orvos megjött, egyenesen a bálról jött. Frakkja gomblyukába fehér aster volt tűzve, hóna alatt klakkját tartotta. Szálas, fiatal alak, kissé túlizmos vállakkal, sza­bályos metszetű arcza barna és komoly, mintha érczből volna öntve. Egy futólagos pillantás Liza karjára, melyen piros karczolás látszott, meggyőzte, hogy nincs vészél­z, — ezért a leány anyjára fordította figyelmét, kit beteggé tett a rémület. Később a cselédet a fürdői gyógyszertárba küldte egy csipet karbolos vattáért. Addig is egyedül maradt a sebesült mellett. — Mért tette ezt? kérdezte hevesen. A leány persze nem felelt. Szenvedélyes lelkében most már felülkerekedett a dacz. Azért is meg fog halni. Nem mozdul, nem szól, egy helyben marad, míg vala­hogyan magától meg nem hal. — Nem felel? Azért sem! A doktor vakmerően fölemelte Liza állát, — a leány arcza vérvörös volt, szemeit erősen lehunyta. Most már a doktorból kicsattant a visszafojtott méreg, azzal a gorombasággal, mely úgy látszik szabadalma a doktorok­nak, mondta: — Tudja mit? Maga egy ostoba gyermek! Liza kissé fölszisszent, de nem mozdult, csak szája széle rándult meg, mintha nagy kedve volna sírva fakadni. — Meg akart halni, mert nem jött meg a ruhája? Váljon minő arczc­al állt volna teremtője elé ? Lássa, maga nevetséges volna, ha nem volna annyira szánalomra méltó. Liza most már megszegte fogadalmát, megszólalt: — Mit akar? Menjen tánczolni! — Liza! —­­ Menjen, menjen, — a szép Maróthyné várja. — Liza! Mi közöm Maróthynéhoz ? — Nem­ bánom, tánczoljon vele annyi négyest a hányat akar. — Én — négyest — Maróthynéval ? — Nem vele tánczolta az elsőt is ? — Nem, hisz magát vártam. Maróthyné a fürdőorvos assistensével tánczolt . . . Tehát a másik doktorral! Kútforrásaim itt ellentmondásba keverednek. Az egyik, Árpád, azt állítja, hogy midőn belépett Lizához, a doktort a szőnyegen térdelve találta; a cseléd ellenben, ki ugyan e pillanatban visszajött a gyógyszertárból, azt vallja, hogy a fiatal tudós a seb vizsgálásába volt merülve. Tény, hogy mikor reggel lélegzet nélkül a nyara­lóba siettem, a sebesült épen azzal volt elfoglalva, hogy Girardi­ kalapjára új sza­lagot várjon. — Liza, igaz az mit hallottam ? — Mit hallottál? kérdé a legártatlanabb arczczal. — A­mi az éjjel történt . . . A leány fehér fogait mutatta. — Igen, a doktor megkérte a kezemet. — Csodálom a doktort, — én nem vennélek el. Igazán, nagy ideje volt, hogy okos férjet kapjon! Hotel-élet. — Kairói tárcsa. — Irta : JUSTH ZSIGMOND. «Itt minden conventió». Ezt a lesújtó frázist lehetne ama nagy épületek homlokzatára biggyeszteni, a­melyeket, nemzetközi elnevezéssel, grand hotel­eknek mon­danak: Szent-Pétervártól Melbourneig. Conventionális a frázis, a melylyel itt ember em­berrel közlekedik, conventionális az udvariasság, melylyel e semmit mondó frázisokat kisérik, conventionális az egyik ember érdeklődése a másik iránt, conventionális a ruha, melyet a benfentesek az ebéd órájára felöltenek, conventionális a fagylalt, mely csütörtök és vasárnap ren­desen megjelenik s conventionális a sápadt mosoly, mely a mondottak és hallottak iránt egy cseppet sem érdek­lődő ajkak fölött játszadoz. Aztán meg minden tuc­at­számra megy itten. Min­den tuczat-készítmény, a tárgyakat tuczat-számra számít­ják, a gondolatokat gyárilag bocsátják széllé. Tuczat gon­dolatok tuczat agyban! És az emberek c íme az első tuczat — angolné. Ott kuporodnak egymás mellett a női salonban. Oda menekültek tán azért, hogy ne tűnjék fel senkinek, hogy­­ férfi nélkül lézen­genek. Hasonló ruhák, hasonló frizurák, egyforma mosoly az ajkakon, egyforma óriási fogak a szájban, hasonló nagy lábak és nagy kezek, veres könyvek a veres kézben, ha­sonló eszmék hasonló közhelyek formájában kifejezve, hasonló utazási viszketeg, a­melynek közös czélja: férjet minden áron! Ha megszólítod őket, mind a tizenkettő egy­szerre lesüti szemeit s el fog pirulni, így sütötték le sze­meiket, így pirultak el a pyramisoknál, így a bombayi grand hotelban, így az Azur partján, így mindenütt, hol­­ nem akadtak férjre. És pedig mind, mind, az egész tuc­at tud énekelni, angol dalokat angol nyelven (óh!), könyv nélkül tudja a bibliát, tagja vallásterjesztő társu­latoknak, elolvasták Bede Ádámot, tudnak hét mondatot francziául s kettőt olaszul (mint húsz évi folytonos uta­zás eredményét), megnéztek mindent, láttak sokkal keve­sebbet. Halk hangon illedelmesen beszéltek olyan mosoly­­lyal, mintha medveczukrot szopogatnának és mégis, mégis hajadonok maradtak.

Next