A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1890-11-02 / 44. szám
275 Ádám — a fia, tiszt a német császár gárdájában. Most a modern Cleopatrák Antoniusa. Ott ül az asztal másik végén, két igen eleven asszonyka között. Az egyik szemén monoklicsak azt sajnálja e perczben, hogy nincs mind a kettőn, mert ekkér mind a két oldalra vethetne ellenállhatatlan oldalpillantásokat). Ádám, Berlin első gavallérja volt. Aztán édesatyja, meg kivált az anyja kisütötték, hogy ott igen sokat költ s önmagának anyagi és erkölcsi károkat okoz. Elhatározták, hogy ide küldik Egyptomba. Itt majd a gúlák árnyában hozzászokik a rendes életmódhoz, így jött ide. S hogy még fényesebb eredményeket érjenek el, eljött vele az édes mamája is. Istenem, milyen szerep! Láttak már olyan tyúkot, mely kacsafiakat költött ki ? Látták már a szegény jószágot szaladgálni a tó partján fel-alá futva, sipogva kacsafiai után szaladgálni ? Ismerik az ilyen ügyefogyott jószág lelki állapotát, néma kétségbeesését? Nos, akkor meg fogják érteni Weilendorn grófné kínszenvedéseit is. Mert ő a megmondhatója csak annak, hogy milyen feladatra vállalkozott. Remegve aggódni fia egészségéért akkor, ha az a tizedik keringő után kisuhan tánczosnéjával a szálloda nagy terméből s meg nem áll addig, míg fel nem ér a Cheops pyramisának csúcsára — ugyancsak vele. Szivdobogva lesni, midőn bemegy a cairoi clubba s halálra várva tapogatni elsoványodott pénztárczáját. Szepegve, titokban megmérni fiát hetenként egyszer a szálloda vasaskamrájában s tapasztalni, hogy hétről hétre fogy, a nélkül, hogy este gyarapodnék. Várni reá, egész éjszakákon át, követni őt titokban és teveháton akkor, midőn valamelyik angol nő szeszélye becsalja a sivatag sötét világába. Várni, vigyázni reá, ápolni őt; folyton: éjjel, nappal, jóban, rosszban, időben és térben... Pedig ismerte a veszélyeket, amelyek fiát (óh Scylla, óh Charibdis !) fenyegetik. Ő is — még csak pár éve — fiatal volt még ... S ezt önmaga is elmondja mindenkinek, ki kiváncsi reá, rövid, pár órai ismeretség után is s vele azt is, hogy sok közönséges halandó oldalán egy tizenhárom próbás német uralkodó nagyherczeg is hevert lábainál. «Aber ich spielte nur mit ihnen», mondta el félmúltban ezt a régmúlt históriát. Hiába, ezt az öreg éjszaknémet coquette-et önhibájával büntette az Úr boszóló keze: egy gárdistát pottyantott a fészkébe, neki, ki úgy szerette a gárdát s a szerelmet. Fia e perczben ismét feltartóztathatlanul udvarol a jobbján ülő bécsi «jucker» asszonynak, Freudenau bárónénak s a balján ülő szűzies arcza Mrs. Paston-Stuartnak. Mamája szívszakadva lesi fia tetteit, szavait, koronként pár szót intézve a velük szemben ülő heves természetű Freudenau báróhoz. Tán azért, hogy figyelmét amazokról elterelje. Freudenau báró mögött ismét egy párocska: Lady Hawthorne, amerikai születésű eleven,, madárkaszerűen csicsergő asszony, kire egy pár barátnője (hogy elriassza tőle a férfiakat) ráfogta, hogy «mélyen gondolkozik». Párja egy mellbeteg osztrák, Werberstein gróf, akit, hogy Ádám mamájának szavait idézzem, csoda, hogy még eddig a túlvilágra nem küldött mindaz ostobaságokkal, amelyeket vele elkövettetett. — Oh, die Frauen! — szokta ilyenkor a gárdista garde-des-dames-ra mondani, jelentős szavait mély sóhajjal kisérve. Lady Hawthorne : Egy férfi... óh egy férfinak elsősorban elegánsnak, uriasnak, gentlemane-nek kell lennie, hogy észrevegyem, az amerikaikat nem szeretem. Werberstein : S mit ért ezalatt ? Itt a gentleman meghatározása következik amerikai angol nyelven . . . úgy-e fölmentenek attól, hogy ismételjem ? Egy lépéssel odább a férj, Sir Edward Hawthorne, ki nem hallgat reájuk tán szokásból sem. Whyskit iszik (minden fogásnál egy pohárral) s az orosz festőhöz beszél, ki azonban nem reá figyel, hanem a jobbján ülő miss Mary Averleyre. De hallgassuk végig mit beszélnek e párok a szerelemről, hisz a szerelem mindig érdekes . . . Első pár: Lady Hoggarth (susogva): Igen, nincs mit adnunk. A szerelem? Ismerjük-e? Találkozott valaha valaki életében a szerelemmel? Nem hiszem. Életem azzal telt el, hogy kerestem, megtaláltam mindig, de a perczben, amelyben reá bukkantam, el is vesztettem ... Akit én szeretek, nem ebből a világba való. Schleinitz: Értse meg hát, amit mondok. Abba kell gyönyörűségünket, boldogságunkat fektetni, amit adunk. Nem abba, amit kapunk. Ismétlem ... és ismétlem százszor. Ez üdvözít csak . . . E pillanatban egymásra néztek, hosszan, mélyen. Az asszony ártatlan kérdő kifejezésű szemekkel, a férfi izgatottan rég elfelejtve azt, hogy még e percben is gyászolja hat hónapja eltemetett felejthetetlen feleségét. Második pár : Freudenau báróné: Ki nem állhatom német kiejtésüket, maguk poroszok már azért is lehetetlenek, mert hogy hallgatna meg az ember szerelmi vallomást a «jud jebratene Jans» nyelvén. Pfui, ki nem állhatom magukat. Ádám közhelylyel felel vádaskodásaira, leteszi monokliját, majd felcsípteti megint. A szerelemről beszél, virágokat emleget, tavaszt, emelkedettséget. Mindez ostobaságot porosz kiejtéssel mondja el s a kis báróné — a bécsi «jucker» asszony — gúnyos arccal, de — figyelemmel hallgatja. Harmadik pár : Bazumovszky lengyel születésű, közös hadseregbeli huszárfőhadnagy. Az őszi bécsi lóversenyeken nyert húszezer forintot, ezt akarja valahol — akár hol — elverni, de úgy, hogy «urasan» verje el, így jött ide a beteg férjek üdülőhelyére. Mellette Mrs. Paston-Stuart. Ez meg épen férj nélkül jött. Az urával, ki tengerésztiszt, még eddig csak százhuszonnégy napot és három órát töltött (ezt az Ádám mamájától tudjuk, ki ezt a többi asszonyok nagy gyönyörűségére minden férfinak el szokta mondani). Mrs. Paston-Stuart gyermekkori barátnőjét Lady Hoggarth-ot jött ide meglátogatni. Tudvalevő, hogy Cairo igen messze van Cochinchinától , ahol most férje időzik. A szép szalmaözvegy majd hat láb magas, igen karcsú, igen keskeny, igen szűzies arczú asszony. Mély, igen mély sötétkék szemek, a melyekkel azonban alig lát. Óriási fogantyús «Stecher» van folyton a kezében, azzal mustrálja a világot, hosszú nyelét olyan mozdulattal kezelve, mint a halászok a horgászvesszőt szokták. Mrs. Paston Stuart: Maga csak komédiázik velem. Egyáltalán komédiás. Hazudik, mint egy lengyel. Vagy igaz, bocsánat, hisz ön az. Hogy is hívják csak ? Mr. Bzsmusky: Isten bocsá! milyen név! Bazumovszky : Nevezzen Poniatovszkinak, ha nevemet nem tudja kimondani. Vagy Sobieskinek ... ez utóbbi, gondolom, csak Bécs városát foglalta el. Vagy ne nevezzen sehogy. Minek a név ? Vagy tudja ki vagyok, vagy nem tudja... így mindenkép mellékes. Az érzés, az a fődolog. Mrs. Paston-Stuart (feltéve pápaszemét s erősen sietne kögé nézve). Hogy érti ezt? Furcsa gondolat. Tán csak nem hiszi, hogy én Julia vagyok s miután nevét kimondani nem tudom, magát Rómeónak fogom nevezni ? Keressen csalogányt előbb barátom ... de ... ne lengyel csalogányt. . . 88*