A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1890-12-07 / 49. szám
364 Zana Zsuzsi megtérése. Irta: JUSTH ZSIGMOND. Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ránczok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék. Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él ? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orczáján ? Olyan jó füvektől illatozóan ? Hiszen így tán felrúgja. Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan, így tán még meg is szánja. Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más. Piros muskátlit tűzött a bal füle mellé, selyem kendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a pirosharisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén. Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, a mióta ott hagyta az urát s utána ment a Gyulai Ádámnak. Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok, keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utczán öt legény oldalán. Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól. Kikönyökölt a házikó ablakán s belebámult a leszálló esthomályba. Emlékezett. Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő. A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt: «Csak a babám ne forduljon el tőlem !» Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába. A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén. Késő már Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat. Az est lassan leszállt. Az asszony csak nézett maga elé. Most szinte bambán. Emlékszik, egy ilyen este szökött el az urától, egy ilyen este lopózkodott ki a pitvar kis ajtaján s csúszott végig a ház alatti árokszélen s ment, ment utána esztelenül. Ott kapta meg a falu közepén, a haranglábnál. Tapasztalatlan volt, nem ismerte még a férfit. Nem vitte a Gyulai Ádám tovább a korcsmánál, ott húzatta neki egész éjjel, míg csak reájuk nem virradt. Pedig elválhatott volna az urától. Lett volna hűséges, szerető felesége, gondját viselte volna neki, jóban csak úgy, mint rosszban. Mosott volna rá, főzött volna neki.. . A legény úgy dél felé feleszmélt. — Zsuzsim lelkem, menj vissza az uradhoz. Várjunk. Az öregeink élnek még. Látod, józan vagyok már, látom, nem jóban járunk. Te elélsz még pár évig az urad mellett, én kivárom a jó szerencsét. Majd aztán, ha szabadok leszünk mind a ketten, áttérünk a «hívők» vallására s előlkezdjük az életet... A menyecske csak bámult rá, nem értette. — Most nem tehetném — folytatta Ádám, — az atya úr isten a tanúm, hogy nem tehetném. Jó, dolgos asszony voltál, menj haza. Ez után is az rossz. Aztán meg majd várunk ... Mit tehetett Zana Zsuzsi? Odaadta a selyem keszkenőjét Ádámnak és haza ment —■ várni. Az ura nem zárhatta ki, az asszonyé volt a ház. Viselte a szégyent, pedig mindenki újjal mutatott reá. Az asszony meg várt, így telt el egy év. Egy reggel arra ébredt a Zsuzsi, hogy Gyulai Ádám házasodik s visszaküldte a kezkenőit. Mit tehetett szegény feje ? Azon kezdte, hogy kilökte az urát az utczára. Menjen napszámba vagy koldulni. Megutálta régen, csakis az Ádámért tűrte eddig is. Azután vásárolt még aznap bíborpiros szoknyát, rézsarkú magas csizmát, arany gyöngyöt, áttetsző oláh patyolatból készült ingvállat. Kiakasztotta házának padlásablakán a kaszát meg a faforgácsot, három kóbor vályogvető czinczogó czigányt fogadott commentiós cselédnek s elkezdte a dinom-dánomot. Az Ádám esküvője utáni héten pedig beállított a Gyulai portára s oda se nézve az új menyecskére, így szólt Ádámhoz: — Várlak azért még mindig. Tudom, nem fogsz elfelejteni. Lehetsz még babám ezután is, de csak úgy jösz a nyoszolyámhoz, ha elhagyod értem a feleségedet, öregeidet, mindenkit. Szeretőd leszek csak, de azért jobb, hűségesebb ennél a sápadt képű kackaleánynál, a feleségednél. Jobban mosok, fehérítek rád az édes szülednél... vigyázok reád majd . . . s ekkor megkóstolod az élet mézét, eddig csak savón éltél . . . És megfordult a sarkán és hegyesen billegetve, oda se nézve a siró Gyulai. Ádámnéra, kiment az ajtón. Azóta Ádám minden évben kétszer is odajött a portájára. Eleinte döngette, fokossal akarta beverni ajtaját, úgy akart bejutni hozzá. Majd később odaborult az ajtófélfára s úgy rimánkodott, hogy ereszsze be. Zsuzsi ezalatt benn tánczolt zsandár-őrmester szeretőjével, még csak rá sem hederített. Nem akart osztozni rajta. Nem vette be a kettős játékot a gyomra. Emezekkel meg csak feledni akarta. Aki épen útjába jutott, befogadta házába, tánczolt az oldalán, átölelte a karja, csókolta a szája, mosolygott rá a szeme, csak a szíve, az dobogott másért, abban Volt mélységes csend, némaság, így dalolta, tánczolta át java éveit. Egy reggel, csak tegnap volt, levél jött Ádámtól. Az új szeretője (részes a nagy tanyán) olvasta el neki. Zsuzsi nem volt írástudó. Ádámot most már alább hagyta büszkesége. Elmondta a levélben, hogy nem ér Zsuzsi nélkül az élet semmit. Hiába minden feleség és gyerekek. Hiába az öregjeinek szeretete. Nem tudja felejteni, ott hagy értte mindent. Eljön ide, a csárdába, eljön lakni hozzá, elhozza mindenét, mije van, itt fog vele élni világ csúfjára. S aztán — elvál attól a sápadt, beteg asszonytól s övé lesz még az isten előtt is. Zsuzsi, amint végighallgatta a levél olvasását, a lába megremegett, odarogyott a kemencze oldalára; azt hitte, soha sem tud onnan többet felkelni, azután hamarosan, hevesen kiadta a tanyai részes útját, úgy hogy az, amire felocsúdt, a csárda előtti mezei úton találta magát. * Nazarénusok. SMy iLk it dL ■_______________nLf