A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-05-03 / 18. szám
283 Szapáry Ilma grófnő. Amit mindennap látni. Elbeszélés. Irta : DUMAS FILS. Van én nékem egy, a jó Istentől nagy zenetehetséggel megáldott barátom, báró Révay Simon, kit akár testvéremnek is nevezhetnék, annyi év emlékei, legintenzívebb benyomásai kötnek hozzá. Régi, rajnai kastélyában, az ő viola d’amour-ja mellett, annyi vágygyal szívtuk tele a lelkünket, annyi álmot álmodtunk el együtt, hogy amit az ő húrjai elrezegtek, arra egy élet folyamán meg volt a viszhang a lelkemben. Jáva álmainkból is együtt ébredtünk a valóságra... Szép, szép napok voltak. A régi termekben szétáradt hegedűjének hangja, saját »udvari« bandája kisérte : más itt az élet, mint arra lenn a város utczái, hideg házai között. Játszta, játszta a vágyait annyi éven keresztül . . . Csillagtalan téli éjszakák fagyos, hideg levegőjét ellágyította az ő vonójának, az ő lelkének hangja, a mely megálmodta a paradicsomot, de a melyről akkor még nem tudott semmit. Érzés volt a művészete, s érzés az, a mi után vágyott.. Reggel felé — fáradtan — még mindig kutatta. Kiballagtunk egymásután csendesen, titokban én, ő és bandája a kastély előtti lugasba s ott az a nóta, amely még az imént harsogva, diadalmasan hangzott, most alig hallhatóan, csak susogva áradt szét a virágfakasztó tavaszi virradatba. . .* ne zavarja a rügyek nyílását, ne nyomja el az ébredő pacsirta dalát. Mert megjött a virradat, a virágfakadás ideje. A sok évi vágyak, a melynek igy adott kifejezést , formát nyertek. Itt a menyasszonya. Hadd legyek én az első, a ki meghajtom fejem előtte s üdvözlöm így azt, a kit annyi éven át ismertem — ismeretlenül, a rajnai nóták világán keresztül. Justh Zsigmond. (Folytatás.) — Megint szemrehányások ? — Én nem teszek szemrehányásokat. Csak azt mondom, hogy egy kissé megriasztott a zaj, melyet az ajtót kinyitva okozott, hisz ön nem szokott ilyen korán hazajönni. — Akkor jövök haza, amikor nekem haza tetszik jönni. Ehhez csak jogom van, azt hiszem. — Nem vonom kétségbe, és nem tudom, mért keres velem veszekedést azért az akaratlan sikolyért. Ezalatt Edouard a lámpát elhelyezte a kandallón, a kalapját letette, maga leült a kanapéra, s az unalomtól egyet sóhajtva, kezeivel a haja közt babrált. — Akarja, hogy becsukjam az ablakot ? — kérdé Annais. — Csukja be, ha akarja. — Ön nem fázik? —Nem szokás fázni augusztusban, este tizenegy órakor. Annais nem felelt semmit, s a kályha felé tartva, fölvett egy ráspolyt s kezdte tisztítgatni a körmeit. Annais csinos volt. Nagy fekete szemei voltak, fehér színe, kicsi szája és villogó fogai. Fekete szemöldökei szenvedélyes természetre vallottak. S szép vállai ingerlően tetszettek át a mousseline ruha alól. Termete finom volt, karjai idomosak, lábai aprók. Elvégre is az volt, a mit csinos asszonynak hívnak és ezzel vége. Szépségéből hiányzott a finomság, hogy ne mondjuk distingváltság, s ezen az első tekintetre kápráztató fejen egy közönséges és lompos vonás tűnt föl. Érezte az ember, hogy ennek az asszonynak gyakran kellett csalódnia és nélkülöznie az intelligens érzés mind ama segélyforrásait, ami kiteszi az asszonyok igazi felsőbbségét mi rajtunk. A társalgás olyan módon kezdődött, hogy se Edouardnak, se Annaisnak nem látszott kedve azt folytatni. Pedig mind a kettő szerette volna újra kezdeni, de egyik se merte vagy inkább nem akarta a szavait a másikhoz intézni. De bekövetkezett az a pillanat, amely minden hasonló esetben bekövetkezik. Tíz percznyi hallgatás után Edouard meg Anna is, ugyanabban a félelemben, nehogy ez a csend még tovább tartson, egyszerre nyitották meg a szájukat, hogy mondjanak valamit. Mind a ketten elharapták a szót. — Valamit akart mondani? — kérdé Annais. — Csak beszéljen — mondta Edouard. — Oh, nekem nincs semmi érdekes közleni valóm az ön számára. — Én nekem sincs. Új hallgatás. Ránk nézve azonban, akik ismerjük Edouardot, nyilvánvaló, hogy ő óhajtotta a társalgás újra kezdődését, mert ő gondolt valamit, de szerette volna, hogy Anna is kezdje a dolgot. Furcsa egy dolog az, egy viszony felbomlása, amikor azok, akik egy időn keresztül szerették egymást és nem tudtak megélni egymás nélkül, elkezdenek ellenségek lenni s kölcsönösen gyanakodni egymás szavaiban. — Nos hát, Edouard, kezdte Anna is s odament kedveséhez, megfogta a kezét és leült melléje; nos hát, mi baja önnek ma este ? Nekem, semmi, biztosíthatom. Ön szomorúnak, zavartnak látszik. Csak nem én vagyok megint az oka ? Némi tekintetben. — Untatom önt, nemde ? — Nem mondom. De gondolja ön. És hát az én hibám, ha ön nem szeret többé ? — Ma is szeretem. — Ha csak meg is mondaná ezt nekem! — Hogy kívánhat olyasmit. Ha az ember három év óta él egy asszonynyal, csak nem tölti az életét, azt mondogatva neki, hogy szereti. Ő tudja s ez elég. — Ez igaz. — Anna is visszavonta a kezét Edouard kezéről, felállott, rátámaszkodott a kandalló párkányára s elkezdett játszani egy ott talált lorgnonnal. — Mi lelte önt ? — szólt Edouard. Megint duzzog ? — Hiszen nem szólok egy szót sem. — Nem szól egy szót sem, de képeket vág. — Hát milyen képet akarja, hogy csináljak ? Látom, hogy untatom önt, fölkelek és nem beszélek többé önhöz. Ellenkezőleg ennél nem lehet az ember szeretetreméltóbb. - Hagyja már, Anna is, ez az élet nem maradhat így! kiáltott Edouard, s felállva, a kezeit a zsebébe mélyesztette s elkezdett a szobában föl- alájárni. Ennek végét kell szakítani! — Csakugyan nem tudom, mi lelte önt ma este? Hazajön rosz kedvvel, elgyötör engem, mert jönni hallva önt, megrebbenek, közeledem önhöz, megfogom a kezét, meg akarom ölelni, megkérdem, mi lelte önt, és úgy bánik velem, mint egy kutyával. Hát az én hibám, hogy olyan emberekkel találkozott ma, akik nem voltak az ínyére ? — Nem találkoztam senkivel, csak egy barátommal. — Nem kérem öntől számon az estéjét. — Ez rendkívüli eset. Rendesen ez az első dolga, ha hazajövök. — Ön impertinencziákat kezd nekem mondani, mint tegnap, mint minden nap egy hónap óta. -