A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-12-20 / 51. szám
— Mindig igazat szoktam szólni. Felelte nyugodtan István, és lassan, méltóságteljesen lépdelt egy lépésnyire mögöttem. Este nagy, de nehézkes gyengédséggel készített el számomra mindent. A súlyos testű fiú, halkan, lábujjhegyen lépdelt a szobában, vigyázva bontotta ki utazótáskámat, irományaimat meg úgy rakosgatta el, mintha mindent selyempapirosra írtam volna. Aztán, mikor lefeküdtem, kiment a benyílóba, nagy juhászbundáját odaterítette az ajtó elé s végig feküdt az egyetlen bejárón. Erre csak az ő testén keresztül lehetett kis bejutni. Érzett rajta, hogy reám, és sajnos, gyenge egészségemre vigyázni, ez a küldetése. El is járt benne becsülettel. István kiérezte, hogy majd ott messze a szülőföldtől, az ő személyében fog nekem az én egész szeretett, rég elhagyott népem központosulni. Tudta, hogy még majd egymásra is szorulunk egyszer — — és mégis félénk, szinte bizalmatlan volt velem szemben. Szolgálatának harmadik hvében még egy világért sem szólított volna meg, csak akkor beszélt, ha kérdeztem. A köztünk levő »függőségi« viszonyt azonban igen különösen jelezte: ha valamiféle jószágáról, vagy az én tulajdonomban levő egyik-másik dologról volt szó, mindig mint közös birtokunkról emlékezett. Így lett az ő csizmájából a »mi csizmánk«, az én majoromból a »mi majorunk«, még a saját házát is (pedig arra volt a legbüszkébb, hogy háziúr Szabad-Szent-Tornyán) mint közös vagyonúnkat emlegette. Mert bizony az én Istvánom háziúr is! Szép szellős kis háza van, egy félhold telek szélén, a melyen elfér egy kert is, meg néhány cseresznye-, mandula- és diófa. A házban mennyezetes ágy, a melynek könnyű fátyolfüggönyeit az édesanyja szőtte, és az édesanyja festette oda a mestergerendára azokat a szép tulipántokat, az asztalra is ő köt majd minden nap illatos levendulát, rozmarint. Édesanyja ápolta őt is, házát is. De a ház csak az István keresménye, még a katona évek előtt szerezte a két keze munkájával. Szegény, szegény édes szülője aggodalmas szívvel látta őt az új fényes álláson, amely oly rémséges veszedelmekkel teljes, messzi utakon, gőzösön, kocsin, meg a jó Isten a megmondhatója annak, hogy milyen más ő általa még hírből sem ismert alkalmatosságokon. Hiszen van-e nagyobb átok az utazásnál ? Hiába jött vissza a kis házba az István uj huszármandarjába, a melyre harminczkét méter sárga zsinór volt varrva s a melynek dolmányán hatvankét fényes pityke csillogott — — az öreg asszony alig-alig hogy meglátta a fiát könyeitől. Csak abban a másik levetett fekete posztóruhában tudott gyönyörködni benne, amelyben az első nap szolgált engem. Azt aztán el is kérte a fiától, el is pakkolta egy öreg vihardulta kék tulipántos láda legmélyére, hogy legyen rajta kívül még »a ki« várja a fiát haza ... * Ha azt mondtam volna neki, István ugorj ki az ablakon, ez jót fog tenni egészségemnek, bizonynyal megteszi. De azért soha annyira nem jutottam vele, hogy színről színre beszéljen velem. Ha megszólítottam, vagy glédába állt, vagy el kezdett piszkálni valamit az ujjával és félretekintett. Sehogy sem tudtam tisztába jönni vele. Egyetlen bizalmasabb pillanata este volt, ha írtam, ilyenkor belopózkodott a szobámba s magas székemre téve nehéz kezét, elnézte, hogy irom teli egymásután az íveket. Csak nézte, nézte, a nélkül, hogy értett volna belőle valamit. Hisz alig tudott olvasni Írást, s kivált az én írásomat meg éppen nem. Egy este kijelentettem neki, hogy pár hét múltán téli utunkra indulunk. Megkérdtem, mit szól hozzá: — Nem maradnál inkább otthon ? Nekem mindegy — volt az egykedvű, s kérdéseimre már megszokott felelet. Másnap reggel azután kiadtam havi bérét. Megkért, ereszteném be Orosházára, hogy ott férjnél levő nénjétől elbúcsúzhasson. Elengedtem. Én magam meg bementem Szabad-Szent-Tornyára, hol egyik gazdánál voltam keresztelőre hivatalos. Délután, hazatértemben, a csárda mellett vezetett el utam. Betértem. Nagy dalolással voltak a legények, szerettem volna új rigmust tanulni tőlük. Belépve az ajtón, kit látok a csárda közepén, az én Istvánomat tántorogva, magasra emelve egy butelkiát, amelyet, mielőtt még megláthatott volna engem, a földhöz vágott, így tántorgott előre, egyszerre megismert__ a kezében egy pohár... épp az ajkaihoz emelné, de ahogy meglát, bőszülten neki hajítja a kis ablak piciny üvegtáblájának. Az nagy csörömpöléssel összetörik. E pillanatban vettem észre, hogy nincs rajta a kényes huszárruha, a régi sötét paraszt-mondat van a testén. Belenézett egy perczig a kerekre tágult két nagy szemével a szemem fehérébe, aztán tántorogva visszaesett a legénytársai közé s uj nótára kezdett. Társai, csak úgy mint ő, ünnepi posztóruhában voltak. Mind dalol, erős hangon, hogy csak úgy rezgenek belé a kis épület falai, az István hangja azonban még így is kihallatszik a vad, szilaj karból. A kedvencz dalomat fújják, az István kezdte. Miért? Tán hogy ezzel a hazugságát mossa le? De lehetséges-e ez? Hisz tudhatta, hogy épp csak ezt az egy hibát nem bocsájtom meg senkinek. Miért nem kéredzkedett el tőlem? Miért nem vallotta be, hogy ideje, hogy legénytársaitól akar elbúcsúzni, mielőtt messze, messze útjára indulna ! Rántott a hazugsága, utáltam a helyet és mégsem tudtam felkelni ülőhelyemből s elhagyni ezt az ocsmány kis zugot. Mintha csak vártam volna még valamit. A fehér faltól élesen váltak el a dalos legények fekete ruhái, az elrekesztett kármentő mögött tarkaruhás vigyorgó csaplárosné. A túlsó asztalnál az István egy öreg nagybátyja, a legidősebb Iványi István, meg egy nagy beteg unokafivére, ki csak a múltkor lett özvegy. Mind iszik, mind részeg. Az István megint feláll, meging. Magasra emeli poharát, dalol. Mintha csak más ember állna előttem. Mintha ez a fiú nem is tudna arról a másikról, ki nyugodt arczcal szemembe nézve azt mondta: se hibám, se vétkem. — Ennek a villogó, véres szemű legénynek szemében csak szilaj dacz, csak a pusztítás veszedelmes vágya. Késkedő léptekkel, emelt fővel, reszkető kézzel, sápadtan, szinte kihivó embert, Istent, s még engemet is, urat, dalol, káromkodik. Nem nézhettem tovább, kimegyek. A rokonsága ijedten felugrál, ostoba mentségeket dadognának, de megakad a szó a torkukon, nem bírják kinyögni. Kifelé indulok, rájuk se nézve.... e pillanatban még egy csörömpölés: István egy boros pohárral a csárda utolsó ablakát is beverte.