A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1891-12-20 / 51. szám

— Mindig igazat szoktam szólni. Felelte nyugod­tan István, és lassan, méltóságteljesen lépdelt egy lépés­nyire mögöttem. Este nagy, de nehézkes gyengédséggel készített el szá­momra mindent. A súlyos testű fiú, halkan, lábujjhegyen lépdelt a szobában, vigyázva bontotta ki utazótáskámat, irományaimat meg úgy rakosgatta el, mintha mindent selyempapirosra írtam volna. Aztán, mikor lefeküdtem, kiment a benyílóba, nagy juhászbundáját odaterítette az ajtó elé s végig feküdt az egyetlen bejárón. Erre csak az ő testén keresztül lehetett ki­s bejutni. Érzett rajta, hogy reám, és sajnos, gyenge egész­ségemre vigyázni, ez a küldetése. El is járt benne becsülettel. István kiérezte, hogy majd ott messze a szülőföld­től, az ő személyében fog nekem az én egész szeretett, rég elhagyott népem központosulni. Tudta, hogy még majd egymásra is szorulunk egy­szer — — és mégis félénk, szinte bizalmatlan volt velem szemben. Szolgálatának harmadik hvében még egy világ­ért sem szólított volna meg, csak akkor beszélt, ha kérdeztem. A köztünk levő »függőségi« viszonyt azonban igen különösen jelezte: ha valamiféle jószágáról, vagy az én tulajdonomban levő egyik-másik dologról volt szó, min­dig mint közös birtokunkról emlékezett. Így lett az ő csizmájából a »mi csizmánk«, az én majoromból a »mi majorunk«, még a saját házát is (pedig arra volt a leg­büszkébb, hogy háziúr Szabad-Szent-Tornyán) mint közös vagyonúnkat emlegette. Mert bizony az én Istvánom háziúr is! Szép szel­­lős kis háza van, egy félhold telek szélén, a melyen elfér egy kert is, meg néhány cseresznye-, mandula- és diófa. A házban mennyezetes ágy, a melynek könnyű fátyolfüggönyeit az édes­anyja szőtte, és az édes­anyja festette oda a mestergerendára azokat a szép tulipántokat, az asztalra is ő köt majd minden nap illatos levendulát, rozmarint. Édes­anyja ápolta őt is, házát is. De a ház csak az István keresménye, még a katona­ évek előtt sze­rezte a két keze munkájával. Szegény, szegény édes szülője aggodalmas szívvel látta őt az új fényes álláson, amely oly rémséges vesze­delmekkel teljes, messzi utakon, gőzösön, kocsin, meg a jó Isten a megmondhatója annak, hogy milyen más ő általa még hírből sem ismert alkalmatosságokon. Hiszen van-e nagyobb átok az utazásnál ? Hiába jött vissza a kis házba az István uj huszár­­mandarjába, a melyre harminczkét méter sárga zsinór volt varrva s a melynek dolmányán hatvankét fényes pityke csillogott — — az öreg asszony alig-alig hogy meglátta a fiát könyeitől. Csak abban a másik levetett fekete posztóruhában tudott gyönyörködni benne, a­mely­ben az első nap szolgált engem. Azt aztán el is kérte a fiától, el is pakkolta egy öreg vihardulta kék tulipántos láda legmélyére, hogy legyen rajta kívül még »a ki« várja a fiát haza ... * Ha azt mondtam volna neki, István ugorj ki az ablakon, ez jót fog tenni egészségemnek, bizonynyal megteszi. De azért soha annyira nem jutottam vele, hogy színről színre beszéljen velem. Ha megszólítottam, vagy glédába állt, vagy el kezdett piszkálni valamit az ujjával és félretekintett. Sehogy sem tudtam tisztába jönni vele. Egyetlen bizalmasabb pilla­nata este volt, ha írtam, ilyenkor belopózkodott a szo­bámba s magas székemre téve nehéz kezét, elnézte, hogy irom teli egymásután az íveket. Csak nézte, nézte, a nél­kül, hogy értett volna belőle valamit. Hisz alig tudott olvasni Írást, s kivált az én írásomat meg éppen nem. Egy este kijelentettem neki, hogy pár hét múltán téli utunkra indulunk. Megkérdtem, mit szól hozzá: — Nem maradnál inkább otthon ?­­ Nekem mindegy — volt az egykedvű, s kérdé­seimre már megszokott felelet. Másnap reggel azután kiadtam havi bérét. Megkért, ereszteném be Orosházára, hogy ott férjnél levő nénjé­­től elbúcsúzhasson. Elengedtem. Én magam meg bementem Szabad-Szent-Tornyára, hol egyik gazdánál voltam keresztelőre hivatalos. Délután, hazatértemben, a csárda mellett vezetett el utam. Betértem. Nagy dalolással voltak a legények, szerettem volna új rigmust tanulni tőlük. Belépve az ajtón, kit látok a csárda közepén, az én Istvánomat tántorogva, magasra emelve egy butelkiát, amelyet, mielőtt még megláthatott volna engem, a föld­höz vágott, így tántorgott előre, egyszerre megismert__ a kezében egy pohár... épp az ajkaihoz emelné, de ahogy meglát, bőszülten neki hajítja a kis ablak pic­iny üveg­táblájának. Az nagy csörömpöléssel összetörik. E pillanatban vettem észre, hogy nincs rajta a kényes huszár­ruha, a régi sötét paraszt-mondat van a testén. Belenézett egy perczig a kerekre tágult két nagy szemével a szemem fehérébe, aztán tántorogva vissza­esett a legénytársai közé s uj nótára kezdett. Társai, csak úgy mint ő, ünnepi posztóruhában vol­tak. Mind dalol, erős hangon, hogy csak úgy rezgenek belé a kis épület falai, az István hangja azonban még így is kihallatszik a vad, szilaj karból. A kedvencz dalo­mat fújják, az István kezdte. Miért? Tán hogy ezzel a hazugságát mossa le? De lehetséges-e ez? Hisz tudhatta, hogy épp csak ezt az egy hibát nem bocsájtom meg senkinek. Miért nem kéredzkedett el tőlem? Miért nem val­lotta be, hogy ide­je, hogy legény­társaitól akar elbú­csúzni, mielőtt messze, messze útjára indulna ! Rántott a hazugsága, utáltam a helyet és mégsem tudtam felkelni ülőhelyemből s elhagyni ezt az ocsmány kis zugot. Mintha csak vártam volna még valamit. A fehér faltól élesen váltak el a dalos legények fekete ruhái, az elrekesztett kármentő mögött tarkaruhás vigyorgó csaplárosné. A túlsó asztalnál az István egy öreg nagybátyja, a legidősebb Iványi István, meg egy nagy beteg unoka­fivére, ki csak a múltkor lett özvegy. Mind iszik, mind részeg. Az István megint feláll, meging. Magasra emeli poharát, dalol. Mintha csak más ember állna előttem. Mintha ez a fiú nem is tudna arról a másikról, ki nyu­godt arczc­al szemembe nézve azt mondta:­­ se hibám, se vétkem. — Ennek a villogó, véres szemű legénynek szemé­ben csak szilaj dacz, csak a pusztítás veszedelmes vágya. Késkedő léptekkel, emelt fővel, reszkető kézzel, sápadtan, szinte kihivó embert, Istent, s még engemet is, urat, dalol, káromkodik. Nem nézhettem tovább, kimegyek. A rokonsága ijedten felugrál, ostoba mentségeket dadognának, de meg­akad a szó a torkukon, nem bírják kinyögni. Kifelé indulok, rájuk se nézve.... e pillanatban még egy csörömpölés: István egy boros pohárral a csárda utolsó ablakát is beverte.

Next