A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-07-26 / 30. szám
474 lakásra halmozták a tengerkincseket, miket kiástak, hogy örvendezzenek a fényükön. Amikor elhagyták az emberek tanyáit, ahol tréfát űztek belőlük, görnyedtek az arany és gyémánt súlya alatt, amit magukkal vihettek. De útközben találta őket a haladó czivilizáczió és leütötte fejükről a sapkát, mely láthatatlanná tette őket. Hasztalan volt minden rimánkodása a szegény manóknak, irgalmatlanul elvették a kincseiket és befogták őket a gyárakba. Azóta kényszerűségből folytatják serény munkájukat s ha mi mostan fölkelünk puha ágyunkból, még mindig egészen természetesnek találjuk, hogy a vetés be van takarítva, a kender meg van szőve és a czipő meg van foltozva. Csak egy jussukat adtuk vissza nekik. Kipéczéztünk számukra egy nagy poros tért, beültetve sárga-lombos, haldokló fákkal és hetenkint egyszer élhetnek ősi mulatságaiknak kedvük szerint s nevethetnek, tánczolhatnak és úgy viselkedhetnek, mintha emberek volnának. Csak egyet tegyünk még meg: ne lessük meg őket. Mert ha nevetünk a Máli kisasszonyon, rögtön észreveszik, hogy ők mégsem emberek. És kétszeres kegyetlenség volna mostan bántani őket, amikor nem engedjük többé elmenekülni. Lucius: Lesz még ítélet. Csitt, csitt szivem ! . . . lesz még ítélet ! Kegyetlen, sajtó, büntető ! Még egyszer fölsegít a porból Egy istenkéz, egy szent erő. Virrad még napfény éjszakádra, Lesz még tavasz, illat, virág, Még egyszer újra a tied lesz Ez a most elborult világ. Ha ifjú szép szerelmi álmod Varázsát összeszaggaták, A fájdalom nemes tüzében Hevült új ifjúságba át. Ha porba hullt a bűnös eszmény S az égbe vissza nem talál, Ne hidd, hogy itt a földi létben Már nincs több tiszta ideál. Szakadj el mindentől a múltban, Légy törhetetlen büszke, nagy, Ne nyilj ki semmi gyönge szóra, Érezd, hogy Isten része vagy. Felejtsd azt büszke megvetéssel, Ki hozzád méltó nem lehet, Ki csókot, esküszót, szerelmet Elárul, eldob, elfeled. Ivánfi Jenő. Várjon egészen bizonyosak vagyunk-e abban, hogy a mások nézetének ismerete nem befolyásolja a miénket, habár csak annyiban, amennyiben új eszméket keltenek bennünk ? * Az erényt örök mosolyra akarták bírni és elvették minden erejét. Az emberek annyira szeretetreméltók, hogy megszűntek erényesek lenni. Guizot. A Süle Klára lakója. Irta : JUSTH ZSIGMOND. A Gyapárostava Békés-, Csanád- és Csongrád megyék parasztságának Palicsa. A kis tó szélén sátor sátor mellett, a partján épült barakkban száz számra van a vendég. A kik aztán e sásfalu »kötel«-ekből kiszorultak, azok a gyapárhalmi nagy utcza parasztházaiban keresnek lakást. Sok lakója akad e kis házaknak! Jönnek ide Gyuláról, Szentesről, sőt még a Kunságról is nyaralni. Beteg parasztok, iparosok, kik aztán hat heti fürdőzés után bajukat a Gyopáros iszapjában hagyják. Este aztán a »fürdővendégek« sorban kiülnek az eperfákkal sűrün beültetett hosszú utczára. Mindegyik elhozta magával messzi városokból, vármegyékből élettapasztalatát, tudományát s abból juttat aztán házigazdájának, meg a szomszédoknak is. Az utcza közepe táján volt Süle Klára háza. Ájtatos »hivő« asszony volt, ki két urát temette el könnyű szívvel, ivás és ének nélkül, mint ahogy ez a Krisztus vallásába »beépült« * asszonyhoz illik. Ma neki is érkezett lakója. A délutáni vonattal jött Orosházára, bár a büszkeség az írás szerint nagy bűn, azért, minek is tagadjuk, nagy büszkeség szállta meg Süle Klára szivét, hogy ő neki vasúton jött a »fürdő-vendégje.« A jobb szomszédjához kocsin jött a vendég Kondorosról, a lelkész gyalog, Bánom falujából s még a hátán hozta a batyuját (pedig sánta volt az istenadta!). Az ő lakója úri dáma. Orosházai frakker hozta ki (külön ülést csinált neki a kocsis lópokróczokból, hogy fel ne törje az úri derekát!), piros tollas kalap volt a fején, gyöngyös ruha a testén. Süle Klára nagy zajjal hívta be a szomszédját, hogy a nehéz, zöldre festett nagy ládát vigyék be a portájára, a harmadik szomszédjának meg áthívta a feleségét, hogy segítsen neki a tollas ágyneműjét kirakodni. Pár percig nagy sürgés-forgás támadt a portáján, majd úgy egy negyed óra múltán egyedül maradtak. A jövevény, piros képű, kissé festett szépség, vagy harminczöt - négyen éves asszony, leült az eresz alatti fonott karosszékbe, két lábát kiterpesztette, s úgy bámult bele a forró mindenségbe. Csak néha, lustán legyezte magát, nagy legyezőjével, a melyre (a mint Süle Klára tüstént észrevette) két csókolódzó gerle volt ráfestve. Aztán kivett az öve mellől egy piros selyemkendőt s azzal kétszer letörölte az orczáját. — Meleg van tensasszony, szólalt meg Klára .— Hát még Váradtól idáig. — Tán csak nem jött olyan messziről a tensaszszony, hisz ott a püspök-fürdő! — Nekem, az orvosom, mondta büszkén a vendég »a Gyapárost« ajánlta. — Hát odáig eljutott már a Kire ? Hej de híres lett is ez a mi kis pocsolyánk! — Az lett az. Aztán hol hálok-------néni, s mi lesz a fizetség ? Néninek nevezte, pedig Süle Klára lehetett vagy négy évvel fiatalabb nála. — A fizetség ? Majd megegyezünk. A tensasszony majd a házban hál, én meg a pitvaron.— Aztán majd maga lát el engem ? —• Ki más ? nekem egyéb dolgom sincs, csak gyülekezetbe hagyjon mennem. Nem sokszor, csak minden héten nyolczszor.« — Hát az mi? — Mi? * így csúfolják a nazarénusokat.