A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-05-08 / 19. szám
- ,,---Г——. - ---—--------Ti-^--wr' * ‘r_~T ”—.' 302 szólva, csodálatos gyorsasággal produkálja a regényeket és novellákat, a Balaton iránt táplál szenvedélyes érzelmeket. Évek óta ott kószál nyaranként a Dunántúl e világoskék víztükrén, kutat, vizsgálódik, keres s ami ideje télen a szerkesztőségi munkából fenmarad, e poetikus bolyongások visszaálmodásának szenteli. Így születtek meg ama kékesszürke füzetek, melyeknek czímlapján egy dagadó vitorlájú yacht száguld kellő brise-zel a magyar tengeren. Most jelent meg tollából a Balaton leírásának negyedik füzete s az egész munka körülbelül 25 füzetben fogja irodalmikig ismertetni a Balaton földrajzát, történetét, helyrajzát, természeti viszonyait és mindazt, ami e gyönyörű vízre vonatkozik. Derék és szép munka lesz, érdemes a pártolásra. Különösen a balatoni megyéknek kell lehetővé tenni, hogy a füzetek gyorsan követhessék egymást. Az eddig megjelent részeket szép rajzok ékesítik, a vidék helységeinek, nevezetességeinek s tó szebb pontjainak rajzai. A munka egy füzete 46 krajczárért kapható. Szinházi krónika. — május 6. Nóra. (Duse, Eleonora.) Degenerálódunk. Nem bírunk a napba nézni s hogy palástoljuk fogyatkozásunkat, rá fogjuk a napra, hogy az tulajdonképen egy kasírozott pappendekli darab, az igazi napok pedig ott ragyognak a kerepesi-uti művészhajlékban. Mód nélkül félünk a Chauvinismus vádjától s leczkéket veszünk a bakszászoktól az afropéerizmusból s midőn szemben állunk az egyetlen dologgal, ahol chauvinistáknak nem szabad lennünk, — bármiként dörögjön is Rákosi Jenő — a művészettel, akkor egyszerre azt találjuk, hogy ez az olasz dáma közönséges komédiás nő és hogy a kritikusok, a kik dicsérni merik, hazafiatlan és szívtelen emberek, a kik megértek a tajpeji sziklára. A sajtó a dicszengő hymnusok diapasonjáról kezd leszállni a kritizáló tankduettekére. Kis lapok összevesznek a nagy lapokkal s a hat krajczáros esztétika fejbe veri a négy krajczáros esztétikát. Alig van lap, amelynél ne hülne fokozatosan a Duse-láz s a művészi intrikák, melyek eddig csak a színház udvarán kavarogtak örökös körforgásban, most utat törnek maguknak a szerkesztőségi irodákba. A kritikus uraknak eszébe jutott, hogy valóban nem méltó az ő bölcsességükhöz ez a rajongás és kezdik a szerencsétlen dívát ízekre szedni, fölbonczolni, akárcsak a miskolczi színház szerződtetési czélból vendégszereplő szende hősnőjét. Ha Duse itt maradna még két hétig, akkor az »Otthon« mérvadó körei ünnepélyes közgyűlést tartva, feliratot intéznének a belügyminiszterhez, hogy szüntesse be ez olasz nő közbotrányt okozó vendégszereplését. A közönség még keményen kitart Duse mellett, bár vannak már közte is, akikben kezd fölülkerekedni a részvét érzete a nemzeti színház iránt s vannak némelyek, akik nyíltan bevallják, hogy az igazi hazafi inkább vendégszerepelteti a kardnyelő Beni-zug-zug-truppot, amellyel minden fővárosi színház kiállja az összehasonlítást, semmint az Ando parancsnoksága alatt peregrináló csavargókat, akik veszedelmesen kompromittálják Klárné és Faludi művészi nymbusát. Ami engem illet, én kritikus sohasem voltam. Mikor előttem magasabb művészi szempontokról beszélnek, akkor mindig szerényen hallgatok, mert fogalmam sincs róla, hogy mi értendő e szempontok alatt. Egy kitűnő barátom betegsége az ok, hogy kritikusi tógát öltve, kell az olvasó előtt megjelennem s úgy adni a dolgot, mintha értenék hozzá s előre is bocsánatot kérek, ha czikkem talán híjával volna azoknak a fentemlített magasabb szempontoknak. »Nórá«-ról mindig az volt a véleményem, hogy az a legjobb társadalmi brochure-ök egyike, melyek valaha színpadon eljátszottak. Ibsen, ez a lángeszű patikárus, valóban órákat vehetne a legcsekélyebb franczia vaudevillistától a drámai szerkesztéstanból s bizonyos, hogy Miss Aveling, az angol nő szoczialista röpiratai vannak olyan drámailag gruppirozva, mint az Ibsen darabjai. Ibsen sohasem tör a drámai igazságszolgáltatás czélja felé, amely pedig olyan conditio sine qua non minden akadémiai pályázatnál. Ő kiszakit az életből egy epizódot s azt odadobja nekünk: »Ime tanuljatok.« Hogy az epizód eleje az előadás kezdete előtt van, a végeredményt pedig a darab befejezése után képzelheti el magának mindenki tetszése szerint, azzal Ibsen éppenséggel nem törődik és egészen a színészre bízza, hogy bizonyítsa be a maga igazságát a közönség előtt. Nóráról tudtuk, hogy annak minta-előadását csakis a nemzeti színházban kell keresnünk. Igazán magam is ahányszor megnéztem, mindig kényes szemekkel jöttem ki az előadásról. Sajnáltam Nórát, aki most künn tévelyeg a hideg éjben, sajnáltam Helmert, aki elvesztette kis galambját s reámaradt a három pajkos gyerek gondja. Borzasztó dolog is az! Most látom be, hogy ezzel tulajdonképpen a legnagyobb injuriát követtem el Ibsenen. Ma már tudom, hogy Ibsen czélja nem volt a publikum megríkatása, amiben Birch-Pfeiffer különben is messze fölötte áll, hanem gondolkodóba ejtése, amihez ez a derék asszony sohasem excellált. Ibsen a színpadról nem a szenzácziót, hanem a reflexiót akarja fölébreszteni. Ő a Rank-féle jelenetet nem azért írta meg, hogy Nórának alkalmat adjon pathetikus erényhősnőként figuráim, hanem hogy úgy en passant megértesse velünk, hogy Nóra tisztességes asszony, Rank pedig éppen olyan tisztességes férfi, mint amilyenek vagyunk mindannyian, míg egy szép asszony édesen a szemünkbe nem néz. A tarantellát sem azért fűzte bele, hogy alkalmat nyújtson a drámai hősnőknek a ballet terén babérokat aratni, hanem elővette, mint az egyetlen kézügybe eső kifogást, melylyel Nóra a végzetes levélszekrény fölnyitását megakadályozhatja. Lássák, milyen hiba, ha valaki nincs kritikailag fegyelmezve. Eddig még mindig csak Nóráról és Ibsenről beszélek, holott már régen Dusénél kellene lennem, s kisérni leereszkedő jóakarattal vagy ostorozó haraggal jelenetről-jelenetre. A dologban mentségemül szolgálhat az, hogy én mindazt, amit elmondtam, nem Ibsentől, hanem Dúsétól tanultam meg. Én Ibsent eddig csak a nemzeti színház-