A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1892-01-17 / 3. szám

III. Ifjú legény, ifjú, Nős vagy-e, vagy nőtlen ? Hogyha még nem vagy nős, Ülj ide a kútra, Tedd fezed szemedre, Virágot válladra, Pisztolyod övedbe, Czifra puskád térdedre, S kardod a kövekre. Forditotta : Strausz Adolf. Czóbel Minka. Irta : JUSTH ZSIGMOND. Ott fenn a Kárpátok alján egy hatalmas sas­fészek a Nagy Eőri vár, annak egy torony­szalonjában együtt a mi szegény századvégi világunk egy pár hatalmas hajtása. A nagy kandalló szélén zömök, széles vállú vagy harminczötéves férfi: ez a mi, nálunk ma még ismeretlen darwinista tudósunk Czóbel István, a Jäger és Büchner tanítványa, hatalmas ész s tán még hatalmasabb inven­­czió, fantázia. Az én szememben férfinek körülbelül a magyar typus leghatalmasabb, legkészebb példánya. Abból az anyagból való, mely a hősöket adta a hazának, s amely a magyar parasztban él még az evolúczió legmaga­sabb fokán. Nem tudom, sokat mondok-e akkor, ha azt állítom, hogy csak néhány év és ezt a ma még ismeretlen férfit Európa legnagyobb hitű tudósai közt fogják emlegetni. De nem akarok jósolni, s nem szeretek titkokat kifecsegni, így hát azt sem mondom el, mit ér, s mi munkájának a kerete. Majd meglátjuk pár év múltán s akkor tán majd emlékeznek arra, amit mondtam. Ott az ablakfülkében sógora Mednyánszky László guggol: az »öreg kutya« mint ahogy mi hívjuk, kik szeretjük s megértjük őt. Kopasz feje ott világit a kandallótűz fényénél, halvány kék szemeivel jóságosan néz bele a­­ semmibe. Ajkain alig látható mosoly, amely sűrű szakállába fül, s amely­­lyel tán önmagát mosolyogja meg. Ez az öreg-ifjú bölcs, a magyar Diogenes, a szen­vedés religióját hirdeti képeiben s azzal, ahogy él. Egyik­másik egyszerű tájképe többet mond el arról, hogy mit jelent élni, küzdeni s eredménytelenül halni mint nem egy Tolstoi utolsó könyvei közül. Azokat szereti, akikért tán még ő sem tehet semmit. Fest, mert vigasztalni szóval nem tud, tettel nem bir. Egyik-másik festett hangulatá­val azonban már nem egy álmunkat tette igazzá, s nem egy könyet törölt le. Oldalán nővére, Miri bárónő, a Czóbel István fele­sége, finom arczélű halvány asszony, ki minden idegé­vel él és akar. Ellentétben bátyjával, ki mindenesetre — ha él is — nem akar. Olyan mint Turgeniev egyik­másik nőalakja; intellektualitás dolgában ott áll, ahol a két férfi majd csak a jövő századok messzi távoli ködös világában lesz valamikor. A mellett oly erős akaratú asszony, hogy a maga női finom túlszubtilis, de ritka erejű akaratát mindig alá tudja a férje »másé« de­­ gyengébb akaratának­­ vetni. Édes­atyja, Med­nyánszky Ede báró büszkén figyel arra, amit mond, tudja, hogy amit állítani fog, azt, ha nincs is mindig fekete földre építve, de mindenesetre a legfinomabb árnyalatokig s minden konzekvencziájával együtt — keresztül fogja vinni. Határozottan, itt a négyszázéves kandalló előtt a Miri báróné képviseli a legpr­egnánsabban a jövő századot. Az árnyalatok, a finom distinkczió mestere — olyan párázatos, áttetsző kék ködökben is lát — a­hol még itt is csak ő tud látni. Itt a két család, a festő és húga Miri báróné, a két ős-turáni Czóbel István és költőnőnk Czóbel Minka. Az utóbbi most megszólalt. Hallgatom. Nyugodtan beszél, hangja tiszta csengésű, minden szava szívből szívbe hatol. Szeme kitágul »árnya van és mélye « —­ messze-messze néz, s csak beszél. És én úgy érzem, a hangja olyan, mint amilyenek dalai. Itt a négyszázados kandalló előtt, fenn a Kárpá­tokban — behunyom szemeimet és látok. Látom a pánczélos hajadont megelevenedni, levetni vaskeztyüjét s gyors, szinte férfias mozdulattal lekapni a falról a lantot, s megpengetni az ércz-hurokat — — A koboz mély hangot ad, a leány dalol.... Benne a dalban mérhetetlen vagy ismeretlen harczok, csa­ták után. »Lovak nyerítenek és a fegyverek Csörömpölése hangzik szerteszéjjel Viharral népes lesz a csöndes éjjel Mi úszik ott a hullámzó viharban ? Tán a halottak éji riadalma ? Ha testék elmúlt, felszállott a lélek, Kóbor vendégi a villámos éjnek, Mint fékevesztett futó paripákon Száguldva jönnek a viharhullámon. Növekszik, terjed, közeleg a zaj, Halálnyögés és hangos gúnykaczaj, Majd suttogó szó félve hangzik abban, Mind eggyé olvad a nagy légi habban. Felső hulláma bűvös Elbedához Moraja felszáll a királyleányhoz. De ő csak némán hallgat a zsibajra. Nyugodt szemekkel néz a zivatarba.« Elhallgat egyszerre, aztán hangja átcsap, lágyabb lesz, s más emlékeimet veri vissza: »S én itt csak a köves hegyi utat járom. Előttem tündöklő délibábos álom, Meleg napsugárral aranyos mezőről, Messze földön fekvő csendes temetőről.« És szavai visznek — — visznek. Egyszerre úgy érzem, lehulltak körültünk a vár hatalmas bástyái, a harczi riadó hangját pacsirta váltja, a vaskertyü lehull a pán­czélos hajadon kezéről, pásztorok fuvolája hallatszik, a költőnő a mára ébred, a Táj m­egyéné lesz, s az, aki faj­ból harczolt, most fajból vigasztalni akar. Egynek érzi magát füvel, fával, földdel, emberrel. »Anyaföld imádlak ! hisz egy vagyok veled, Csak mint bármely fasz áll : terméked, gyermeked. Te oltasz a szivbe örömet, bánatot A test és a lélek erejét te adod. Ha elsuhan rajtad a halálnak árnya, Múló felhő, hiszen ezer virág szála Ezer ember­ szívben ismét újra ébred, Az örök, változó, halhatatlan élet. Az anyaföld teremtményének élete, szenvedése, elomlása egyaránt megpendíti lelkét; örül Bánnal a ter­mészet szépségének: »Úgy érzem, mintha én lennék e fénybe ! Föld első öntudatra ébredt fénye, Minden virág mosolygva int felém, Ez ifjú, szép világ mind az enyém. Enyém, enyém ! Mert összefűz az élet. Nagy mindenség, hisz egy vagyok te veled ! Egy perczre im a végtelenbe látok, Szerelmem átölelte a világot ! * 37

Next