A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1892-08-28 / 35. szám

Gr. Károlyi Melinda. Azt, hogy szép.... tudják, hisz mindenki ismeri Budapesten. Azt, hogy egyszerű, közvetlen igaz megje­lenésében, s minden mozdulatában, bárki megérezheti rajta. Ahhoz, ami nekem tetszik rajta, ehhez tán már sze­mélyes ismeretség, sőt barátság szükségeltetik. Szeretem rajta, hogy magyar, hogy tán a legmagyarabb fiatal előkelő leányaink közöl, akit ismerek, és tán ezért összhangzatos a lénye, egyensúlyban mindig. Szeretem, hogy gyűlöli mindazt, ami »túlságos«, ami a karrikatúra felé hajlik s amelynek sajna, nem egyszer ami »modern« magyar kultúránkban az eredetiséget kell pótolnia. Ugyanaz az anyag a Károlyi Melinda grófnő, mint valamelyik egy­szerű hajadontársa ott a Tisza partján, csak erőt válva, eljutva a szellemi evolutió legmagasabb fokára. Abból a fajból van, mint azok a Károlyi és Batthyány grófnék, (nagyanyja és nagynénje) akiket Petőfi énekelt meg, — meg az a Csekonics grófné, ki legelébb nyitotta meg ajtaját a magyar szellemnek. Van mind a három nagy női alakunkból valami az egyéniségében s van amellett rendkívül sok olyan, ami »Károlyi Melinda« s kizárólag és csakis ő. Szeretem aztán, azt a végtelen igazságot, amit minden mozdulatával kifejez. Őszinte közvetlen bármikor s bárkivel, mert nincs szüksége arra, hogy ne legyen az. Elle a le courage de son opinion et­­ toujours. Ami nagy dolog a conventionalizmus századában, a­midőn mindenki vagy benne van nyakig a conventiókban, vagy körömszakadtáig küzd ellene s Így túlzásba esik. Ez a fiatal leány azon ritka egyéniségek — s kivált nők — táborából került ki, akik a konventiókat csinálják. Reméljük, hogy gróf Károlyi Melinda szerepet fog játszani Magyarország művelődésének történetében. Az a szép leány már ma egyéniség, akivel mindenkinek szá­molnia kell, s akire mi mind, akik Magyarország szellemi fejlődését szívünkön hordjuk, számítunk! Justh Zsigmond: Még egyszer a leány­gimnázium. Post scriptum. (A legeslegutolsó.) Budapest, aug. 25. A Hét szerkesztője türelmetlenkedni kezd. Tizennégy nap óta stívün érkeznek hozzá a hosszú és rövid, együgyű és szellemes, rózsaszín és fehér, öréme és szürke, szép és nem szép kezektől szerkesztett levélkék, melyek mind az ő saját felszólí­tásához híven, szintén hozzá akarnak járulni ama gordiusi csomó megoldásához, melynek neve leány­gimnázium. »Ejnye, terrin­­gettél! hát mikor lesz már vége ennek a papiros-özönnek ?« mor­mogja boszosan és idegesen dobálja az említett, jobb sorsra született episztolákat a szerkesztőség papírkosarába, czitálván az öreg Göthe »Zauberlehrling«-jéből: »Die ich rief, die Geister, werd ich nun nicht los ! . . .« Jegyezze meg tehát jövőre, szerkesztő uram, hogy vesze­delmes dolog önökre nézve az olvasó közönségükkel egy tálból cseresznyézgetni s százszorta veszedelmesebb, ha ez a közönség, mint ezúttal, a szépnem által van képviselve. A hölgyek, gyor­sabb észjárásuknál fogva, hamarosan észreveszik, hogy valamint jobb ülni, mint állni, kellemesebb beszélni, mint másokat hall­gatni, úgy a saját fejünk szerint írni is sokkal mulatságosabb, mint olvasgatni azt, amit mások gondoltak ki. És a nyomtatott betű egy különös, hatalmas varázszsal bir, mely még mámorí­­tóbb annál a gyönyörteljes érzésnél is, mely átvonul szivünkön, ha fényes báli parüire-ben a tükör elé állva, kérdőleg tekintünk bele a csillogó üveg mélyébe, melynek ragyogása azt fejeli visz­­sza : igen, te szép vagy! Mondom, a nyomtatott betű még fino­mabban tud hízelegni; azt súgja: igen, te okos vagy ! Kegyes engedelmével tehát én is igénybe veszem kissé becses idejét és türelmét, mely mindkettő, sokaknak állítása szerint, oly kifogyhatatlan, (?) mint a bibliai olajos korsó. És ha talán kimentették már a többiek, pár csepp tán mégis maradt benne, egész a fenekén, melynek rendeltetése, hogy általam fel­­használtassék. Mi tehát le vagyunk szavazva, legyőzve, mi, kik ellene nyilatkoztunk a leány­gimnáziumnak , legyőzve ugyan, de nem meggyőződve azon 86 szavazat által, mely túlkiabálta a mi sze­rény 24 voksunkat Az a lelkesedés azonban, mely e lap hasáb­jain nyilatkozott a gimnázium mellett, egy cseppet sem rokon azzal, mely egy uj eszme, egy uj igazság, egy uj szabadság szü­letését szokta üdvözölni. Van benne egy jó adag hiúság, kaczér­­ság és extravaganczia. Nagyon kevesen gondolták meg a dolog komoly oldalát ; a hölgyek nagyobb részét csak mulattatja ez a »dernière nouveautée«-eszme; a könyvestáskát, az »édes izgal­mas drukkot a latin óra előtt« roppant érdekes és mulatságos dolgoknak képzelik. Vajmi kevésnek jutott eszébe, hogy végig­tanulni a gimnáziumot annyit jelent, mint nyolcz évre, az ifjú­ság legbájosabb korszakában, lemondani az arany szabadságról, a boldog bakfis-napok rózsás álmait, a fiatal leány gondtalan óráit nehéz, unalmas tanulmányoknak, az iskolapadnak, a köny­vestáskának föláldozni. A könyvestáskának, mely távolból nézve oly pompás kokettírozó szerszámnak ígérkezik, közelről azonban látjuk, hogy kínzóeszköz, mint Arbuez és Torquemada spanyol czizmái! És még egyet utoljára, egy körülményt, melyen a leány­­gimnázium előbb-utóbb hajótörést fog szenvedni, egy őszinte vallomást: mi magyar leányok nem szeretünk tanulni!! Azonban kérem, ne értsenek félre: nem mintha idegenkednénk a szellemi foglalkozástól, ellenkezőleg: mi szívesen forgatjuk a világtörté­nelem lapjait, melegen érdeklődünk az irodalom iránt s gyer­mekkorunkban a természettudományok voltak kedvencz tantár­gyaink. De az olyan tudományoktól, melyek a legcsekélyebb játszótért sem engednek a fantáziának, melyek pusztán a száraz észhez szólnak, úgy mint mathematika, geommetria, algebra. —­oh, ezektől ments meg Uram, minket ! Bennünket elragadtat a csillagos égbolt, de annál unalmasabbnak találjuk, ha valaki magyarázgatni kezdi: a Sirius ennyi meg ennyi topo mértföldnyi távolságra van a naptól, ez a csillag ennek a planétája, ez a hold, ez a föld körül forog­­Mily kedvvel és élvezettel tanulgattuk a franczia Lajosok szerelmi kalandjait, de viszont mennyi keserves nyögésbe és sóhajtásba került a kis egyszeregy bemagolása! És igy tovább. Folyik a harcz, zúg a csatazaj, melybe hébe-korba belecsendül egy ezüst-timbre-es amazon-hang. Csak egy hang hiányzik: a Pató Pál uramé. Pedig be, jól esnék hallanom az ő kedélyes, jóizű, örökké új mottóját: Ejh, ráérünk arra még! Mert Pató Pálnak ez egyszer kivételképen tökéletesen igaza volna. Alexandrine. 2 559

Next