A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1892-08-28 / 35. szám
Gr. Károlyi Melinda. Azt, hogy szép.... tudják, hisz mindenki ismeri Budapesten. Azt, hogy egyszerű, közvetlen igaz megjelenésében, s minden mozdulatában, bárki megérezheti rajta. Ahhoz, ami nekem tetszik rajta, ehhez tán már személyes ismeretség, sőt barátság szükségeltetik. Szeretem rajta, hogy magyar, hogy tán a legmagyarabb fiatal előkelő leányaink közöl, akit ismerek, és tán ezért összhangzatos a lénye, egyensúlyban mindig. Szeretem, hogy gyűlöli mindazt, ami »túlságos«, ami a karrikatúra felé hajlik s amelynek sajna, nem egyszer ami »modern« magyar kultúránkban az eredetiséget kell pótolnia. Ugyanaz az anyag a Károlyi Melinda grófnő, mint valamelyik egyszerű hajadontársa ott a Tisza partján, csak erőt válva, eljutva a szellemi evolutió legmagasabb fokára. Abból a fajból van, mint azok a Károlyi és Batthyány grófnék, (nagyanyja és nagynénje) akiket Petőfi énekelt meg, — meg az a Csekonics grófné, ki legelébb nyitotta meg ajtaját a magyar szellemnek. Van mind a három nagy női alakunkból valami az egyéniségében s van amellett rendkívül sok olyan, ami »Károlyi Melinda« s kizárólag és csakis ő. Szeretem aztán, azt a végtelen igazságot, amit minden mozdulatával kifejez. Őszinte közvetlen bármikor s bárkivel, mert nincs szüksége arra, hogy ne legyen az. Elle a le courage de son opinion et toujours. Ami nagy dolog a conventionalizmus századában, amidőn mindenki vagy benne van nyakig a conventiókban, vagy körömszakadtáig küzd ellene s Így túlzásba esik. Ez a fiatal leány azon ritka egyéniségek — s kivált nők — táborából került ki, akik a konventiókat csinálják. Reméljük, hogy gróf Károlyi Melinda szerepet fog játszani Magyarország művelődésének történetében. Az a szép leány már ma egyéniség, akivel mindenkinek számolnia kell, s akire mi mind, akik Magyarország szellemi fejlődését szívünkön hordjuk, számítunk! Justh Zsigmond: Még egyszer a leánygimnázium. Post scriptum. (A legeslegutolsó.) Budapest, aug. 25. A Hét szerkesztője türelmetlenkedni kezd. Tizennégy nap óta stívün érkeznek hozzá a hosszú és rövid, együgyű és szellemes, rózsaszín és fehér, öréme és szürke, szép és nem szép kezektől szerkesztett levélkék, melyek mind az ő saját felszólításához híven, szintén hozzá akarnak járulni ama gordiusi csomó megoldásához, melynek neve leánygimnázium. »Ejnye, terringettél! hát mikor lesz már vége ennek a papiros-özönnek ?« mormogja boszosan és idegesen dobálja az említett, jobb sorsra született episztolákat a szerkesztőség papírkosarába, czitálván az öreg Göthe »Zauberlehrling«-jéből: »Die ich rief, die Geister, werd ich nun nicht los ! . . .« Jegyezze meg tehát jövőre, szerkesztő uram, hogy veszedelmes dolog önökre nézve az olvasó közönségükkel egy tálból cseresznyézgetni s százszorta veszedelmesebb, ha ez a közönség, mint ezúttal, a szépnem által van képviselve. A hölgyek, gyorsabb észjárásuknál fogva, hamarosan észreveszik, hogy valamint jobb ülni, mint állni, kellemesebb beszélni, mint másokat hallgatni, úgy a saját fejünk szerint írni is sokkal mulatságosabb, mint olvasgatni azt, amit mások gondoltak ki. És a nyomtatott betű egy különös, hatalmas varázszsal bir, mely még mámorítóbb annál a gyönyörteljes érzésnél is, mely átvonul szivünkön, ha fényes báli parüire-ben a tükör elé állva, kérdőleg tekintünk bele a csillogó üveg mélyébe, melynek ragyogása azt fejeli viszsza : igen, te szép vagy! Mondom, a nyomtatott betű még finomabban tud hízelegni; azt súgja: igen, te okos vagy ! Kegyes engedelmével tehát én is igénybe veszem kissé becses idejét és türelmét, mely mindkettő, sokaknak állítása szerint, oly kifogyhatatlan, (?) mint a bibliai olajos korsó. És ha talán kimentették már a többiek, pár csepp tán mégis maradt benne, egész a fenekén, melynek rendeltetése, hogy általam felhasználtassék. Mi tehát le vagyunk szavazva, legyőzve, mi, kik ellene nyilatkoztunk a leánygimnáziumnak , legyőzve ugyan, de nem meggyőződve azon 86 szavazat által, mely túlkiabálta a mi szerény 24 voksunkat Az a lelkesedés azonban, mely e lap hasábjain nyilatkozott a gimnázium mellett, egy cseppet sem rokon azzal, mely egy uj eszme, egy uj igazság, egy uj szabadság születését szokta üdvözölni. Van benne egy jó adag hiúság, kaczérság és extravaganczia. Nagyon kevesen gondolták meg a dolog komoly oldalát ; a hölgyek nagyobb részét csak mulattatja ez a »dernière nouveautée«-eszme; a könyvestáskát, az »édes izgalmas drukkot a latin óra előtt« roppant érdekes és mulatságos dolgoknak képzelik. Vajmi kevésnek jutott eszébe, hogy végigtanulni a gimnáziumot annyit jelent, mint nyolcz évre, az ifjúság legbájosabb korszakában, lemondani az arany szabadságról, a boldog bakfis-napok rózsás álmait, a fiatal leány gondtalan óráit nehéz, unalmas tanulmányoknak, az iskolapadnak, a könyvestáskának föláldozni. A könyvestáskának, mely távolból nézve oly pompás kokettírozó szerszámnak ígérkezik, közelről azonban látjuk, hogy kínzóeszköz, mint Arbuez és Torquemada spanyol czizmái! És még egyet utoljára, egy körülményt, melyen a leánygimnázium előbb-utóbb hajótörést fog szenvedni, egy őszinte vallomást: mi magyar leányok nem szeretünk tanulni!! Azonban kérem, ne értsenek félre: nem mintha idegenkednénk a szellemi foglalkozástól, ellenkezőleg: mi szívesen forgatjuk a világtörténelem lapjait, melegen érdeklődünk az irodalom iránt s gyermekkorunkban a természettudományok voltak kedvencz tantárgyaink. De az olyan tudományoktól, melyek a legcsekélyebb játszótért sem engednek a fantáziának, melyek pusztán a száraz észhez szólnak, úgy mint mathematika, geommetria, algebra. —oh, ezektől ments meg Uram, minket ! Bennünket elragadtat a csillagos égbolt, de annál unalmasabbnak találjuk, ha valaki magyarázgatni kezdi: a Sirius ennyi meg ennyi topo mértföldnyi távolságra van a naptól, ez a csillag ennek a planétája, ez a hold, ez a föld körül forogMily kedvvel és élvezettel tanulgattuk a franczia Lajosok szerelmi kalandjait, de viszont mennyi keserves nyögésbe és sóhajtásba került a kis egyszeregy bemagolása! És igy tovább. Folyik a harcz, zúg a csatazaj, melybe hébe-korba belecsendül egy ezüst-timbre-es amazon-hang. Csak egy hang hiányzik: a Pató Pál uramé. Pedig be, jól esnék hallanom az ő kedélyes, jóizű, örökké új mottóját: Ejh, ráérünk arra még! Mert Pató Pálnak ez egyszer kivételképen tökéletesen igaza volna. Alexandrine. 2 559