A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1892-08-07 / 32. szám

mi­­ nagyon hűséges volt, mióta egyedül vagyok vele. Igazán remek leány. Jól tettem, ugye? * — április 21-én. (Töredék.) .... Megint levelet kaptam anyádtól. A szegény asszony minden áron azt akarja, hogy egy hétig nála légy, egyedül nála — azt mondja — »mielőtt meg­halna«. Annyit szenvedtem távolléted alatt, hogy föl tudom fogni az ő fájdalmát is, aki már olyan régóta nem látott téged. . . Tégy belátásod szerint, drágám, én nem akarom, hogy szemrehányásokat kelljen magamnak csinálnom azért, ha anyád esetleg meghalna, a­nélkül, hogy megölelhetett volna. . . .... Nos tehát­ igen, — meg vagy elégedve? — neked igazad volt! Simon barátod nem volt szerelmes belém. Megvallotta nekem, hogy meg akart házasodni: ez járt a fejében. — május 4-én. (Töredék.) .... Különben már sokkal jobban vagyok. Elgon­dolhatod, hogy most, mikor jó anyádnál tudlak, drágám, nyugodtabb vagyok. Mikor Brestben voltál, folyton arra gondoltam, hogy mit csinálsz esténként ebben a lányok­kal teli nagy városban pajtásaiddal, akik magukkal ragadnak, és miután tudom, hogy az én Jacques-om na­gyon szép fiú, egy csomó rettenetes dolog jutott az eszembe, féltékeny voltam. Most nyugodtabb vagyok, mióta falun vagy a mamánál. Sőt jobban szeretném, ha most tovább maradnál nála, mint hogy néhány hónap múlva másdszor is elhagynál, hogy újra meglátogasd őt. Isten veled, drágám, drágám ! Csókold meg jó anyá­dat helyettem is és gondolj kis feleségedre, aki imád téged. Charlotte. U. i. Szememre hányod, hogy nem beszélek többé Simon barátodról. Istenem, mennyire érdekel téged Si­mon barátod! Nos hát, Simon barátod nagyon jól érzi magát. Néha-néha látom, de jóval gyakrabban, mint az­előtt. Ha elgondolom, hogy valamikor azt hittem, sze­relmes belém! Milyen bolond voltam! . . . Nem beszélsz róla anyádnak, ugy­e drágám ? INNEN-ONNAN. 5 Piros betűk fekete papíron. Arad vidékéről, Deésről, Balázsfalváról furcsa hírek érkeznek. Hogy a Maros-part oláh parasztjai a lázongást a lázadásig viszik, hogy Vancsa érsek nem természetes halállal múlt volna ki, hanem csak úgy tették el láb alól, hogy Deésen ilyen kiáltványok jelentek meg a fala­kon : »Ébredjetek románok, gyújtsátok fel a várost, készítsetek lándzsákat, öljétek meg a gaz magyarokat.« És hozzá­teszik, hogy az utóbbi csinos, hazafias fohász fekete papírra volt nyom­tatva piros betűkkel, ahogy a rémregényekben szokás. Mind­ebben bizonyára nemcsak a franczia fércz-irók suggerált a román fantáziának, hanem a zsurnaliszta­ képzelemnek is van egy kis része, de a hírek mégis jellemzők a szituáczióra. Úgy látszik, bár­mit mondjanak a hivatalos jelentések, valami mégis csak bűzlik odaát, a bérezek táján, s a laczfalusi hazaáruló, minden való­színűség szerint, nem hiába invokálta az erdők fáit és az ég villámait. Nem képzelhető ugyan, hogy mindebből nagyobb bonyodalmak kerekedjenek (egy csapat honvéd a legrosszabb esetben is rendet fog csinálni), de már maga az a nyugtalanság is, melyet e furcsa hírek országszerte keltenek, bűnhődés gya­nánt tűnhetik fel a közönyös berlini avagy kölni olvasó előtt. A külföldön sokan fognak e hírek hallatára elégtétellel kiáltani fel: »Ime, a magyar kormány téves nemzetiségi politikája végre is megboszulja magát.« S e kritikában lesz némi igazság is. Ebben a kényes ügyben 1875. óta sokszor és sokan vétkeztek , mert a kegyetlenség nem erély s az erélytelenség nem diplomá­­czia. A tagadhatatlan tény, hogy ime már szervezett bandák szállnak síkra az államhatalom ellen, már maga is szigorú kriti­kája a nemzetiségekkel szemben követett bánásmódnak, s jel­lemző a tanács, mely már csak a pópák megvásárlásával akar a bajokon segíteni. Ez a kúra csakugyan nem kerülne sokba ; ha az írek egy millió fontért eladták az alkotmányukat, a deési holdvilágképűekkel alkalmasint kevesebb pénzzel is el lehetne bánni. De milyen sajnálatos antecedentiák azok, melyeknek ilyen kell hogy legyen a medic­inája ! * * * * Revertera. Ez a név hosszú időközökben meg szokott néha jelenni a lapok rejtett római távirataiban. Körülötte rendesen papokról van szó s igy az ember ezt a nevet rendesen sajtóhibás reverendának olvassa — s többé nem törődik vele. Arra is egy nyári holt saisonnak kellett eljönni, hogy észre vegye az ember, miszerint Revertera és reverenda nem egy és ugyanaz. Az utóbbi egyházi ruhadarab, míg az előbbi egyházi nagykövet. Rangjára nézve különben gróf s bizonyára jól érzi magát Rómá­ban. Dolga nem sok lehet, miután a pápai udvarnál képviseli a monarchiát. А г5 usque 56 svájczi gárdista, a­ki a szent atya szolgálatában áll, sohasem fenyegeti a világbékét, sőt valószínű­leg igen szépen prezenthroz, mikor Revertera gróf kocsija begör­dül a Vatikánba. Ha a szent atyának valami dolga van monar­chiánkkal, azt rábízza a bécsi nuncziusra, a­ki az ő nagykövete, vagy a prímásokra, érsekekre, püspökökre, kanonokokra, apátokra esperesekre, plébánosokra, káplánokra és barátokra, a kik volta­­kép valamennyien a Vatikán képviselői szerte a nagy világban. Revertera gróf ellenben minden alkalommal megköszöni a szent atya szives kérdezősködését ő felsége egészsége iránt s finom hódolattal reméli, hogy ö szentsége szintén jól érzi magát. Szóval az ő hivatala igen ártatlan és kellemes hivatal , s mégis, még neki is meg kellett érnie, hogy a lapok vezérczikke­­ket írjanak róla. Ráfogták, hogy nem informálta prímásunkat arról, hogy Olaszországban van állami anyakönyvvezetés s hogy ezért Rómából visszahívják. Ebben a ráfogásban persze több vád van a mi tudós és tájékozott prímásunk, mint Rever­tera gróf ellen. Mert mi köze Revertera grófnak az olasz állami anyakönyvekhez ? A Vatikánban ilyen anyakönyvekre nincs szük­ség, már pedig az ő határja csak oda gördült be eddig is és oda fog begördülni ezután is az emberi kor legvégső határáig. Akkorra pedig már rég elfeledtük, hogy Revertera grófról egy­szer még vezérczikkeket is irtunk. * * * ф Lóra ! Rendkívül érdekesnek ígérkezik az a nagy katonai verseny, melyre a német hadsereg s a mi hadaink néhány száz lovas tisztje készül. Egyazon szeptemberi napon, egyazon órá­ban és perezben indulnak meg a német lovastisztek Berlinből, a mieink pedig Bécsből. Amazok Bécsbe, emezek Berlinbe töre­­kesznek lóháton — s hajrá ! — ki érkezik legelőbb a czélhoz! Mi magyarok erősen reménykedünk, hogy magyar huszártiszt lesz a győztes. Végre is tény — s nem nemzeti hivalkodás — hogy a mi huszáraink a legjobb lovaskatonák voltak eddig az egész világon. Ha egész lovascsapatok tennék meg a nagy utat, alig lehetne kétségünk huszárjaink diadalában. Hanem hiába, — csak a tiszt urak lovagolnak, tiszti paripákon — s igy nem lehe­tetlen, hogy valamelyik német alá jobb lovat ad a sors, mint aminőkön a mi szemünk fényei nyargalásznak. Ami ezenkívül rontja a c­anceainkat az még egyéb is. Kiki a maga utján megy — ugyanis — azon, amelyet saját ítélete, terep- és térkép­ismerete szerint legrövidebbnek vél. Már­pedig a német tisztek átkozottul jól ismerik a térképet s különösen az átnyargalandó Csehországra még anno Königgrätz óta igen jól emlékszik a 2

Next