A Hét, 1893. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1893-04-09 / 15. szám

szuverén »haragjának« lehetőségébe, ártalmára lehet a monarchikus elvnek s koczkára teszi az összhang amaz erkölcsi kincsét, melyet királyunk negyedszáz éven át a trón biztosságára s utódainak javára szerzett. Az ország milliói bíznak benne, hogy a vélt harag nem létezik s a múló rossz kedv hamar elenyész. Bíznak a felség visszatérésében, hogy ő legyen éltető napja a megindult új tavasznak is. Várják ezt nemcsak szívbeli hajlandóságaitól s nagy kötelességérzetétől, hanem egy más körülménytől is. 1866-ban, még a háború előtt, Erzsébet királyné egy udvari estén a budai palotában ezeket mondta Andrássy Gyula grófnak»Ha a császár dolgai Olaszországban rosszul mennek, az nekem nagyon fáj, — de ha Magyarországban mennek rosszul, az engem megöl.«. B. P. Virágtalan napok. A letarolt rétnek, a letarolt rétnek Nincsen virága! Nem száll a madárka, nem száll a madárka Lombtalan ágra! De uj tavasz jő majd, de uj tavasz jő majd A hervadt harasztra ! Az ember szivének, az ember szivének Csak egy a tavasza! Kisfaludy Atala: Stázi herczegnő. Rajz. Irta : JUSTH ZSIGMOND. Az öreg herczegné épp felfelé lépdelt a lakosztályába vezető csigalépcsőn. Mindennapi rövid sétájáról tért vissza. Fején fehér főkötő halvány lilaszínű szalagokkal ékesítve. A főkötő alul simára lefésült galambfehér hajfürtjei kan­dikáltak elő. Sovány, pic­i, öreg asszonyka volt, kiről azon­ban lerítt az előkelőség. Apró, tipegő járása, hajlott fasorra, mélyen fekvő szürke szemei csakúgy, mint keskeny ösz­­szeszoritott ajkai, mint előreálló álla, előkelő, nyugodt moz­dulatai — minden az anyakirálynőkre emlékeztetett. Oldalán barnabőrű összetöpörödött komornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnőt sétájában, a­kibe azonban egy világért bele nem kapaszkodott volna, csak egyik kezét magasra emelve, nyújtotta neki, így tipegtek fel most a lépcsőn. — Ach die Neffen! Milyen szép, hogy az öreg Stázi néniről meg nem felejt­keztetek — — az öreg tante szereti ám a fiatalságot, meg a fiatal embereket is — ha ritkán is lát egyet-egyet — mondta nevetgélve s nevetése a galambbúgásra emlékeztetett. A két fiú kezet csókolt, az öreg asszony felpipis­­kedve a lábujjhegyeire, megcsókolta a két fiú homlokát, s piczinyke kezeivel megveregette mindkettő orczáját: — Az egyik szőke — mondta a Gábor felé for­dulva — a másik barna. Egészen összeilletek. Én a bar­nát jobb szerettem mindig. Nur die Race ist etwas — de azért szeretlek téged is Gabriel. Egészen apádra ütöttél, az apádat is szerettem. Na, most jöttek be hozzám, auf eine Partie Plausch —■ — Már az előszobában jóféle majoránna- és más régies illatok terjengtek. Itt a komorna húga, az egy évvel fia­talabb Babette fogadta őket. Mindkettő öreg-öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnőnél vannak, menné­nek tőle, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott hagyják a faképnél, de mikor aztán a bucsúzásra kerül a dolog, akkor össze­ül mind a három öreg asszony és keservesen sír, s nem tud elválni egymástól. Stázi néni a két fiúval salonjába ment, a két öreg cseléd meg visszahúzódott. A salon abban az ízlésben volt tartva, mint Gyal­­lay Márfay Anna salonjai, nagy virágos kretonnal áthú­zott bútorok, tarka tapétás falak. A palissandre állványo­kon porczellán virágedények, csokrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczellánból, a sarokban nagy könyv­­szekrény, Kotzebue, Marlitz, Birchpfeiffer munkáival A falon családi képek, az asztalon különböző hímzett tár­gyak, tálczák, szalmából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idők emléktárgyai. A falon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé, amelynek most egyik csúcsára ült, egyenes derékkal, de minden merevség nélkül a Stázi tante. Egy világért sem támaszkodott volna — ez jó a fiatal nemzedéknek, szokta nevetve mondani — minket máskép szoktattak. A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszé­kekben mutatott helyet, ő maga meg egyik kezét az asz­talra támasztva, a másikkal kis csipkekendőjét szoron­gatva, gerlehangján csak beszélt: — Na Kinder, örülök, hogy itt vagytok. So nur immer gemüthlich. Gábornak majd gyakran el kell jönnie hozzám, mesélnie kell utazásairól. Istenem milyen messze járt! Ti most utaztok Az én időmben minden máskép volt. Ha innen Pozsonyig, Bécsig eljuthattunk, boldo­gok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is, kocsin eltartott egy hétig. A kocsiban kellett hálnom, mert — tette hozzá fontoskodó arc­c­al, — én csak nem hálhattam a korcsmai szobákban! Egyszer férjem elé utaztam — éh még negyvennyolcz előtt, a lágerba. Milyen utakon, milyen rossz kocsin! Akkor akart a komornám először felmondani, — tette hozzá susogó hangon. — Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a tante-tól? — Hm!­csitt, halkabban. Súgta ijedten. — Jesszesz, ha meghallják! Hallgatózni szoktak, félek tőlük, kivált a Babettetől. A múltkor is itt akartak hagyni. Nehéz velük boldogulni. Nénémtől is azért mentem el, mert nem fértek meg a cselédjeivel. És meg nem küldhetem, — nem is küldeném őket. Tette hozzá a megindulástól reszkető hangon. — Aztán mennyi ideje van már itt a néni? Innen-onnan két éve. Mindig pöröltünk a Cres­cence-el. Ha engem szidott volna csak, nem bántam volna, de mindig a Franczit meg a Babette-et csipkedte. Aztán az a sok ember nála fárasztott, az a sok penszionált alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve fzáradt, megőszült stifts-dámák, öreg generálisok, négy kézre játszó generalstochterek. — Erre mondom, én csak a fiatalságot szeretem! — És azért mégse jár le az ebédekre — — — Tomihoz és Miczihez? Ich bin ja jünger als die. Mi fiatalabbak vagyunk, mint ők.. Ha bécsi szép barát­nőimmel összejönnék, tudom, több vizet zavarnánk, mint ezek ketten. Isten bocsáss­a — nem kéne sokat beszél­nem róluk, hisz vendégük vagyok — de hát öreg asszonynak nincs foga, könnyen kipottyan az étel is, a szó is a száján. No de azért te-lejárok hozzájuk Kivált ha bécsiek jönnek, ezt különben ki is kötötték. Ekkor el nem engednék egy világért , hisz én vagyok az élő 231

Next