A Hét, 1893. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1893-04-23 / 17. szám
267 közepén. Egyik-másik kert igen szép, pálmák sokféle neme, a gránátfák, a hibiskusok, bauhoniák buja összevisszaságban __ Vagy negyedórás döczögés után a kocsi barátom háza előtt megáll. Leirom, mert D. »home«-ja egyúttal egy angloindián tiszt bungalow-jának typusát is adja Az épületet lapos fedelű, s egy gyékény-ponyvákkal védett oszlopos folyosó veszi körül. A ház körül tágas udvar, melynek végében vagy öt-hat vityilló áll, itt laknak a cselédjei, mint alább meglátjuk, szép számmal. A ház frontján három szoba, az egyik benyíló, a másik, barátom rendelő szobája, itt adja ki a bennszülött tiszteknek a napi parancsot. A harmadik a tisztek s altisztek váróterme. Innen D. hálószobájába nyitunk, ez vagy három öl hosszú s két öl széles fülke. A szoba közepén thibeti gyapottakarókkal letakart ágy, e szobában aztán van minden, amit ember elképzelhet. Hatalmas állványon nyergek, amott a falon fegyvergyűjtemény, egy asztal tele kótával (többnyire tréfás dalok, lévén a »comic song« az angol tisztek egyik accomplishementje), az egyik sarokban könyvtár, amelyben azonban csak a mesterségére vonatkozó könyvek. Ott egy ostorgyűjtemény, egy »bot múzeum« mellett a kandalló előtt vagy huszonöt pár csizma és czipő áll, a toilette-asztal mellett a falon hosszú zsinóron ugyanannyi nyakkendő. A nyitott kasznikban az uniformisok rengetege. Ágya felett hatalmas punkád, amelyet nyáron folyton hajt egy buli, éjjel nappal. A hálóterem mellett külön, minden kényelemmel ellátott fürdőszoba, az épület két szárnyán vendégszobák. Éjszaknak a szalon. Még nagyobb szoba, mint a hálóterem, s tökéletesen kifejezi D. egyéniségét. A kandallón angol tisztek fényképei között budhista szobrok, (többi között egy igazi műremek, Budhának egy tibeti képmása), s az imádsághoz szükséges tárgyak. A falakon hímzések, egy ellenzőn a kandalló mellett afgán aranyvirágokkal, arabeszkekkel tarkított kartonok, íróasztala felett tibeti bőrtárgyak, amott kashmiri s japáni bibelok. A föld tökéletesen beborítva többé-kevésbbé értékes szőnyegekkel. Az íróasztal jobbján kézikönyvtár, néhány D. egyéniségét kirajzoló könyv: a házasság története Westermaschtól, a Mahdismus Egyptomban, Wingatetől, Max Müller s Monier könyvei a Vedák s Suttrákról, Light of Asia Edwin Arnoldtól, Tennyson, Ibsen, Huysmans, Zola, Turgenieff, Tolstoi, Goncourt, Maupassant, Haraucourt és Berge. A költők mellett pár theosophikus könyv és Darwin __ Ezzel nem akarom persze azt mondani, hogy minden angol tiszt műveltsége ily magas fokon áll, távol ettől, de Mindenesetre jellemző az, hogy akad ilyen is köztük.* De hogy a kagylót megértsük, pár szót a csigáról. Nem hiszem, hogy indiskrécziót követek el, ha életét pár szóval jellemzem. E kis vázlat tán jellemezni fogja az egész angol faj szívósságát, életképességét. D. ma huszonhét éves. Ezt előre bocsájtom, mert jó tudni, hogy mit lehet mindent e rövid idő alatt végezni. Svájczban született, gyermekkorát Jerseyben, serdülő éveit Angolországban tölte. De — mindig egyedül. Atyja Indiában egy ezredet vezényelt, édesanyja korán elhalt. Rövid időt Rouenban tölt, majd Sandhurstbe megy, hol a katonai akadémiát végzi. Mint fiatal siheder előbb Máltába jut, majd onnan — az egyptomi háború idején — Suakimba a véres tenger partjára, a föld leggyilkosabb vidékére. Innen áthelyezik három évi szolgálat után Indiába. Míg azonban ő az indiai óceánon hajózik Bombay felé, addig atyja hazafelé hajózik. Atya és fia 17 évig nem látják egymást. Alighogy Bombaybe érkezik, megkapja az irtóztató rheumatikus lázat, amely hónapokra ágyba dönti. Mindegy! »Előre« ez a jelszava. Előbb Sialkotba van állomáson, majd ide helyezik át. Mian Mir tudvalevőleg egy darab paradicsom télen, de nyáron a föld hátán a legegészségtelenebb tájék. Az angolok »coffin of the with people«-nek nevezték el. Itt majdnem öt éve már. Télen, csak meg van valahogy, de nyáron! Küzdeni 42°-os melegekkel, mely alig szűnik éjszaka, e mocsaras vidék irtóztató vissza-visszatérő lázaival, vezetni a kolera sátrakat (itt minden nyáron visszatér a kolera), küzdeni emberrel, állattal, elcsigázott lélekkel, testtel harczolni folyton, s ha már sem a test, sem a lélek nem birja többé, elmenekülni a közeli Tibet vagy Kashmir magányos fensíkjaira, s ott táborozni egyedül, hónapokig, de csak lázaktól, kolerától, himlőtől körülvéve. És ilyen élet mellett volt ideje megtanulni perzsául, az afgán, hindu és punjabi nyelveket, megőrizni lelke egyensúlyát, nyugalmát s azt a tiszta becsületes mosolyt, amely folyton ott van az ajka körül, s amely nem akar pesszimizmusról, világfájdalomról, czinizmusról tudni semmit. Lelkének frisseségéből még másoknak is juttat valamit, azoknak kiknek tán könnyebb volt az élete, de lelke nem volt olyan agyagból gyúrva, mint az övé, amely trainirozva van harczra és békére, életre és halálra. De — ez még nem minden. Tavaly tavaszszal egy veszett kutya harapta meg. Öt hónapig nem szólt senkinek, csak várt. Mikor Párizsban —az időben, hogy Pasteur-nél járt) találkoztunk, igen nyugodtan így beszélt a szörnyű veszedelemről, amely minden perczben a feje felett lebegett: Élet és halál a sorsunk; sokaknál többet éltem, holnap meghalhatok. Sorsom ugyanaz tehát, mint mindnyájunké. Szava egyszerűen volt mondva, s igen jellemző reá nézve csakúgy, mint fajára. Lényegében szavai hasonlítanak a magyar nép józan világbölcsességéhez. »Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt« mondja a mi parasztunk, egykedvű nyugalommal a megpróbáltatás pillanataiban se pipál tovább. »Van ahogy van, mert hogy lehetne máskép« mondja az evolváltabb typus nálunk** s igy érez az angol is, kinek fajtája a világot hódította meg. Egyszer, hogy D.-vel életéről beszéltünk, szavaimba vágott: (az angol nem szereti az ilyen »subjektiv« társalgásokat) »Könnyű volt a dolgom, mert tudtam mindig mi a kötelességem! Minálunk az igazságnak csak egy formája van!« mondta s más tárgyra vitte át a beszélgetést. _ És ebben igaza volt. Mind e fiuk kik itt a félig vad, kultiválatlan világban az angol királyné szavára országokat foglalnak el, mindezek oly természetesnek találják az élete nemét, soha egyiknek arczán sem láttam a csüggedés, a kétkedés nyomát. Én Istenem, de messze is vannak ezek a mi siránkozó nyomorult századunk divatos kislelkű világnézetétől! Egy szót tanultak meg ifjú korukban s ez a kötelesség, ez adja meg nekik az irányt, ezért élnek, ezért halnak.* Pedig a parancsszó, amelyet követnek, nem mindig a legbölcsebb. Csak egy példát: Vagy öt esztendő előtt * Zsinóron járó, nagy kifeszített vászon legyező. * A fehér ember koporsója. ** Czóbel Minka »Maya«.