A Hét, 1893. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1893-10-15 / 42. szám

252 kettővel — e között a két pedig között csak egy új nagy forradalom verhet hidat. Vannak boldog és szerencsés országok, teszem Francziaország, amelyekben ez a szoc­iális forradalom már végbement, és akik az ottvaló társas­­­életet festik, nem kénytelenek 0 fokú drámákat és jégbehűtött regé­nyeket írni. Sardou és Dumas is a párisi hangadó társa­ságból halászszák ki tárgyaikat, mégis Fernande milyen rettenetes viharok után borulhat az André kebelére és a Denise katona­ apja milyen rettenetes tud lenni megtéve­­lyedett leányával szemben! Vagy, művészről lévén szó, Zola Claudeja hogy vonaglik művészi tehetetlenségének eltipró súlya alatt és hányféle bonyodalmas lelki­ okok hajtják végre arra, hogy kivégezze magát! Magyarorszá­gon mindez máskép történik. A magyar Fernande vagy Denise olyan kényszerű­tetlen és meggondolás nélkül megy elbukni, mintha prem­iere-re menne. Hűtlen gazember sze­retőjét elfelejteni neki olyan könnyű, mint egy ponyt, aki megrúgta. Simon Zsuzsa is megírja a levelét, mint Fer­nande — de ez a levél nem melegebb egy mosóc­édu­­lánál és minden akadály nélkül jut el a magyar André­­hoz, Orlay kamarás és kormánybiztos úrhoz. A méltósá­­gos úr erre nyugodtan bepakol és felutazik Pestre feledni. Négy nap alatt belátja, hogy a boszantó mellék­­körülményeket már eléggé elfeledte és hazatérve, Zsuzsa leányasszonyt nyugodtan veszi nőül. A négy nap alatt felültetett egy hiú szép asszonyt, Klára asszonyt — ne higgjék, hogy ez a magyar Clotilde valami nagyobb do­loggal állana bosszút, mint alkalomadtán egy kis ártal­matlan pletykával és kiutasítással. Bonyodalomnak meg­jelenik végre az első szerető, Réfalvy a festő, az egyet­len ember, akiben vannak emberi szenvedélyek. Nos hát, a Zsuzsa szive a régi szeretője láttára egy édesebb nyi­­lallást nem érez és a férj a felájult emlékek súlya alatt egy erősebb szót nem mond. És még a szenvedélyes Réfalvy úr is, amiért Zsuzsa az első attaquera nem kapitu­lál, azonnal visszavonul és mint a Zola Claudeja, egy elzüllött őszinte öreg festőtől időközben azt is megtudván, hogy a tehetsége meghibbant, elmegy az orfeumba, egy cabinet particulierben bever egy tükröt és miután eléggé imponált a mellette rémüldöző — hogy is mondjam csak... orphélmnenek, egyszerűen agyonlövi magát. Jön még két bonyodalom. 1. Réfalvy úr egy meggondolatlan kifelej­tett leveléből a világ megtud mindent. Ez a bonyodalom azonnal elsimítódik egy kis reflexió által: a világ sem jobb a Deákné vásznánál, tehát a világ fogja be a száját. 2. Simon ezredes, az apa, a becsület bajnoka és fana­tikusa, az ősi név féltékeny, sans peur et sans reproche őrzője is megtud mindent. Miután azonban azt is meg­tudja, hogy egy asszony csak férjének tartozik számadás­sal — ez nagy felindulásában eszébe sem jutott — azon­nal visszavonul. Közben Zsuzsa asszony több ízben fel­vesz és letesz egy revolvert, de eszébe jutván, hogy ő anyának készül, nem végzi ki magát, hanem boldog reménynyel él tovább. Félek, hogy paródiába csapok át. De hiszen csak kiváló és szép dolgokat lehet parodizálni, és ki vonná kétségbe, hogy Herczeg Ferencznek minden dolga kiváló és szép dolog. Ám mialatt ezeket a sorokat írom, az én bourgeois vérem egyre lázong ő ellene és mindazok ellen, akik a megbocsátás problémáját bevitték az irodalomba. Érzem, kiolthatatlanul érzem, hogy a szerelemben nincs megbocsátás, csak gyengeség van. Mert a szerelem félté­keny , féltékeny a múltra, a jelenre és a jövőre és a sze­relmes férfi sohasem tudja megbocsátani és elfeledni azt, hogy az ő asszonya valaha a más kedvese volt. De a szerelem gyenge is és a szerelmes férfi gyenge lemon­dani arról és gyenge boldogtalanná tenni azt, akit szeret. A gyengeség diadalma ez és nem a hideg északoké; hiába mondja Dumas és Björnson, hogy ha te is szerettél mást, ő miért ne szeretett volna: ha férfi vagy, ha ember vagy, ha szerelmes vagy, minden csókodat megkeseríti és minden ölelésedet megrontja az a kínzó, elfeled­hetetlen, féltékeny és fojtogató gond, hogy itt előtted más járt és ki tudja, utánad vagy veled egy időben nem jár-e megint más? Nem tudom, a feledő megbocsátás morális-e vagy sem, csak azt tudom, hogy nem létezik és ha létezik is, a maga silány, bonyodalom és küzdelem nélkül való meg­alkuvásában nem érdemes és nem alkalmas arra, hogy művész ember a tolla hegyére vegye. Mert vigye el az ördög a morált és a körülötte fekvő filozófiai t­artományo­­kat — a művész ne filozofáljon és ne moralizáljon, hanem adjon egy igaz históriát, amiben valami történik is. Aki a megbocsátást választja tárgyául, annak meg kell írnia, hányféle szövevényes és összekuszálódó érzések és indu­latok eredménye ez a megbocsátás. Ha pedig — mint a Herczeg hősénél — ez a megbocsátás tunya vérből, minden indulat és hullámzás nélkül­­folyó természetes valami, akkor ezt a cselekménytelen regényt nem volt érdemes megírni. Itt a punctum saliens, íme egy író, akit az istenek megáldottak ritka tehetséggel, nagy értelemmel, páratlan okossággal és józansággal s ezeken kívül kitűnő forma­érzékkel és előadó művészettel. Nálunk ritka, sokaktól irigyelt, de teljesen kiérdemlett nagy szerencséjét ezeken felül még annak is köszönheti, hogy a novellái azokról szólnak, akiknek írja őket. Irt nekik drámát is, kedveset, frisset és szeretetreméltóat. Most meg írt nekik regényt. Ez már a második regénye és az ember igaz elismerés­sel bámulhatja, mint haladt ő azóta, stílus, előadás és kompozíczió dolgában. És íróember irigykedve figyelheti meg azt az elké­pesztő öntudatosságot, amelylyel ennek a regénynek minden sorát és minden szavát megírta, folytonos tudatában annak, hogy most regényt ír és nem novellát, ide nem pointe való, hanem átmenet, ide tégy egy kis leírást, amoda egy csöpp reflexiót, itt magad be­szélj, ott másokkal beszéltess__ De ennyi az egész. Nincs okunk kételkedni benne, sőt a magunk megfigye­lései is megerősítik, hogy az uralkodó magyar társadalom csakugyan olyan, mint a­milyennek Herczeg Ferencz testi. Ám olyan társadalomról, amelynek nincs szíve, nincs lelke, nincsenek idegei és nincsenek szenvedélyei, olyan emberekről, akik csak esznek, isznak, alusznak és háza­sodnak, de nem éreznek és nem szenvednek soha — azokról lehet nagyon szép, nagyon művészi és nagyon mulattató novellákat írni, de regényt róluk írni nem lehet. Mert a regény nem momentfotográfia, hanem az egész élet képe. Az életben pedig másfajta emberek is részt vesznek, mint olyanok, akik­­nem rendelkeznek sem valami nagy intelligencziával, sem nagy tudással.« Tar Lőrincz, Heltai Jenő lapunk belső munkatársa, olvasóink régi és kedves ismerőse a következő Előfizetési fölhívást teszi közzé: »Mikor előfizetést hirdetek második verskötetemre, teszem ezt anélkül, hogy hiú ábrándokban ringatnám magamat, úgy a ma­gam tehetségét, mint a tisztelt közönség irodalom-pártolását illetőleg. Meg vagyok arról győződve, hogy erre a második kötetemre, melyet a benne előforduló legtöbb dal hősnőjéről a Kató névre voltam bátor keresztelni, még kevesebben fognak előfizetni, mint az elsőre, mert egy első kötetet megbocsát a publikum, de egy másodikat soha. Mindazonáltal én mégis kiadom ezt a kötetet és nagyon fogok örülni, ha akad valaki, aki az előfizetési díjat — egy forint — november végéig nevemre czímezve beküldi a »Magyar Hírlap« szerkesztőségébe. A körülbelül 8 évre ter­jedő kötet deczember közepén jelenik meg. Budapest, 1893. október 15. Heltai Jenő«. Mi azt hisszzük, hogy igen is fog

Next