A Hét, 1893. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1893-12-03 / 49. szám

IV. Évfolyam. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési feltételek : Egész évre.......... frt 10.— Félévre ......... ... » 5.— 1993. A HÉT Negyedévre.......... » 2.50 TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY. Egyes szám ára 20 kr.Szerkeszti KISS JÓZSEF.•^4§1 Budapest, Deczember hó 3.§,г^ 49/205. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: DUDAPEST, VII. ker., Erzsébet körut 6. sz. Hirdetések felvétele ugyanott. Kéziratok nem adatnak vissza. A műcsarnokban. »írni mindenki tud, de festeni nem tud mindenki« Roskovics Ignácz. — Uram, ezt a mondást ne merje ön valamiképp publice rám olvasni! Fenyegetőzött ez a kedves művész, kedves ember a nyáron, mikor ismét emlegettem előtte ezt az aforizmáját. - Hát, mi tűrés-tagadás, biz az kiszaladt a számon, valamikor régen, de akkor épp haragudtam, czudarul haragudtam ... És mutatta gömbölyű fekete szemével, sűrű fekete bajuszával, hogy miképpen szokott ő haragudni. Én azonban sokat gondolkoztam a megtagadott mondáson. Évek előtt, egy téli éjszaka, a korona-kávéház bohéme-asztalánál harsogta el szegény Roskovics. (Azért mondom: »szegény«, mert épp most aggódunk az ő súlyos betegségén.) Alkalmat az adott e kijelentésre, hogy én megdicsértem egy képmagyarázatot, melyet egy festő írt valamelyik illusztrált lapba. Megvallom, dicséretem kissé leereszkedő volt s hangomból kiérzett, hogy meglep a piktor ügyes tollforgatása. Ezen haragudott meg úgy a jó fekete ember. Mondom, azóta sokszor meghánytam-vetettem magamban ezt a dolgot. Hát csakugyan igaz volna, hogy írni könnyebb, mint festeni ? Az szinte bizonyos, hogy ha egy író művész és egy festőművész kicseréli szerszámait, a pennás piktor kísérlete nem lesz akkora monstrum, mint a mázoló poéta próbálkozása. Sőt lehet, hogy a festő a maga művészlelkéből egyet-mást ki tud fejezni a szokatlan eszközzel is, míg az atelierbe szorított szó föltétlenül gyámoltalan. De ez csak arra vall, hogy a stílus elemeit az iskola jobban terjeszti, mint a képírás elemeit; és hogy a festésben a szem és kéz ügyességének dolga essenciális, míg az írásban a dilettánskodás könnyebben elcsúszik. (Főképp nálunk, egy befejezetlen nyelv országában, ahol a grammatici errant ürügye alatt dologbeli készséget nem kívánnak szigorúan, az igazi írótól sem.) De hát, istenem, mégis mi nehezebb: írni, vagy festeni ? (Úgy értem, hogyha tud az ember.) Én azt hiszem, az írás művészete nehezebb. És olyan Roskovics-féle aforizmával igazolom: »mert festeni mindig lehet, de írni nem lehet mindig«. A festők, ezt olvasván, természetesen fel fognak förmedni: »Nem igaz, ostoba beszéd! Nekünk is épp úgy hangulatra van szükségünk, mint az írónak és gyakran hosszú tevéketlenségre kárhoztat lelkünk kedvezőtlen állapota«. Ezt a »kedvezőtlen lélekállapotot« én ezennel bátorkodom nyíltan lustaságnak nevezni. Tagadom, hogy a festőnek lehet olyan rossz napja, mikor a modellt kikergeti (Természetesen nem szólok olyan esetekről, mikor szerencsétlenség éri a művészt, csak épp a kedv, az ihlet hiányát értem.) A festő, ha akar dolgozni, bizony dolgozhatik akkor is, mikor jobb szeretne bárhol lenni, csak nem a műtermében. Nem mondom, hogy ilyenkor csinálja meg képének legjavát, de elvégre is dolgot mindig talál a vásznon s ha egyébképpen nem, hát gépileg munkálkodhatik ezen vagy azon a folton. Az író azonban inspiráczió vagy mi a patvar nélkül nem ülhet le asztalához. Ha nem jött el az ő órája, üres marad előtte a papiros. Üres, mint a feje — ebben a gonosz pillanatban. És jaj neki, ha erőlteti a dolgot, ha ki akar valamit facsarni az agya velejéből. Pocsék, hitvány lesz minden sora, míg a piktor, azt hiszem, Múzsa k. a. távollétében is el tud ecsetelgetni vásznának valamely mostohább sorsú helyén. Sőt hogy egészen megmondjam, ami a szívemen van, — már benne vagyok, hát nem bánom, ha agyon is ütnek, — én azt vallom, hogy egész nagy, szép, erősen megdicsért és szappannal mosható olajképeket is lehet megcsinálni a fent említett hölgy segítsége nélkül, vagyis mentős kevesebb gondolat, érzés, czél és más ily portékák alkalmazásával. Merész állításomat tekintély is támogatja: a legújabb józsefvárosi Paul Mantz, aki a szalonképírásról értekezvén, ezt nyomtatja ki ciceró betűvel. »Az előadás modorának és a technikának is alkalmazkodnia kell a felölelt tárgy minőségéhez, és bizonyos előkelő nonchalance, diskrét előadás és a kontrasztok kerülése, a szalonfestőnek úgyszólván kötött marsrutát szabnak. A szalonfestőnek nem szabad és nem lehe világítási problémákat keresni, sem a színezés mélységét vagy kolorisztikus bravúrokat hajszolni. Mit szólnának például ahhoz, ha egy vígan csevegő, könnyed tárczairó koturnust kötne lábaira, vagy ha egy színésznő a Pepa szerepében Sapho toillettejét öltené magára ? Nem hibája tehát, amit néki szemére szoktak vetni, hogy színei egy kissé hidegek, alakjai kimértek; a szalonban is annak, aki elbeszél valamit, gesztusai, hangja, magatartása bizonyos sablonokhoz van kötve és tónusának temperálásával, bármily nehezére esik is ez neki, csak nagyobb és általánosabb hatást fog kelteni.« Íme, mit hirdet a magyar műkritika kuglibabái közül a bakombiró. »Kötött marsruta« ez a mondás igazi gyöngyszem én nékem, mert mellette szól az én kedves kis teóriámnak, hogy festeni igen könnyű, ha az ember magából egy szorgalmas, engedelmes, pontosan működő, esetleg repetir ecsetelő apparátust csinál. Hogy héberül beszéljek: ez az ideális alak a piktor-gólem. Teóriámat megerősítette a téli tárlat is. Rég láttam egy csomóban ennyi fölösleges képet, ennyi festett közhelyet, a mondanivalónak ilyenségét, sőt ennyi gyarlóságot. Főképp a külföldiekről szólok. Az egy-két igazán kitűnő hollandust és olasz művészt kivéve, a többiek Magyarországot Levanténak tekintik, ahol hivatalos czégér alatt salon de refusés-t lehet rendezni. A mi keleti vendégszeretetünknek ilyen szertelen gyakorlásán azok !