A Hét, 1895. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1895-04-07 / 14. szám
Válás. Már nem látlak, édes kedvesem ! Kitűnsz, mint az álom, csendesen. Fölkel a nap sokszor és leszáll. Én nem látlak többé, rózsaszál. Körülöttem zörög az avar, Minden nyomot búsan eltakar. Akárhogy is sírok, epedek, Már tehozzád utat nem lelek ! Varsányi Gyula. 217 A dal egyre távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza ismét csöndes. * A marchese, elolvasván a börze-tudósítást, fölkelt s megindult a balkon felé. Úgy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a pokróczokból s dunyhái közé tegyék. De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott ajtajánál. Aztán odaintette magához Girolamot s igy suttogott hozzá: — Nézd csak, nézd! Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy könycsepp gördült végig az arczán. A nagyinkvizítor. (A Karamazov Testvérekből.) Irta : DOSTOJEVSKI FEDOR. A Karamazov Testvérek a nagy Írónak utolsó regénye — töredéke egy nagy regény-cziklusnak, amelyet a mi boldogult barátunk, Justh Zsigmond bizonyára »A modern Oroszország evolúciójának« czimezett volna. A nagy orosz poétának 1811-ben történt halála megakadályozta az óriási mű fölépítését s befejezetlen maradt, mint amaz egekkel daczoló bábel-tornya, amely a fentebbi novellának egyik különösen kegyelt szimbóluma. Ez a novella voltaképpen egy nagy verses elbeszélés tartalma, amit az egyik hős mond el a másiknak. A katholika egyház egész filozófiája bennefoglaltatik ebben a gyönyörű értekezésben, amely nyilvánvalóan azoknak felel, akik avval vádolják a katholiczizmust, hogy eltért a keresztyénség szellemétől, az egyház az alapítójától. Ez az intermezzo sokkal hosszadalmasabb és ködösebb, hogysem a magyar újságolvasó elé rövidítés és csiszolás nélkül adhatnék, ami csak áldozatokkal történhetett, s ebben az átírásban nincs meg annyira, mint az eredetiben, a Szentírásnak, nevezetesen a János látomásainak művészi kiaknázása. De így is a katholiczizmus szellemének briliáns apológiája, s a poéta itt is valós volt, látnák, aki mintha sejtette volna, hogy rövid egy évtized alatt ez a téma egész Európa, sőt még az orosz orthodoxia számára is fölöttébb aktuális lesz. -----------Pompás autodafé volt tegnap Sevilla városa forró piaczán. A király s a királyné, a legszebb asszonyok s a legvitézebb lovagok, véres kardinálisok és ujjongó sokaság előtt maga a nagyinkvizítor égetett el kerek száz eretneket ad majoréni dei glóriám. Ez tegnap volt, s ma megjelent O. Nem úgy szállott le, mint ahogy tizenöt századja megígérte, hogy az idők végén teljes mennyei pompájában száll alá, mint a ragyogó villám, kezdettől végig. A szíve végtelen jósága késztette le, csak egy pillanatra jött le siró gyermekei közzé, abban az emberi hüvelyben, amelyben ezerötszáz év előtt harminchárom esztendőn át vándorolt közöttük. Mindenki megismerte. A szeretet napja égett a szívében, annak a sugara ragyogott ki a szeméből, s annak a rezgése keltett viszontszerelmet a sokaságban. Ellenállhatatlan erő hajtotta köréje a népet, amint végtelen szánalma néma mosolyával haladt át köztük. Áldóan terjesztette a kezét föléjük, s akit az ujja ért, aki a ruháját érintette, megépült és megerősödik. A vak koldus is megérezte a jöttét, s esenkedve emelé feléje a karját: Uram, gyógyíts meg, hadd láthassalak! S ime, a szeméről lehullt a hályog, s a vak ember megláthatta Őt. »Ő az, Ő az, más se lehet, mint Ő,« sírta a sokaság, s csókolta a lába nyomát. Gyermekajkak hozsánnát zengettek neki. Virágot szórtak az útjára, így ért a sevillai székesegyház elé, s úgy ált meg a pitvara előtt, éppen amely perezben nyitott fehér koporsóban egy hét éves kis leány holttestét vitték sírva beszentelni. Virág lepte a kis halottat. »Ne félj, föltámasztja« — ujjongtak az anyja felé. A koporsót fogadó pap is tanácstalan hökkent vissza, s összeránczolta a szemöldeit. A gyermek anyja jajveszékelve borult Eléje: Támaszd föl, ha csakugyan Az vagy. A menet megállott, s a kis koporsót letették az ő lábai elé. Ő meg végtelen szánalommal szemlélte a kis halottat, s halkan susogta: Talitha kumi, kelj föl, leányom! S a kis lány föltámadt, fölült, s tágranyilt szemmel mosolyogva nézett körül a koporsójából. Ott tartotta akkor is a kis rózsacsokrot, amit halottaiban adtak a kezébe. A nép örömrivalgása és tombolása közepett a nagyinkvizítor vonult át a téren. Nem a kardinális lángverés ruhája volt rajta, amiben tegnap pompázott, halálra küldvén a római hit elleneseit. Kopott barátcsuha födte száraz, délereg termetét, s kilenczven esztendős karvalyképéből gyémántos ragyogással villogott ki beesett szeme. Illő távolban haladtak mögötte a társai s a szolgái meg a szent őrség. Látott mindent, hallott mindent, a sürü szemöldöke megrándult, az arcza elsötétedik, a szeme fölvillant, s az ujja egy intésére a poroszlók visszaszorították a sokaságot, s megrohanták Őt. Oly nagy volt a vén inkvizitor hatalma, hogy a sokaság némán rettent össze, s halottas csöndben nézte, a poroszlók mint hurczolják Őt a börtön felé. * * * Narancsos, babéros éjszaka borult Sevilla fölé, amikor egyszerre megnyílt a börtön ajtaja, s gyertyával a kezében a nagyinkvizítor állt előtte. Az ajtóból egykét perczig elnézte a fogoly arczát, aztán letette a gyertyát az asztalra, úgy állott eléje. — Hát te volnál ? Te volnál ? Nem felelsz ? Nem, nem, ne is felelj, hallgass. Mit mondhatnál, amit nem tudok? Nincs jogod egy szót sem hozzáfűzni ahhoz, amit már egyszer megmondtak Mért jöttél zavarni bennünket ? Mert azért jöttél, magad is tudod. Tudod, mi történik holnap ? Nem tudom. Az vagy-e, más vagy-e, de holnapra virradóra széket ülök fölötted, s máglyára vitetlek, s a kezem egy intésére ugyanaz a nép, amely ma a lábad csókolja, szenet hord a lábad alá. Lehet, hogy ezt is tudod. Vállat vont és folytatta: — Jól van, tudod. De tudod azt is, amit mondtam. Nincs jogod egy szót sem hozzáfűznöd ahhoz, amit már egyszer, akkor, megmondták Magad védted a nép hite szabadságát. Ami uj szót mondasz, ezt bénítja meg, mert hisz ez csoda volna. S te megvetetted a csoda kényszerítését és szabadságot adtál a népnek. Az öreg elmosolyodott. — Nézd meg hát a te szabad embereidet. Mosolyogsz, még a haragodra sem méltatsz ? Jó, tudd meg, hogy az a te szabadságod csak most teljes. Tizenöt század nehéz munkájába telt, de most megállapítottuk. Szabad az, aki magát szabadnak érzi, s ők annak érzik magukat, amióta a szabadságukat a lábainkhoz tették. Nem tudom, ilyennek képzelted-e a te szabadságodat? De azért adtad az embereknek, hogy boldogok legyenek. Az ember lázadó-