A Hét, 1895. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1895-02-03 / 5. szám

MM■ - »;> v:. >*.••* '. ’if-'—“"-r—HW*.> '■y.1.— ' ' ---------------- 71 dés, amelyben mi telhetik tőle, nagyot üt a botjával a zsidó fejére. Nem is tiltakozik az ellen senki, csak a ma­gyar faj világhírű lovagiasságával nem fér meg, hogy ezt az ellenszenvét csak jelekben, leplezetten, burkoltan s nem nyíltan, határozottan s kimondottan érezteti a jöve­vény­fajtával. Ez már szívtelenség. Elvégre ez a játék a vérmesebb reményüeket gyakran fölbiztatta arra, hogy komolyan vegyék az udvariasságból mondott fölhívásokat, s maguk is elhivén, hogy csakugyan a maguk hibájából nem egyek a magyar társadalommal, próbáljanak hozzá­simulni s belehatolni. Ilyenkor aztán kész a tolakodás vádja. Nagyon fájdalmas dolog, ha az embert onnan dobják ki, ahová személyére szóló meghívóval látogatott el. Mert nem mondják meg őszintén, hogy a zsidó nem kell, sem nyersen, sem olvadt állapotban ? Mire való az a nagykorú társadalomhoz nem is illő játék, amely a zsidót az elektromos csengő nyelvéhez teszi hasonlatossá ? Ott is megindul a nagy elektromos áramlat, amely a maga mágneses vonzásával megmozdítja a harang nyelvét s odarántja a haranghoz. De amely pillanatban megmozdul, megszakad az áramlat, s a nyelvet egy rugó megint visszaveti a helyére. Ebből a zaklató hajszából támad a csengetyű rezgő panaszos szava — s talán ez a hajsza magyarázza meg, hogy idegesség a zsidók nemzeti be­tegsége. Az ostobaság többet árt, mint a gonoszság. * * * * * A barátság ott végződik, ahol a pumpolás kezdődik. # * X. * * Az asszonyok véssék ezt az emlékekbe : »Csak az méltó a nők szerelmére, aki a nőket tiszteletére méltóknak ítéli.« * Azok, akiket szerettünk s akiket elvesztettünk, nincsenek többé ott, ahol voltak, de mindenütt ott vannak, ahol mi vagyunk. Az ember azért van a világon, hogy hasznot húzzon minden­ből, még a fájdalomból is. Én csak azt csodálom, hogy az emberek még csodálkoznak valamin. Vannak emberek, főképp a politika világában, akik olyanok, mint a palac­kok , csak azt érik, amit beléjök tettek. Az ember az életről szokik le legkésőbb, mert azt szokta meg legelőször.* Az ember gyermekkorában megtanulja az élet valamennyi meséjét, ifjú korában átéli annak regényét, férfi korában megtanulja történetét. A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz, akit futni lát, utána szalad és lehúzza.* A magunk kíváncsiságát érdeklődésnek, a másokét bámész­­kodásnak mondjuk. Sötét órában. 1893. Mindent megnyerve a pokoltól S a mennyből mindent, mindent elveszítve — Oh, meddig lessz még, árva lelkem, A kínok keresztjére fölfeszítve? Boldog lehetnék s csak vergődöm. Fáradt szivemnek immár nincsen álma. Összhang volt lelkem legfőbb czélja S mint tépett hangszer, szét vagyok kuszálva. Dúltan bolyongok diót mezőkön, Fölöttem késő ősz viharja tombol. Egykor daczoltam, szembeszállt­am, Most jó, ha jut egy rongy az irgalomból. Ábrándok, ifjúság, erély, dacz — Hogy eltorzultok az idők szennyében! Hol egykor tündér nép zsibongott: Boszorkányok tanyája lett az éden. Repültél, életem hajója, Most zátonyon ver a hullám dagálya; Az óczeán kalóza hajdan — Most minden idők hitvány préda­ tárgya! Sötét zászlóid lengenek még, Tört árboczod még felmutat az égre, Egyszer még mozdul néma roncsod — Aztán alámerülsz a semmiségbe! Endrődi Sándor: A plébánián. Irta: HERMANN OTTÓ. Hol is volt csak ?... Hires Somogynak azon a részén, a honnan „Zala legszebb“, a Nagyberek nevezetű ingovány szélén, a föld hullámos hátán, egy kicsiny kis falu házacskái bújnak össze. Szerényke templom-tornya úgy ágaskodik a bogár­­hátú viskók fölött, mint a jó kotlóstyúk, mikor aprós csibéit ülümadártól, sőt még a tulajdon maga árnyékától is félti. A kis falu fekvése azért remek, mert odalátszik a Balaton; úgy csillog az a messzeségből, mint egy kék fátyollal bevont színezüst szalag; és látszik azon túl a nagy világ egyik legszebb, mert legtanulságosabb hegy­csoportja , a Badacsony, az ő hegytársaival. Ezen a cso­­portozaton a tűzokádó hegység külső formája annyira ki van fejezve, hogy az ahoz értő geológus szinte várja, hogy no, most!... most tör elő ebből, vagy amabból a hegyből a füstoszlop, a láng, majd a láva tüzes özöne... Ez a gyönyörű hegység a kis falutól épp abban a messzeségben esik, melyben azt a pompás kékséget ölti magára, amit a »távolság kékjének« szoktak mondani s a melyet látni kell, mert lefesteni nehéz, leírni meg éppen lehetetlen. Ami azután a falu és a Balaton közt elterül,­ az a Nagyberek, igazi ősmocsár, melynek czimeres nádjában

Next