A Hét, 1896. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1896-06-07 / 23. szám
Konstantinápoly, Konstantinápoly Budapesten. Hiába erősködik az a pápaszemes, fénylő koponyájú germán professzor, a Duna-Tisza köze messze bekerült keletről nyugatnak. Hogy keleti nép volnánk, nem hiszi el többé rólunk, ha idekerül hozzánk, még talán ő maga sem. Az első ezredévre megcsinálta a magyar nemzet a második népvándorlást, hatalmasan beljebbköltözött Európába. Sőt annyira beköltözött, hogy amúgy istenigazában megkívánt egy kis valódi keletet, a maga pompás, színes csillogó mivoltában, testnek, léleknek jól eső gyönyörűségeivel, felhőtlen kék egével, karcsú minarettjeivel, guggoló mohamedánusaival és kitűnő fekete kávéjával. Háborút indítani mindezért most, a millennium esztendejében, nem volna helyes és nem volna szép dolog. Lám, a szultán igazi jó barátunk nekünk, parolázik Vámbéryvel, Medsidjézáporral árasztja el ezt a szomjas nemzetet, sőt, részt vesz a mi kiállításunkon is, elküldvén nekünk azokat a drága kincseket, amik valaha régen a mieink voltak. Amit azonban nem tehet meg a hadsereg, azt könnyű szerrel megcselekedheti egy részvénytársaság. Fenyvessy Ferencznek még lóra se kellett ülnie, hogy megszerezze nekünk Konstantinápolyt, — és nemcsak megszerezte, de ide is hozta. Oda, a Duna partjára, a lankás Gellért lombos tövébe, ahol van még az is, amiből nekünk, boldog budapestieknek még a millenniumra se jutott: levegő, lomb, fa és víz. Dicsérjük ezt a remek, sok kupolájú színes és csillogó várost, mert az utczáin azt is lehet kapni, amit a mi poros metropolisunkban csak elveszíthet az ember — jó egészséget. Dicsérjük és szívesen elkódorgunk eleven, czifra utczáin, ahol egyszerre megkapja a lelkünket valami hamisítatlan, sajátos keleti hangulat. Budavár visszavétele óta annyi turbános, bugyogós igazhitű nem bandukolt végig Budapesten, mint amennyi most rójja a zegzugos, kaczkiás utczák kavicsát, a gyaur tömegek ezreivel egyetemben bámulva a regeváros ezernyi érdekességét, a remek szőnyegbazárokat, a szultán milliót érő ezüst ágyát, a perzsa sah tábori sátorát, hallgatva a török énekesek, zenészek különös, monoton nótáit. Alkonyatkor megindul a hosszú, szines proczessió öszvéreken, tevéken. A Duna hátán sok száz szines, világos csónak siklik tova. Odaát, a túlsó parton, pangó melegben fülled a főváros, itt hús szellő áramlik a hegyek lejtőiről, a víz tükréről. Egyszerre csak mesés fénybe borul minden. Mintha milliónyi csillag hullt volna alá Konstantinápolyra. Tűzben ég a folyam háta, ezernyi csillag lepi be a hegy tetejét. Hörögve, sivítva, vijjogva röpül a magasba a sok rakéta, fenn, a homályos égbolton megbomlik, ezernyi színes gerebre szakad, a csillogó vízlapon reszketve, hullámosan kavarog a futkosó tűzkerék, az ember szinte beleszédül.* Úgy találom, hogy ezek a keleti vállalatok, nagy tudással és még nagyobb művészettel megalkotva, a vállalkozók tudatos tervén messzire túlnőnek jelentőség dolgában. Sejtem s merem megjósolni, hogy a lágymányosi Konstantinápoly fogja elérni azt, amire eddig hiába fáradoztak vasutak, kormányok, meg magistrátusok, Budapest belekerül a touristák listájába. Mert az, hogy Budapest elsőrangú európai város, a turisták szemé ly