A Hét, 1897. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

429 olyan, mint a rab madár. A szegénység növeli a fantá­ziát s ez a hímes szárnyú lepke szeszélyesen csapong a végtelenség s a megkötöttség között.-- Az én csöndes kis fehérvarrónőm, aki szabadon Ohnet után Trouvilleról, Diepperől és Ostenderól álmodik, estefelé kiül az olean­­derjéhez és nyaral mellette. Igazában csak egyszer nya­ralt életében, mikor két hétig künn varrt a tanácsosnénál a Svábhegyen s az ő Wheeler és Wilson-je (mert, tudja meg, fehérneműt ezen jobb varrni, mint a Singeren) bol­dogan zurrogott a szellős verandán. Akkor tudta meg, hogy ég is van a világon — addig még sohasem jutott eszébe fölnézni a menny boltjára. Azóta egyre nézi, nappal a felhőket, éjjel a csillagokat és olyan dolgokat tud, mint senki más. Vagy tudják-e maguk, hogy a Vörösmarty­­utczából ellátni a pilisi hegyekig, a dob­utczából meglátni a c­itadellát s a gyár­ utczában kétfelül is az Andrássy-út mellett promonád van, valóságos promonád, amin este sétálni lehet, padokkal, amiken éjfélig vagy akár hajnalig is el lehet ülni, magányosan vagy kettesben ? Nagyon elpi­rult, mikor megkérdeztem, hogy ő is kettesben szokott-e ott ülni ? Nagyon derék, csinos és jóravaló lyány; még csak harmincz éves és máris négyszázhúsz forintja van a takarékban, amit tizenkét év alatt varrt össze. Ez az ő hozománya, amelylyel nagyon komoly és tisztességes szándékai vannak; beszéltek is már neki egy javakorbeli özvegy embert, akinek csak négy gyereke van. Télre, ha az isten megsegíti, nem magának dolgozik többé, hanem még vagy öt embernek. A szegény emberek nyarára kell gondolnom, ha unalmamban végig­böngészem az újságot, a tárczától a kis­hirdetésekig. Az ő szürke sivárságukból kimosolyog felém egy zöld kis oázis: az Újságírók Egyesületének az a határozata, hogy izgatni fognak budapesti sétaterek s városi ültetvények mellett. Nem tudom, milyen lesz ez az izgatás — az újságok egy hétnél tovább semmi mellett nem izgatnak, mert reszketnek attól, hogy unalmassá vál­nak. S nem tudom, sétaterek helyett a Jrausherrzktől nem kapnak-e majd egy újabb tizenhatodik paragrafust ? De szép tőlük, hogy észrevették a szegény embert, aki pedig még csak nem is előfizető, s mialatt a vezérczikkjük az Alföldről szól s a vidéki gazdaközönségre való tekintettel azt kiáltja, hogy: szuronyt a népnek! — két kolumnával tovább ellágyulnak s tekintet nélkül az előfizetőkre, ellá­gyulva rebegik: sétateret a népnek! S mialatt a sertés­vásár és a petróleumfinomító között lázasan épül a 2, mondd két darab munkáskaszárnya, s a nép addig is fakunyhókban s pinczelakásokban lakik, amiket világra szóló szégyenünkre fotografált le a múlt esztendőben a londoni Lancet: a Lassalle s a Marx neve mellé diadal­masan emelkedik a Hilsemann Krisztián, budapesti főker­tész úr é­s Budapesten nem vérrel és vassal oldják meg a szocziális kérdést, hanem jáczinttal, amit szagolni is tilos és Buchwald-székekkel, amikért öt krajczárt kell fizetni. Izgató egy perspektíva! Jövő héten utazok s maradok a maga izgatott barátnője Emma. Krónika II. Hódmező-V­ásárhely. — jul. 3. Egy hét óta ismét tárgyalják a hódmező­vásárhelyi méregkeverők bünpörét. Az a körülmény, hogy Muskó törvényszéki elnök meghalt, hogy a törvényszék elfelej­tette az első tárgyalásra pótbirót kirendelni s igy most ismét élülről kellett kezdeni az egész eljárást, meg aztán a szinte két hónapnyi szünet, együttesen elposványosí­­tották a század egyik leghajmeresztőbb, legsötétebb drá­máját. Most már csak, hogy úgy mondjuk, hivatalból érdekes a dolog, csak a földi igazságszolgáltatás dekretált fórumát, a tekintetes kir. törvényszéket és a vádhatóságot izgatja. A közönség napirendre tért fölötte és már egyéb szenzácziót kíván. A sajtó sablonos, szűk, stereotíp tudó­sításokat közöl. Még a vásárhelyi népet sem izgatja többé, ami még leginkább érthető, hisz az aratás mégis csak fontosabb, mint öt asszony és két férfi élet-halál kérdése. Szóval a vásárhelyi méregkeverés társadalmi problémája immár nem aktuális. Hiába, a versengő hírlapok, a teleg­­ráf, a gyorsan váltakozó események mindannyiunkat na­gyon rászoktattak, hogy csak az egészen frissek, a még soha sem hallott dolognak legyen kelete. Aombátor, hogy mindez így van: a vásárhelyi bűnpert mi még­sem hall­gathatjuk agyon két okból. Primo: mert olyan spec­iali­­tás, ami még az emberi silányság és gonoszság gazdag történetében is, a maga nemében páratlan; secundo: mert az első tárgyalás alkalmával újságírásban laboráló kolle­gáink az egészet balul magyarázták. Hírlapjaink véleke­dése a vásárhelyi méregkeverés dolgában két szempont­ban csúcsosodott ki és bizony egyik vélekedés sem találta fején a szöget. Kollegáink, hogy a bűn misztériumát meg­magyarázzák és kézzel foghatóvá tegyék, bekalandozták az antik mythologia egész mezejét, leírták mindazt, amit csak tudunk az Erynnisekről, Hárpiákról, Medúzákról, vagy pedig kompilláltak a középkor bűnkrónikáiból és boszorkány-legendáiból. Pedig a vásárhelyi dologban semmi sem középkori, hacsak az nem, hogy hasonló dolog a rendőri és rendőrorvosi mindenbe belekotnyeles­­kedés mellett is megtörténhetett. A bűnper heroinéiban és hőseiben egyik sem antik, de nem is középkori. Egy csöppet sem görögök és még kevésbbé olaszok, amiknek a reporter fantázia látta és rajzolta. Nem meghibbant lel­kek, a­kiket a szenvedély enormitásokra ragad, nem bete­gek testben és lélekben, akik azt suggerálják maguknak, hogy megszállta őket a Sátán s hogy parancsainak enge­delmeskednek nolle-velle. Igen okos, igen józan parasztok, olyanok, mint a faj, amelyből kihajtottak, így nézve, a tragédia bizonyára megdöbbentőbb, a lélek örvényei szé­­dítőbbek, mint ahogy a reported okulárén át láttuk, a­mely silány kópiákat árult az originális és tipikus alakok helyett. Szó sincs róla, hogy a vásárhelyi méregkeverés misztériumát bármely pszichologikus módszerrel is minden izében világossá, hogy úgy mondjuk, kézzel foghatóvá lehessen tenni. Az ösztön, a vér, a szenvedély tünetei bár­mily pontos és egyébként megbízható eszközökkel sem tehetők konkrét valósággá, olyanná, hogy benne tamás­­kodni ne lehessen. Mert bár a vásárhelyi paraszt társa­dalom talaja, structurája, régi és újabb berendezkedése; a faj ösztönei és szenvedélyei; a szokások és a hagyo­mányok ; végül az élet égető szükségei és az ember elolthatatlan vágyai, ha magyaráznak is sokat, mindent nem demonstrálnak az oculos. Pedig mégis csak a föl­soroltak hintenek valamelyes fényt a titokzatos dologra

Next