A Hét, 1903. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1903-11-29 / 48. szám
782 nyomta, hogy Jozefát külön czellába kell zárni éjszakára, hogy a többi vádlottal ne érintkezhessék. A vén Jozefát tehát külön szigorú czellába zárták. Egy Wienskoska nevű asszony, mint tanú jelent meg a bíróság előtt, karján kis gyermekével, szive alatt pedig egy új honpolgárral. Talán a szigorú biráktól való ijedtében, talán a más állapotú asszonyok izgatottságában megvallotta, hogy ő is hamisan esküdött a polgári perben, mert a gyermek nem a grófnéé. Az ügyész rögtön felállt és azt indítványozta, hogy Wienskoskát le kell tartóztatni, mert megszökhetik. Az asszonyt csakugyan nyomban börtönbe vitték és az ügyész másnap mosolyogva jelenthette, hogy Wienskoska az éjjel egy kis lengyelnek adott életet és ezért néhány napig nem állhat a bíróság rendelkezésére. És ime most ezeket a megkínzott hamisan esküvőket, a Jozefa cselédet és a Wienskoskát, aztán a gumipárnás rokokó grófnét, meg az öreg vidám Zbigniew grófot, akinek hetvenkét éves korában fia születik, az esküdtszék egyetlen szóval felmenti. Logikus következése ennek csak az lehetne, hogy ezután a két pörösködő Kwilecki grófot, akik az urakháza tagjai és az ügyészt, aki terhes asszonyokat czellába vettet, kellene vizsgálóbíró elé állítani. Ez azonban nem fog elkövetkezni, mert ebben a perben minden illogikus és az igazság gúnyos mosolygásunk redőibe fül. Már azért is illogikus a per, mert a politika is közbejátszott. A lengyel főnemesség felháborodott Kwilecki Hektor gróf ellen, aki pörösködésével felidézte ezt a port, amely annyi megtévesztő árnyat vetett a lengyel főnemesek családi életére. Az ügyész, akinek mint a legtöbb ügyésznek finom politikai orra van, megérezte, hogy odafenn a magasabb körökben most lengyel ellenes az áramlat és ezért valósággal szuggerálni akarta az esküdtekbe, hogy ítéljék el Kwilecki grófnét. Többi közt szavát adta, hogy bármely polgári bíróság elitélné a grófnét. A fölmentő verdiktet a lengyelek úgy üdvözölték, mint elégtételt nemzetüknek. Már a tárgyaló teremben felhangzott a lengyel ujjongás: — Niechzyje! Az utczán folytatták a tüntetést, úgy, hogy Kwilecki grófnénak és férjének az útja valóságos diadalmenet volt. A kávéházban, hol a grófné védője megjelent, a közönség felállt és ünnepelte az ügyvédet. A lengyel arisztokráczia pedig a verdikt után való este bankettet rendezett a grófi pár tisztelére . . . A színjátéknak, amely tarka-barka emberi gyarlóságok boszorkánytáncza volt, immár vége. Csak egy alakja marad feledhetetlen: a rokokó szabású lengyel grófné, akinek a nevét disznóvérrel mocskolták be, akinek a rossz hírét gumitömlővel fújták fel, aki a börtönben megtanulta a gyűlölt német nyelvet és aki most mint nemzeti hősnő tér vissza Wroblewoba. Az egész pör posványa felett az ő esze lebegett, maradt meg a legnyugodtabban akár lidérczlény volt, akár lelki fény, impozáns volt. A nők ma még csak bűnpörben lehetnek nagyok, zseniálisak . . . Színi Gyula, Molnár Géza. Megvallva, szívesebben írnék róla novellában, regényben, vagy drámában, fölhasználván őt modelül, mint így, ismertetőül, kitéve a nevét és nézvén autentikus fotográfiáját. Kulturember, abból a fajtából való, mely tőlem teljesen idegen, melyet gyönyörűséggel nézegetek, de megérteni sohasem tudok. A forma embere, még a lényegben is. Az a fajta, mely még az emberiség munkáját nézi, s azzal teljesen egynek érzi magát, figyelmen kívül hagyja az embert s ha találkozik vele, lenézi a munka mellett a munkást. Kifinomult férfiak, asszonyok, akik úgy érzik, hogy az emberiség rendeltetése a művészet: nagyokat gondolni, szépen beszélni, pingálni és muzsikálni, akik az élet bonyolódott törvényét is vizsgálják, de csakúgy, mint a hangszert, mely művészetet szolgál. Az ember eszköz és annyit ér, amennyi művészet származik belőle. A szépség: ez az ember. A szépség: a művészet, a szépség: az igazság. Különös, vonzó, félelmetesen naiv gárda az, melynek a típusa most bontakozik ki a mi fejlődő művész kultúránkban. Az elsőt Justh Zsigmondban, a másikat Ignotusban ismertem meg, a legtökéletesebbet Molnár Gézában, a művészdoktorban, aki ha írását olvasom, nem tudom, zongorán, vagy hegedűn veri-e ki mondatait, annyira muzsikálisak. Ha pedig ítél, akkor félig lehunyt szeme láttára elsülyed az egész világ, elsülyed ítélete tárgya is, csak a vonalak meg rithmusok maradnak meg s egyszerre hatalmas,erotikus új kapcsolat áll be az ő objektuma és az elsülyedt világ között. Mindenható, kábító szerelmi varázs lengi körül a kritikus egész fogalomkörét, hozzá tapad minden emlékezése, hozzá simul a szótára, a költői lendülete, a kifejezés készlete. A rímek ölelkeznek, az akkordok csókolódnak, a festményt az ecset szerelmes simogatása csinálta s a képfaragó vésője a hideg márványt vallomással ostromolja. Szerelem és művészet — egyéb sincs a világon a Molnár Gézák félig prófétailag látó, félig vaknak született szemében. Érdekli őket minden,a politika, a história, a fizika, a fiziológia és a kukoricza-konjunktúra, tudomásuk is van mindenről, de nem mint emberi, hanem művészeti dokumentumokról. Ha Molnár Gézát egy gyönyörűen megfaragott pasquilleben vérig sérteném, ő a stílus szépségében, a pasquille művésziesen kihegyezett élében gyönyörködni tudna. Az ember? Ő maga, mint ember? A szeme járása, az ajka félig mosolygó, félig elégedett hajlása arra vall,, hogy önmagába is csak hallgatódzik: nem szól-e föl abból az ismeretlen mélységből holmi muzsika? Toknak érzi magát, melyben szépségek lakoznak s ami alkotása van, azt óriási élvezettel inkább nézi, semmint iparkodnék azt munkával kihozni magából. Valami pogány személytelenség ez s a vele járó önzés szinte kegyetlen, de nagyon jogosult. Aki az életet csupán a művészet számára valónak nézi, az élvezni akarja az életet, az nem ismer útszélmorált, olyat sem, mely neki parancsol, olyat sem, mely másnak parancsol. A mindent megérteni és mindent megbocsátani axioma helyébe lép: mindent élvezni és mindent megbocsátani. Molnár Géza sohasem fog haragra gyuladni valami svihákság láttára, legfölebb félrefordul: ebben nincs semmi szépség! Mondom, ez a típus nekem teljesen idegen s igazán megérteni nem fogom soha. Földönjáró ember vagyok és az embert többre becsülöm a művénél. Nem is tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy az ember a kultúra számára született, hanem azt vallom, hogy a kultúra az élet szolgája s az ember azért becsüli nagyra, mivel nagy hasznát látja a maga élete biztosítására. A Molnár Gézák egykedvűen veszik tudomásul, ha a párisi nogy áruház