A Hét, 1903. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1903-11-29 / 48. szám

782 nyomta, hogy Jozefát külön czellába kell zárni éjszakára, hogy a többi vádlottal ne érintkezhessék. A vén Jozefát tehát külön szigorú czellába zárták. Egy Wienskoska nevű asszony, mint tanú jelent meg a bíróság előtt, karján kis gyermekével, szive alatt pedig egy új honpolgárral. Talán a szigorú biráktól való ijedtében, talán a más állapotú asszonyok izgatottságában megvallotta, hogy ő is hamisan esküdött a polgári perben, mert a gyermek nem a grófnéé. Az ügyész rögtön fel­állt és azt indítványozta, hogy Wienskoskát le kell tar­tóztatni, mert megszökhetik. Az asszonyt csakugyan nyom­ban börtönbe vitték és az ügyész másnap mosolyogva jelenthette, hogy Wienskoska az éjjel egy kis lengyelnek adott életet és ezért néhány napig nem állhat a bíróság rendelkezésére. És ime most ezeket a megkínzott hamisan esküvőket, a Jozefa cselédet és a Wienskoskát, aztán a gumipárnás rokokó grófnét, meg az öreg vidám Zbigniew grófot, akinek hetvenkét éves korában fia születik, az esküdtszék egyet­len szóval felmenti. Logikus következése ennek csak az lehetne, hogy ezután a két pörösködő Kwilecki grófot, akik az urakháza tagjai és az ügyészt, aki terhes asszonyokat czellába vettet, kellene vizsgálóbíró elé állítani. Ez azonban nem fog elkövetkezni, mert ebben a perben minden illogikus és az igazság gúnyos mosolygásunk redőibe fül. Már azért is illogikus a per, mert a politika is közbejátszott. A lengyel főnemesség felháborodott Kwi­lecki Hektor gróf ellen, aki pörösködésével felidézte ezt a port, amely annyi megtévesztő árnyat vetett a lengyel főnemesek családi életére. Az ügyész, akinek mint a leg­több ügyésznek finom politikai orra van, megérezte, hogy odafenn a magasabb körökben most lengyel ellenes az áramlat és ezért valósággal szuggerálni akarta az esküd­tekbe, hogy ítéljék el Kwilecki grófnét. Többi közt szavát adta, hogy bármely polgári bíróság elitélné a grófnét. A fölmentő verdiktet a lengyelek úgy üdvözölték, mint elégtételt nemzetüknek. Már a tárgyaló teremben fel­hangzott a lengyel ujjongás: — Niech­zyje! Az utczán folytatták a tüntetést, úgy, hogy Kwilecki grófnénak és férjének az útja valóságos diadalmenet volt. A kávéházban, hol a grófné védője megjelent, a közönség felállt és ünnepelte az ügyvédet. A lengyel arisztokráczia pedig a verdikt után való este bankettet rendezett a grófi pár tisztelére . . . A színjátéknak, amely tarka-barka emberi gyarló­ságok boszorkánytáncza volt, immár vége. Csak egy alakja marad feledhetetlen: a rokokó szabású lengyel grófné, akinek a nevét disznóvérrel mocskolták be, akinek a rossz hírét gumitömlővel fújták fel, aki a börtönben megtanulta a gyűlölt német nyelvet és aki most mint nemzeti hősnő tér vissza Wroblewoba. Az egész pör posványa felett az ő esze lebegett, maradt meg a leg­­nyugodtabban akár lidérczlény volt, akár lelki fény, impo­záns volt. A nők ma még csak bűnpörben lehetnek nagyok, zseniálisak . . . Színi Gyula, Molnár Géza. Megvallva, szívesebben írnék róla novellában, regény­ben, vagy drámában, fölhasználván őt modelül, mint így, ismertetőül, kitéve a nevét és nézvén autentikus fotográ­fiáját. Kulturember, abból a fajtából való, mely tőlem tel­jesen idegen, melyet gyönyörűséggel nézegetek, de meg­érteni sohasem tudok. A forma embere, még a lényegben is. Az a fajta, mely még az emberiség munkáját nézi, s azzal teljesen egynek érzi magát, figyelmen kívül hagyja az embert s ha találkozik vele, lenézi a munka mellett a mun­kást. Kifinomult férfiak, asszonyok, akik úgy érzik, hogy az emberiség rendeltetése a művészet: nagyokat gondolni, szépen beszélni, pingálni és muzsikálni, akik az élet bonyo­lódott törvényét is vizsgálják, de csakúgy, mint a hang­szert, mely művészetet szolgál. Az ember eszköz és annyit ér, amennyi művészet származik belőle. A szépség: ez az ember. A szépség: a művészet, a szépség: az igazság. Különös, vonzó, félelmetesen naiv gárda az, melynek a típusa most bontakozik ki a mi fej­lődő művész kultúránkban. Az elsőt Justh Zsigmondban, a másikat Ignotusban ismertem meg, a legtökéletesebbet Molnár Gézában, a művészdoktorban, aki ha írását olvasom, nem tudom, zongorán, vagy hegedűn veri-e ki mondatait, annyira muzsikálisak. Ha pedig ítél, akkor félig lehunyt szeme láttára elsülyed az egész világ, elsülyed ítélete tárgya is, csak a vonalak meg rithmusok maradnak meg s egyszerre hatalmas,­­erotikus új kapcsolat áll be az ő objektuma és az elsülyedt világ között. Mindenható, kábító szerelmi varázs lengi körül a kritikus egész fogalom­körét, hozzá tapad minden emlékezése, hozzá simul a szó­tára, a költői lendülete, a kifejezés készlete. A rímek ölel­keznek, az akkordok csókolódnak, a festményt az ecset szerelmes simogatása csinálta s a képfaragó vésője a hideg márványt vallomással ostromolja. Szerelem és művészet — egyéb sincs a világon a Molnár Gézák félig prófétailag látó, félig vaknak született szemében. Érdekli őket minden,­­a politika, a história, a fizika, a fiziológia és a kukoricza-konjunktúra, tudomásuk is van mindenről, de nem mint emberi, hanem művészeti dokumentumokról. Ha Molnár Gézát egy gyönyörűen meg­faragott pasquilleben vérig sérteném, ő a stílus szépségé­ben, a pasquille művésziesen kihegyezett élében gyönyör­ködni tudna. Az ember? Ő maga, mint ember? A szeme járása, az ajka félig mosolygó, félig elégedett hajlása arra vall,, hogy önmagába is csak hallgatódzik: nem szól-e föl abból az ismeretlen mélységből holmi muzsika? Toknak érzi magát, melyben szépségek lakoznak s ami alkotása van, azt óriási élvezettel inkább nézi, semmint iparkodnék azt munkával kihozni magából. Valami pogány személy­telenség ez s a vele járó önzés szinte kegyetlen, de nagyon jogosult. Aki az életet csupán a művészet számára való­nak nézi, az élvezni akarja az életet, az nem ismer útszél­­morált, olyat sem, mely neki parancsol, olyat sem, mely más­nak parancsol. A mindent megérteni és mindent megbocsátani axioma helyébe lép: mindent élvezni és mindent meg­bocsátani. Molnár Géza sohasem fog haragra gyuladni valami svihákság láttára, legfölebb félrefordul: ebben nincs semmi szépség! Mondom, ez a típus nekem teljesen idegen s igazán megérteni nem fogom soha. Földönjáró ember vagyok és az embert többre becsülöm a művénél. Nem is tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy az ember a kultúra számára született, hanem azt vallom, hogy a kultúra az élet szolgája s az ember azért becsüli nagyra, mivel nagy hasznát látja a maga élete biztosítására. A Molnár Gézák egykedvűen veszik tudomásul, ha a párisi nogy áruház

Next