A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-20 / 3. szám

Ezt a levelet Fábián nem olvasta fel. Volt valami benne, amitől hideg borzongás futott végig a hátán. Egy hónap múlva másik levél jött, amelyben azt kérte Maggie, hogy adjon neki kölcsön száz koronát, de ezt Évának ne is említse. Szegény mama , anélkül is elég gondja van ! Különben nincs semmi érdekes, sokat dolgozik és Tuvet professzor nagyon meg van elégedve vele. A napokban meg is hívta az operába és arról volt szó, hogy együtt csináljanak egy vidéki körutat, majd húsvét táján. Tuvet azt mondja, hogy van benne valami, ami a franczia asszonyokból hiányzik. Brandiné asszony kis szobájában a vasárnap esték épp úgy tellettek el, mint azelőtt. Most már két­­három hét is elmúlt, anélkül, hogy Párisból levél érke­zett volna. — Csak beteg ne legyen — mondta az anya. — Igen, csak beteg ne legyen — ismételte Fábián. (Vége következik.) Meztelenség. ÍRTA: MISS MAUD GWENDOLEN ALLAN. A tisztának minden tiszta, a perverznek minden perverz. Ebből a megtoldott, de ez által még vilá­gosabbá vált közmondásból levezethető mindaz, amit én az én tánczaim úgynevezett meztelenségéről mond­hatok. Őszintén szólva, csakis a különben oly kedves és elmés budapesti újságok néhány inkább tréfás, mint helytelenítő megjegyzése vetette fel előttem azt a tényt, hogy az én kosztümjeimben s részleges kosztümtelenségemben probléma rejlik. Hogyan, lehet-e egyáltalában más czélja annak, hogy testem egyes tagjait és felületeit fedetten hagyom, mint a művészi hatás emelése ? Én még tréfából se gondoltam arra, hogy más czél is létezhetik. Tehát még a legszeretetre­méltóbb erre c­élzó tréfálkozóknak sincs velem szemben igazuk. Kérem a dolog a következőképpen áll. A tánczos­­nőnek a teste a hangszere, a nyersanyaga, épp úgy mint a zenésznek a maga hegedűje s a szobrásznak az agyagja. Lehet-e tehát ezt a hangszert, ezt a nyersanyagot letakarni, mikor éppen az ő felszínén végbemenő változások, éppen az ő részeinek helyvál­tozása az, ami a művészi hatás előidézésére hivatott ? Nem, valóban oktalanság volna ez. Épp oly oktalanság, mint az, ha egy zongorát vagy egy márványszobrot kinyitás és leleplezés helyett becsuknánk és lebontanánk. Különben ezt nem is magyarázom részletesen. A budapestiek úgyis megértettek s valóban igen rokon­szenves módon méltányoltak. Erről a meztelenségről is csak azért írtam ezt a néhány szót, mert a szer­kesztő úr oly szives volt, hogy megírásukra felszólítson, íme itt van tehát. Üdvözli a szerkesztő urat 1907. január 17. Maud Gwendolen Allan. Egy dollárkirálykisasszony levelei a mamájához. Budapest . . . Kedves anyám ! Nem beszélek az útról, mert én már pólyásbaba koromban is legjobban szerettem egészen röviden a tárgyra térni. Tehát, amint elhagy­tuk Bécset, én fölemelkedtem a helyzet magaslatára és átadtam magam küldetésem komoly magasztos­ságának. Ahogy a vonat túlsuhant a határon, meg­kezdtem a magyar nő­ kérdés tanulmányozását. Egy­előre nem volt más a kupéban, csak miss Annie, és ő is aludt. Már Győr felé jártunk, mikor beszállott hozzánk egy hölgy. Vékony volt és előkelő, mint egy stilizált liliom. Ez az, ez az, gondoltam magamban, mert a kultúra még a ruhája szeszélyesen finom rán­­czaiból is csak úgy kiabált. De beszélgetést nem kezd­hettem vele, mert ahogy bejött, elhúzódozott az ablak mellé és könyvet vett a kezébe. Imponált nekem ez az intelligens gőg. A könyv czímét persze kilestem. Ez volt . Porban született. írta Beniczkyné Bajza Lenke. Föl is jegyeztem. No, gondoltam, hát nincs nekem szerencsém ? Mindjárt egy nőire s a czím is sok újat és érdekeset igér. Porban született, ez bizo­nyára valami nagy magyar szocziológusnak az élet­regénye, talán éppen olyané, akinek a feminizmusra is volt hatása. Egy későbbi állomáson is fölszállt egy hasonló formájú hölgy. Ismerték egymást. De hűvösen és kelletlenül diskuráltak. A beszédjükből megértettem, hogy mindegyik tanítónő. Tehát mégis kulturdámák. Jó szemem van. Egy ideig csak apró pletykákról és napi eseményekről beszéltek. Azt mind aketten tüzes szemmel és boldog megindulással erősítették, hogy úgy kell Fedák Sárinak. Jól van, gondoltam, most jön a feminizmus. De aztán a művészetre tereltem szót egy buta madár. Egy szép, sziklás hegyvár mellett rohantunk el. Feketéllett valami az egyik ormon, amiről azt is lehetett gondolni, hogy széttárt madár­szárny, azt is, hogy kosfej. Az egyik hölgy meg­jegyezte, hogy szép ez a turul. A másik azt mondta, hogy ez nem is turul, hanem sirály. Az egyik erre méltatlankodott, hogy ez ostobaság, mert a sirály vizen jár, a turul pedig spec­iális magyar baromfi. És hogy ő azt is tudja, hogy ezt az öreg Donáth Bar­nabás csinálta, az apja emlékére, aki ezen a hegy­csúcson esett el a szabadságharczban. Mire a másik azt felelte, hogy az lehetetlen, neki biztos tudomása van róla, hogy ez sirály, és Vastagh Pál készítette, és más nem is készíthette, mert ő az egyetlen állat­szobrász. Az egyik erre megint méltatlankodott és azt mondta, hogy Vastagh Pál nem is Pál, hanem Géza és nem is szobrász, hanem hegedűművész. Már most magam is nagyon kiváncsi vagyok, hogy turul-e vagy sirály, Pál-e vagy Barnabás, szobrász-e vagy Géza? És most már kezdem sejteni, hogy a magyar művészeti viszonyok kissé kuszák, hogy ennyire bele­­bonyolódhatik két művest dáma. 2­ 41

Next