A Hét, 1911. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1911-03-19 / 12. szám

SZÍNHÁZ. Vígszínház. A zseni. (Nagy Endre tragikomédiája.) Mi van azon sirnivaló, hogy egy pattogó, eleven kupléval le lehet főzni egy siket szimfóniát ? Nagy Endre, aki ezt valamennyiünknél jobban tudja, meggyújtja a maga kis lírai gyertyáját az ottfelejtett szimfóniák emlékére és egy veleérző pillantással vesz búcsút a szegény tuberkulotikus hajlandóságú Tanaytól, aki nem akarja megérteni, hogy a szimfónia nem zongoraműfaj, főleg olyan társaságban nem, ahol jukkerlányok, újságírók, államtitkárok és véletlenül minden szobában egy-egy más zongora is van jelen. Ez a lüktető, eleven kuplé igazán vidám és miközben a gardrób felé igyekszem, máris fütyülni próbálom. De hirtelen meg­állítja az örömömet, hogy ezen a kupién egy szimfónia bukott meg és én tulajdonképpen, ha nem siratom el ma­gamban ezt a soha nem hallott szimfóniát, meg sem értet­tem a darabot, amely, hiszen most jut eszembe, nem bohó­zat, hanem tragikomédia. Ennek az elnevezésnek pedig csak kell hogy valami jelentősége legyen. De könnyelmű ember én, megvigasztalódom. Először is, mert honnan tud­jam, hogy a szimfónia tényleg megéri-e, hogy sírjunk utána. Nem mert nem hallom, hiszen bevallom, esetleg akkor sem érteném. De hinnem kell, hogy ez az ember, aki nagyszerűt tud komponálni, amit csak azért, mert élhetetlen, még nem tudok elhinni róla. Ha a lelkének, a fantáziájának olyan önmagától való felgyulladásai volnának, amelynek a színei­ben egy kis magához éppen elég eszű, de egyebekben aztán egészen igénytelen zsurbakfist a nőiesség ideáljának lássa, — ez már volna valami, ami közel jár a zsenihez, ahhoz a melanchóliához, amelylyel ennek a polgári történetnek a mindennapiasságán akarna átsugároztatni a szerző. De a mi zsenink áthevült tekintettel nem az égre néz, miközben folyton botlik egyet, ellenkezőleg, csak szemérmesen a földre süti a szemét és az a benyomásom, ha már tényleg zenéről van szó, hogy a legédesebb szerelmi melódiákat is csak úgy az ujjával veri ki. Én szívesen kiegyezem Nagy Endrével. Ő elengedi nekem a szimfóniát, én pedig zavar­talan örömmel fütyülöm tovább a Csortos úr ropogós kup­­léját. Mert ez a kuplé tényleg kitűnő és ha nemsokára szél­­tében-hosszában húzni fogják, talán Nagy Endre sem fogja keserű pózzal azt mondani róla : ime, így értették meg az én darabomat. (Czk.) ZENE. A bolond. A múlt és a jelen művészetének határszélén áll Sza­bados Béla, akinek népies dalművét e héten mutatta be az Operaház. »A bolond«-ban megtalálható a múlt sok hibája és a jelen néhány erénye. Ez a zene olyan időben készült, amikor a régi értékeket már lerombolták és az újak még nem voltak meg. Átmeneti korszakok teremnek ilyen műveket, amelyeket az egység hiánya, az egyes részek értékének egyenlőtlensége, a konstrukc­ió czentrifugális­­sága stb. jellemeznek. Még nem szabadok a régi bűnöktől, de már megvan bennük a megtisztulás lehetősége. Az uj és a régi zene határszélén áll Szabados. Nem kerülne fárad­ságába átlépni a mesgyét. Meg tudná tanulni az uj techni­kát, tudna írni —­ mint sokan mások — az új komponisták modorában. Nem teszi. Talpig becsületes művész, nem ír le egyetlen kottát, ami nem a meggyőződése, nem tér le megkezdett útjáról, ha csak belső kényszerűség nem viszi rá. Egyéni diszpozíc­iójánál és múltjánál fogva kevés közös­sége van a legújabb magyar zeneszerzőkkel. Nem is erőlteti a közeledést. Egy pontban akaratuk nélkül is találkozni fognak. Magyarságukban. Szabados egyéniségének magyar­sága, igazi és erős zenei ösztöne megmutatja neki az utat, amely az új magyar zene felé vezet. A saját belső fejlődése vezeti erre, a saját belső fejlődésének eredménye, hogy az ő útja is az új magyar zenébe torkollik. »A bolond« első fölvonásában van két jelenet : a búcsújárók érkezése és a bolond tréfája, amelyben a népies magyar dalmű stílusa megoldottnak mondható. Ez igazi, zamatos népi muzsika, amely pompásan illik az Opera keretébe. »A bolond« zenéje azonban nem mindvégig ilyen. Janus-arcza van a kompozícziónak. Egyikkel a jövőbe, másikkal a múltba néz. A jövőt jól látja, a múlt emlékeit azonban nem tudja elfelejteni. Ha a zenét vegyi elemzés alá veszem, találok benne sok korcs maradványt, csökevényt, amelylyel indo­kolható, hogy nem biztosít a számunkra zavartalan élve­zetet. Nem érdektelen, ha tudjuk, hogy »A bolond« tizen­két esztendő előtt érte meg első előadását a Magyar Szín­házban. Szabados azóta nem forradalmon, amire kevés a fogékonysága, de folytonos, egyenletes fejlődésen ment keresztül. Ennek a dalműnek egyik nagy kvalitása, hogy a szerzőt hűségesen tükrözi és így a tizenkét év változásai­nak is hű képét adja. Az elmondottakból következik, hogy »A bolond« részei értékben egyenlőtlenek, hogy egymás mellett vannak a kissé kifakult és az új színek. Hogy a stí­lusban egységes, formában befejezett, hatásában meggyőző színmagyar jelenetek mellett vannak benne operettszerű­­ségek, refrének, frázisok ismétlései, monológ, a végén kolo­­ratúrával, két szimmetrikus terzett, amely sexteklé olvad össze és gyakran indokolatlanul és fölöslegesen összebonyo­­lítja az opera fonalát stb. Hogy mindez benmaradt a par­titúrában, pedig nem nagy nehézségbe került volna az eltá­volítása, annak az a magyarázata, hogy Szabados teljesen és leplezetlenül adja magát a muzsikájában olyannak, amilyen. És ez a zene csak egy régimódiságának és fiatal újságának keverékében fejezi ki előttünk teljesen Szabados fejlődésé­nek azt az állapotát, amelyben most van, csak ezekkel együtt teljes a kép, amely az embert, múltjának minden örökségé­vel és fejlődésének új szerzeményeivel együtt mutatja be. Akik az alkotásban az alkotót keresik, azok számára érték a komponista teljes és leplezetlen odaadása, azok szemében hibás erényekké válnak, mert általuk láthatják meg a maga egészében az embert, aki a muzsika mögött áll. Róla akar­nak hű képet ők. Ami nézőpontjukból érték, azt hiánynak minősíti a nagyközönség. Számára közönyös, hogy a kom­ponista becsületes, őszinte, közvetetlen, jóhiszemű, nem Szeplős és pattanásos hölgyek és urak részére kizárólag a Diana-arczkrém és Diana-szappan bőrápoló- és szépítőszer ajánlható. Ára 75—75 krajczár. Egyedüli készítő: Erényi Béla Diana gyógyszertára, Budapest, Károly­ körút 5. 189 fáradtság édes, mély álmában is legyenek vele egyek ; akkor ne sírjanak rajta, ha az ingyenkenyér sótlan, ha a népkonyhas kelkáposztában főmotívum a rántás, ha a fürdőben nem képe­sek tizennyolcz krajczárért két forint ára higiénét és kultúrát adni és ha a hajléktalanok menházában nem tudják, mi a friss hálóing, a rézágy és a Zacherlin. Nem kell tulságoskodni ; a kultúra nem kezdődhetik tizennyolcz krajczárért márvány­fürdőn és hat krajczárért ruganymatraczon ; talán majd oda is elérünk, de egyelőre örülni kell annak, ami megvan , mint ahogy bizonyára az a kormos ember, izzadt ember, térdig sáros ember is örül neki, ha napi robotja után megfürödhet a szap­panhabos, meleg vízben és még öltözőfülkét, rézcsapos zuhanyt, meleg gőzt és mángorolt törülközőket is kaphat a pár garasáért, ami a legszimplább pikkolókávéra se volna elég egy urnak. Hiszen a szegénység oly kevéssel boldog, oly alázatos , oly alá­zatos, hogy azt a villanyfényes szerkesztőségi termek fehér papírmezői fölött már nem is tudják . . .

Next