A Hét, 1911. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1911-03-19 / 12. szám
SZÍNHÁZ. Vígszínház. A zseni. (Nagy Endre tragikomédiája.) Mi van azon sirnivaló, hogy egy pattogó, eleven kupléval le lehet főzni egy siket szimfóniát ? Nagy Endre, aki ezt valamennyiünknél jobban tudja, meggyújtja a maga kis lírai gyertyáját az ottfelejtett szimfóniák emlékére és egy veleérző pillantással vesz búcsút a szegény tuberkulotikus hajlandóságú Tanaytól, aki nem akarja megérteni, hogy a szimfónia nem zongoraműfaj, főleg olyan társaságban nem, ahol jukkerlányok, újságírók, államtitkárok és véletlenül minden szobában egy-egy más zongora is van jelen. Ez a lüktető, eleven kuplé igazán vidám és miközben a gardrób felé igyekszem, máris fütyülni próbálom. De hirtelen megállítja az örömömet, hogy ezen a kupién egy szimfónia bukott meg és én tulajdonképpen, ha nem siratom el magamban ezt a soha nem hallott szimfóniát, meg sem értettem a darabot, amely, hiszen most jut eszembe, nem bohózat, hanem tragikomédia. Ennek az elnevezésnek pedig csak kell hogy valami jelentősége legyen. De könnyelmű ember én, megvigasztalódom. Először is, mert honnan tudjam, hogy a szimfónia tényleg megéri-e, hogy sírjunk utána. Nem mert nem hallom, hiszen bevallom, esetleg akkor sem érteném. De hinnem kell, hogy ez az ember, aki nagyszerűt tud komponálni, amit csak azért, mert élhetetlen, még nem tudok elhinni róla. Ha a lelkének, a fantáziájának olyan önmagától való felgyulladásai volnának, amelynek a színeiben egy kis magához éppen elég eszű, de egyebekben aztán egészen igénytelen zsurbakfist a nőiesség ideáljának lássa, — ez már volna valami, ami közel jár a zsenihez, ahhoz a melanchóliához, amelylyel ennek a polgári történetnek a mindennapiasságán akarna átsugároztatni a szerző. De a mi zsenink áthevült tekintettel nem az égre néz, miközben folyton botlik egyet, ellenkezőleg, csak szemérmesen a földre süti a szemét és az a benyomásom, ha már tényleg zenéről van szó, hogy a legédesebb szerelmi melódiákat is csak úgy az ujjával veri ki. Én szívesen kiegyezem Nagy Endrével. Ő elengedi nekem a szimfóniát, én pedig zavartalan örömmel fütyülöm tovább a Csortos úr ropogós kupléját. Mert ez a kuplé tényleg kitűnő és ha nemsokára széltében-hosszában húzni fogják, talán Nagy Endre sem fogja keserű pózzal azt mondani róla : ime, így értették meg az én darabomat. (Czk.) ZENE. A bolond. A múlt és a jelen művészetének határszélén áll Szabados Béla, akinek népies dalművét e héten mutatta be az Operaház. »A bolond«-ban megtalálható a múlt sok hibája és a jelen néhány erénye. Ez a zene olyan időben készült, amikor a régi értékeket már lerombolták és az újak még nem voltak meg. Átmeneti korszakok teremnek ilyen műveket, amelyeket az egység hiánya, az egyes részek értékének egyenlőtlensége, a konstrukció czentrifugálissága stb. jellemeznek. Még nem szabadok a régi bűnöktől, de már megvan bennük a megtisztulás lehetősége. Az uj és a régi zene határszélén áll Szabados. Nem kerülne fáradságába átlépni a mesgyét. Meg tudná tanulni az uj technikát, tudna írni — mint sokan mások — az új komponisták modorában. Nem teszi. Talpig becsületes művész, nem ír le egyetlen kottát, ami nem a meggyőződése, nem tér le megkezdett útjáról, ha csak belső kényszerűség nem viszi rá. Egyéni diszpozíciójánál és múltjánál fogva kevés közössége van a legújabb magyar zeneszerzőkkel. Nem is erőlteti a közeledést. Egy pontban akaratuk nélkül is találkozni fognak. Magyarságukban. Szabados egyéniségének magyarsága, igazi és erős zenei ösztöne megmutatja neki az utat, amely az új magyar zene felé vezet. A saját belső fejlődése vezeti erre, a saját belső fejlődésének eredménye, hogy az ő útja is az új magyar zenébe torkollik. »A bolond« első fölvonásában van két jelenet : a búcsújárók érkezése és a bolond tréfája, amelyben a népies magyar dalmű stílusa megoldottnak mondható. Ez igazi, zamatos népi muzsika, amely pompásan illik az Opera keretébe. »A bolond« zenéje azonban nem mindvégig ilyen. Janus-arcza van a kompozícziónak. Egyikkel a jövőbe, másikkal a múltba néz. A jövőt jól látja, a múlt emlékeit azonban nem tudja elfelejteni. Ha a zenét vegyi elemzés alá veszem, találok benne sok korcs maradványt, csökevényt, amelylyel indokolható, hogy nem biztosít a számunkra zavartalan élvezetet. Nem érdektelen, ha tudjuk, hogy »A bolond« tizenkét esztendő előtt érte meg első előadását a Magyar Színházban. Szabados azóta nem forradalmon, amire kevés a fogékonysága, de folytonos, egyenletes fejlődésen ment keresztül. Ennek a dalműnek egyik nagy kvalitása, hogy a szerzőt hűségesen tükrözi és így a tizenkét év változásainak is hű képét adja. Az elmondottakból következik, hogy »A bolond« részei értékben egyenlőtlenek, hogy egymás mellett vannak a kissé kifakult és az új színek. Hogy a stílusban egységes, formában befejezett, hatásában meggyőző színmagyar jelenetek mellett vannak benne operettszerűségek, refrének, frázisok ismétlései, monológ, a végén koloratúrával, két szimmetrikus terzett, amely sexteklé olvad össze és gyakran indokolatlanul és fölöslegesen összebonyolítja az opera fonalát stb. Hogy mindez benmaradt a partitúrában, pedig nem nagy nehézségbe került volna az eltávolítása, annak az a magyarázata, hogy Szabados teljesen és leplezetlenül adja magát a muzsikájában olyannak, amilyen. És ez a zene csak egy régimódiságának és fiatal újságának keverékében fejezi ki előttünk teljesen Szabados fejlődésének azt az állapotát, amelyben most van, csak ezekkel együtt teljes a kép, amely az embert, múltjának minden örökségével és fejlődésének új szerzeményeivel együtt mutatja be. Akik az alkotásban az alkotót keresik, azok számára érték a komponista teljes és leplezetlen odaadása, azok szemében hibás erényekké válnak, mert általuk láthatják meg a maga egészében az embert, aki a muzsika mögött áll. Róla akarnak hű képet ők. Ami nézőpontjukból érték, azt hiánynak minősíti a nagyközönség. Számára közönyös, hogy a komponista becsületes, őszinte, közvetetlen, jóhiszemű, nem Szeplős és pattanásos hölgyek és urak részére kizárólag a Diana-arczkrém és Diana-szappan bőrápoló- és szépítőszer ajánlható. Ára 75—75 krajczár. Egyedüli készítő: Erényi Béla Diana gyógyszertára, Budapest, Károly körút 5. 189 fáradtság édes, mély álmában is legyenek vele egyek ; akkor ne sírjanak rajta, ha az ingyenkenyér sótlan, ha a népkonyhas kelkáposztában főmotívum a rántás, ha a fürdőben nem képesek tizennyolcz krajczárért két forint ára higiénét és kultúrát adni és ha a hajléktalanok menházában nem tudják, mi a friss hálóing, a rézágy és a Zacherlin. Nem kell tulságoskodni ; a kultúra nem kezdődhetik tizennyolcz krajczárért márványfürdőn és hat krajczárért ruganymatraczon ; talán majd oda is elérünk, de egyelőre örülni kell annak, ami megvan , mint ahogy bizonyára az a kormos ember, izzadt ember, térdig sáros ember is örül neki, ha napi robotja után megfürödhet a szappanhabos, meleg vízben és még öltözőfülkét, rézcsapos zuhanyt, meleg gőzt és mángorolt törülközőket is kaphat a pár garasáért, ami a legszimplább pikkolókávéra se volna elég egy urnak. Hiszen a szegénység oly kevéssel boldog, oly alázatos , oly alázatos, hogy azt a villanyfényes szerkesztőségi termek fehér papírmezői fölött már nem is tudják . . .