Hetedhéthatár, 2000 (4. évfolyam, 1-25. szám)
2000-11-17 / 23. szám
22 Csodálatos fotók a budapesti Várszínházban A Senior Alkotócsoport bemutatkozását mindig nagy figyelemmel kíséri a szakma. A Magyar Fotóművészek Szövetsége Senior Alkotócsoportja 1998. január 30-án alakult meg. Tagjai neves fotográfusok, akik jelentős életművet alkottak és még ma is aktívak. Céljuk a magyar fotográfia elért eredményeinek megőrzése, a generációk közötti ellentétek csökkentése. A Senior alkotócsoport kitüntetettjei között jó néhány fotóival már találkozhattunk Tám László szerkesztésében a Hetedhéthatárban. Én személy szerint nagyon kedvelem Tám László EFIAP díjas fotós művész alkotásait. A Várszínházban négy Tám-remekműben gyönyörködhettek - velem együtt - a látogatók: Busók, Forgásban, Kompozíció, Meseerdő. A kiállítás tetszetős katalógusában megjelenő Meseerdő képen - amelynek találóbb címet nem lehetett volna adni - valóban a színek csodavilága tárul elénk. A kiállításon az egész világ szerepel: különböző országok, növények, emberek. A katalógus előszavában Eifert János, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke a következőket írja: „Nem szövegeztek közös kiáltványt, nem választottak közös témát, még képeik stílusjegyeiben sem közelítettek egymáshoz, együttes megjelenésükkel mégis különleges szellemi erőt sugároznak.’7 Négy pécsi fotóművész szerepel a kiállításon: dr. Szász János AFIAP, Tám László EFIAP, Tillai Ernő MFIAP és Tóth Károly. Tám László és pályatársai lapunkban közölt fotói által nemcsak képileg lett gazdagabb magazinunk, hanem ezek az alkotások megmutatják, hová lehet eljutni a fényképészet „tudományában”. SZARVAS ISTVÁN Tillai Ernő képe hetedHÉTHATÁr 2000. november 17. Két szál gyertya ég Minden évben Anna napján és ünnepekkor hívtam fel. Rendszerint sokáig kellett várnom, amíg fölvette a kagylót. Betegsége egyre jobban elhatalmasodott felette, immár nehezen mozgott. Az utolsó hónapokban már ágynak esett, képtelen volt a telefonhoz vánszorogni, ilyenkor az egyik szomszédasszony adta át neki a kagylót. Kedves, de egyre remegőbb hangján rólunk, baráti körünkről, kis családomról érdeklődött. És a hangja mindig őszinte volt. Elválásunkkor, ha egy telefonbeszélgetés befejezését elválásnak nevezhetjük, mindig megköszönte, hogy felhívtam. „Tudod, az nagyon jól esik nekem, hogy ti sohasem feledkeztek meg rólam!” Ezelőtt két évvel, Anna napján, már hiába hívtam. A telefonkagylót már senki sem vette fel. Győrben élő unokahúgától tudtam meg, hogy a nyár elején elment. Csöndben, úgy ahogy élt. * 'k * Lassan már másfél évtizede ismertük meg Béla bácsit. Az Egri Bazilika monumentális oszlopai között nézelődtünk, amikor kissé rekedt hangján, hozzánk fordult: - Fiúk, nem akarjátok megnézni az altemplomot is? Most szóltam a plébános úrnak, kinyitja számunkra. A néhai egri püspök síremlékét jött meglátogatni Gyöngyöstarjánból, a Mátra-aljáról. Pillanatok alatt barátokká váltunk, végigkísért az egri várban, a belváros műemlékei között, este pedig már a belső szoba meleg dunyhói alatt alhattunk, vendégszeretetét élvezve. Kis, kétszoba-konyhás háza úgy simult bele a mátrai tájba, ahogy az csak a mesékben van leírva. A hajnali hűvös reggeleket szilvóriummal enyhítettük, délben pedig a Mátra-aljai saját borát szolgálta fel, nem kis büszkeséggel. Öregen, egyedül élt. Egyetlen lányával alig tartotta a kapcsolatot. Lejárt a pár hetes kirándulásunk. Két évig csak szálkás betűkkel írt levelek jöttek Béla bácsitól. „Gyerekek, mikor látogattok meg újra?” - kérdezte minden levél végén. „Majd két év múlva, ha újra útlevelet kapunk!” - válaszoltuk. * * * Két nehéz, nélkülözésekkel, üldöztetésekkel teli év telt el, és 1988 májusában újra Magyarországon voltunk. Hátizsákosan, egy-egy nagy utazótáskával vágtunk neki a világnak, az ismeretlennek. Szívünkben aggodalommal az otthonmaradtakért. Más az, ha az ember a hazatérés reményével indul el otthonról, és megint más az, ha az otthon elhagyása akár több éves, egy évtizedes kitiltást von maga után. Vérző szívvel léptük át a román-magyar határt. Támogatókat kerestünk. Régi barátaink, ismerőseink nyújtották felénk segítő kezüket. - Isten hozott benneteket, gyerekek. Itt, nálam maradhattok, amíg akartok - örült jövetelünknek Béla bácsi. - Munka után is nézünk, ha itt akartok maradni. - Gyertek, üljetek le, egyetek. Majd én megvetem a vendégszobában a kanapét - fogadott Budapesten Anna néni, és már el is kezdte félrerakni az erdélyi motívumokkal díszített keresztszemes párnákat. Kis nyugdíjukból, önzetlenül mindennel elláttak, amíg náluk laktunk. A sors azonban távol tőlük, Dél-Magyarországon talált számunkra otthont. Pár látogatás, telefonbeszélgetés és az egyre remegőbb kézzel írt pár sor volt csak az összekötő kapocs közöttünk egy évtizedig. Rohanó világunk elszakított egymástól. * * * Múlt év nyarán, útban hazafelé, a Mátraalján beugrottam Gyöngyöstarjánba is, hadd ismerje meg Béla bácsi a gyerekeinket is. A faluvégi kis ház körül a buja természet mindent visszahódított. Egyik szomszédasszony, vasárnapi sziesztáját félbeszakítva beigazolta az egyre körvonalazódóbb félelmemet. Béla bácsi az év elején meghalt. Azóta a ház, a telek gondozatlan, eladó. - Netán maguk vásárlók? - kérdez reánk. - Nem, mi csak a Béla bácsi ismerősei vagyunk - válaszolom lezörtem Nincs, aki a sírjához elvezessen, így reménytelen azt megtalálni. * * * Mindenszentek, a halottaink napja. Ilyenkor minden élő az elhunytakra, az egykoron élő kedves rokonokra, ismerősökre gondol pár pillanatig. Anna néni Budapest valamelyik óriás temetőjében, Béla bácsi pedig távol, a Mátra-alján nyugszik csöndben, sorsával kibékülve. Pécstől nagyon távol, így hát én most csak jelképesen tudok két szál gyertyát gyújtani emlékükre sírjaikon. De ezt most megteszem. Örök hálával a szívemben: BANDI ANDRÁS