Heti Budapest, 1989. március-június (1. évfolyam, 1-16. szám)

1989-03-11 / 1. szám

A hímzőasszonyok jó politikai énékkel rendelkeznek, tudják: közelgő nemzeti ün­nepünk minden eddiginél erőteljesebben fellobbantja a hazafias énést. Máris több zászló' és címerrendelést kaptak; mint az előző években... Azokon a régi márciusokon a tócsák tükrében kéklett a tavaszi ég, friss szélben leng­tek a zászlók, s mi büszkén, ünnepélyesen lépkedtünk az iskola felé, mintha egyfolytá­ban Petőfi szavait, a nemzet esküjének a szavát ismétel­getnénk magunkban. azt, hogy: Talpra, magyar, meg: ... rabok tovább Nem le­szünk! Volt, akit válltól derékig széles, háromszínű szalag öve­zett. és ezek a kisdiák szárny­segédek gőgösen néztek a mi szerény kokárdánkra, abban a hitben, hogy a nagy szalag nagyobb hazafiúi erényeket, netán több jogot is kölcsönöz viselőjének. Aztán a történe­lemtanárunk, az első világ­háború után Erdélyből hoz­zánk menekült Varga Gábor egyszer nekiszögezte a kér­dést az egyik attasészalagos­nak: mi van a hasadon, fi­acskám? A hazaszeretetet nem 7 alpra kívül hordozza az ember, ha­nem mélyen bent, a szívében. Mindnyájan megjegyeztük ta­nítását. És azóta is gyanúsan méregetjük a szavak trikolór­jába öltözött ha/ngoskodókat, mindazokat, akik a Talpra, magyar ürügyén, eszmét, em­bert dobbantódeszkának te­kintve, másokba beletalpalva akarnak a magasba ugrani. Ugyanakkor megtanultuk he­lyesen értelmezni az annyi­szor szavalt, de mozgósító ere­jéből semmit sem vesztett vers sorait. Petőfi úgy szól a Nemzeti dalban az egyénhez, hozzád, hozzám, hogy egyszersmind a nagy közösség tagjaiként szó­lít meg bennünket, az egész nemzetet a nemzet nevében. Érvei csattannak: Itt az idő, most vagy soha! — és ezek magyar az érvek történelmünk hul­lámhegyeinek és -völgyeinek következtében, az egész né­pet megpörgető örvények mi­att újra meg újra időszerűek. Különösen napjainkban, ami­kor a vers is határozott vá­lasztásra kényszerít, már nem lehet mellébeszélni, hiszen századunk sorsdöntő időszaká­ba jutottunk. Ismét — ki tud­ja, hányadszor a történelem során — nekikezdünk, hogy: Lemossuk a gyalázatot, me­lyet a századok, de ne sze- mérmeteskedjünk, önmagunk is magunkra kentünk. Ismét tisztán, önbecsüléssel teli szív­vel. emberhez méltón aka­runk odaállni a világ elé. Lás­sátok: egy sokat próbált, ba­rázdált homlokú, korán meg­öregedett, mégis az ifjúság csodáját rejtő nép szeretne megint talpra állni. Talán már van annyi esze, hogy nem ta­szítja vissza önmagát a sár­ba, de ti se gáncsoljátok el újra, inkább segítsétek. Nem is a múltja, nem azért, mert megbünhődte már ... — in­kább a jelene miatt. Mert itt most a napi meg­próbáltatásokat, az árak és adók kegyetlenségét, a nem tudni, hogyan lett gazdagok pökhendiségét, a létra maga­sabb fokán állók gőgjét még mindig tűrő, dolgozni, alkot­ni akaró, tehetséges nép ke­resi önmagát és helyét a né­pek közösségében. Iszonyú erőfeszítéssel igyekszik most ez az annyiszor visszalökött, sáros fenekű ország talpra állni, kiegyenesedni. Talán si­kerül. Közös akarattal, gyer­mekkorunk márciusi hitével, a kokárdát a szívbe rejtő jó­zansággal, megőrizve Petőfi esküjét — a nép esküjét. Jávor Ottó Akkor modern, ha régi Három Habsburg Budapesten Csak büntethet vagy tüntethet is? * * i I i | s t if 4% Ilim ' i harapják a városatyák" m ÍM jsj о * Ш I. ÉVFOLYAM, l. SZÁM ÁRA: 12.60 FT 108». MÁRCIUS 11. Együtt?! нининнвишю

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék