Heti Hírnök, 1991. január-május (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-04-18 / 16. szám

KOMLÓS JÓZSEF. Mesebeli Afrika (3. rész) Útban a szavannán át Afrikának van egy mesebeli arca is. Ez a föld fantasz­tikus szépségekkel, csábító, megejtő pillanatok és he­lyek tömegével vonzza a látogatókat. Kirándulóbuszunk poros falvakon suhan át, gyerekek integetnek ha megállunk egy pillanatra valahol, szép, fiatal lányok árulják a nyitott ablakokon behajolva a friss mandarint, citromot és banánt. Az illatokban tobzódó szél tengerillatot hoz, ki­csivel később meg már karcog a fogunk alatt a homok... Az afrikai táj lényegesen különbözik a délkelet-ázsia­itól. Errefelé csak ritkán látok pálmafákat, gyakoriak viszont az akácfélék, s a több mint tízméteres átmérőjű törzsébe vájt kuckókkal is élni képes baoban fa, mely egyértelműen uralja a tájat. Körötte vörös földből épített termeszvárak tucatjai, megiramodó apró antilopok. A magas fű majdnem a hasukig ér... Délre egy tengeröbölhöz érünk. Az óceán itt megsze­lídülve nyalogatja a vörös homokot, vize kimondottan meleg. A parton szalmafedeles, apró kunyhók, melyek­ben fafaragványokat és homokalapra festett képeket árulnak gyerekek és maguk az alkotók is. Igényes, szép munkák, mi vagyunk az egyetlen kuncsaftok az adott pillanatban, ráncigálnak, húzgálnak, agitálnak bennünket a feketék. Alkudni lehet, sőt, pár percnyi idő alatt egytizedére csökkennek az árak, mikor buszunk felé indulnánk. Hiába, az itt élőknek a pár idevetődő turistából kell eltartaniuk a családot, s bár a tíz dollár kevesebb a száznál - a semminél azért jóval több! Egy afrikai faluban Érdekes és elgondolkodtató volt látogatást tenni egy aprócska afrikai faluban is. Hatalmas különbségek fe­szülnek a városi és a falusi lét között! Bár az ország mohamedán, itt a gyermekek és a felnőttek - még a nők sem - fedik el teljesen testüket. Homokba vert cölöpökre ácsolt, szalmafedeles kunyhó a hajlékuk, nem hordanak sem cipőt, sem más európai jellegű ruhadarabokat, pl. nadrágot. Az építészet, az öltözködés és a lét megőrizte évszázadokkal ezelőtti jellegét - egy kicsit megállt az idő velünk. Napsütötte bőrű, kedvesen fehér mosolyú kis fickók nevettek a kamerába, fiatal nő batyuban cipelve gyer­mekét, tartotta kezét alamizsnáért. Nem sokkal később már egy szabadtéri ünnepségen voltunk. Egyenruhás, kis úttörők énekeltek tiszteletünk­re, utána pedig facsemetéket ültettek velünk. Szólt a dob, s színpompás egyenruhájú táncosnők mutatták meg, mit is jelent a ritmus és a zene, a mai napig Afrikában ... Szokások, ételek, építészet Afrikában S hogy ez a mozgáskultúra, ez az igény mennyire mélyről fakad, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy mikor ebédhez készülődtünk, s a zene szólt a nagy csarnokban, a nők és a férfiak közül többen spontán táncra perdültek - de ebben kétségkívül a nők járnak elől, mintegy kelletve magukat párjuknak, vagy kisze­meltjüknek. Táncuk rendkívül eredeti, nagyon sok nyil­vánvaló utalással a szeretkezés valós formáira. Kedve­sen, felszabadultan, őrületes ritmusérzékkel és ritmus­éhséggel ropják. A terem csarnokszerű, mázolatlan rideg vasbetonele­mekkel belülről. Általában sokfelé láttam az efféle belső tér­kiképzést, melyet falfestményekkel és bambusznád­ra font, ízléses bútorokkal tesznek változatossá. Döng a zene, s ahogy az udvarra pillantok, el kell, hogy moso­­lyodjam: hat év körüli fiúk rongylábakkal járják a ritmust, mindenük csupa mozgás. Megérkezik az ebéd is: szenegáli specialitás. Manió­­kagyökér és rizs, valamiféle currys szaftban megfőzve.

Next