Heti Pesti Riport, 1993. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1993-03-12 / 10. szám

. A remény csodái Gyönyörű lányka, olyan kétéves forma. Szemébe hullanak szöszke fürtjei, s már a második túrórudit majszolja. Kéme még, de nyúlánk, karcsú édesanyja szigorú. Életre való gyerek — mondom, mire az asszony csendesen beszélni kezd. * * * „Pedig senki sem hitt benne. Minden baj azzal kezdődött, hogy az orvosomat éppen akkor érte autóbaleset, amikor elő­ször lettem igazán rosszul, s rádöbbentem, hogy terhes vagyok. Mindenem fájt. El­mentem a körzeti terhesrendelésre, ahol azt mondták, ne nyafogjak, ez ezzel jár. Öt hónap alatt tíz kilót fogytam. Halálfélel­mem volt. Négy hónapos terhes voltam már, mire fölépült az orvosunk, megvizs­gált, s csak annyit kérdezett, látott-e orvos, mióta várandós vagyok. Föl sem engedett ülni, úgy toltak át a műtőbe. Összevarrtak, másfél hónapig feküdtem kórházban. Egészen addig rendben ment minden, míg a doktor három napra el nem ment szabad­ságra. Panaszkodtam én az ügyeletesnek, de azt mondta, majd elmúlik. Negyednap megjött az orvosom, s kiderült, hogy már majdnem egy napja megindult a szülés. Öt és fél hónapra jött világra a gye­rek, megmutatták, s azt hittem, először és utoljára látom. Inkubátorba került, lélegeztetőgéppel tartották életben, és három héttel utóbb már csak hatvanki­­lenc deka volt a súlya. Sajnos csak négy hónapos korában tudtuk meg, hogy nem végezték el rajta azt a szemműtétet, amit a túlontúl oxigéndús levegő szemre gyakorolt hatása miatt a hosszabb ideig inkubátorban tartott gyermek esetében rutinszerűen meg szoktak csinálni. Há­rom hónaposan, negatív leletekkel en­gedték haza. Nekünk csak az volt fur­csa, hogy nem reagált sem a hangokra, sem a fényekre. Az orvosok azt mond­ták, még nem elég fejlett, de azt már nem tudták megmondani, mikorra jöhet rendbe a látása, hiszen a gyakorlat sze­rint élnie sem volna szabad. A szemész­nő azt állította, hogy a gyerek szeme ép, az agyával lesz baj. Ekkor utalták be ab­ba az intézetbe, ahová a mai eszemmel a kutyámat sem vinném el. Először csak azt nem értettem, miért csupán napi fél órán át látogathatom a gyermekemet, aki akkoriban még na­ponta nyolcszor szopott, s fejletlensége okán rettenetesen nagy szüksége lett volna az anyatejre. Legyintettek, ugyan, anyuka, ennek a gyereknek édesmindegy, anyatejet eszik-e, vagy bármi mást. Meg­vizsgálták, majd kijelentették, hogy a lá­nyom reménytelen, süket lesz és vak. Ki­lenc nap után mentem be érte, s úgy ta­láltam rá, hogy sapkában feküdt a negy­venfokos kórteremben, fülében pedig üvöltve sípolt az időközben kapott, be­gerjedt hallókészülék, amit naponta csak fél órára lett volna szabad föltenni. Ja igen, és összeszedett egy kétoldali, fertőző bronchitiszt. Azt mondták, saját felelősségemre hazavihetem, de akkor oda többé ne vigyem. Megfogadtam a ta­nácsot. Elvittük a lányunkat egy másik kórházba, egyenesen az intenzívre. Nem akarták elhinni, hogy előző nap még or­vosok keze között volt. A szemésznő továbbra is váltig állítot­ta, hogy gyereknek nem a szemével, ha­nem az agyával van baj. Azon pedig az­tán végképp felháborodott, hogy elvit­tük egy szemklinikára, ahol megállapí­tották: egyik szemére teljesen vak, a má­sikkal pedig már alig-alig lát. Furcsa, de egy héttel utóbb már a szemésznő is megállapította jószerivel ugyanezt, s csupán annyit mondott, nem kell elkese­redni, mert vak emberek is lehetnek bol­dogok. Következő állomásunk Hollandia volt. Hasonló bajokkal küszködő szülők ajánlották az orvost, aki az első vizsgá­lat után nem találta egészen reménytelen­nek a helyzetet. Operációhoz még túl ki­csi a gyerek, várjunk, s ha bármiféle vál­tozást észlelünk, azonnal vigyük vissza. Azóta, vagyis másfél éve mindennap já­runk a különféle hivatalos kontrollvizs­­gálatok mellett akupunktúrára. Titok­ban, mert az orvosok előtt szinte ki sem merjük ejteni ezt a szót. Kínaiak gyógyít­ják a gyereket. Pénzt nem kérnek érte, mert azt mondják, büszkék a munkájuk­ra, s ez a kislány nekik a legjobb reklám. Ugyanis a gyerek állapota ettől, vagy nem ettől, de rohamosan javul. Tűrhető­en lát, nagyothalló­ készülékre pedig már egyáltalán nincs szüksége.” ❖ * * = Közben elfogyott még egy túrórudi.­­ A lányka csokimaszatos arcocskáján elégedett mosoly tündöklik. Pajkosan­­ matat a zongorán.­­ Él.­­ Az asszony arra kér, ne írjam le a ne­­­e­vét és egyáltalán semmi olyasmit, ami­­ alapján a család azonosítható. Óvatos.­­ Pontosabban fél. Lesz még beteg ez a­­ gyerek, s ő már leckét kapott.­­ Egész életre valót. III

Next