Heti Pesti Riport, 1993. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1993-03-12 / 10. szám
. A remény csodái Gyönyörű lányka, olyan kétéves forma. Szemébe hullanak szöszke fürtjei, s már a második túrórudit majszolja. Kéme még, de nyúlánk, karcsú édesanyja szigorú. Életre való gyerek — mondom, mire az asszony csendesen beszélni kezd. * * * „Pedig senki sem hitt benne. Minden baj azzal kezdődött, hogy az orvosomat éppen akkor érte autóbaleset, amikor először lettem igazán rosszul, s rádöbbentem, hogy terhes vagyok. Mindenem fájt. Elmentem a körzeti terhesrendelésre, ahol azt mondták, ne nyafogjak, ez ezzel jár. Öt hónap alatt tíz kilót fogytam. Halálfélelmem volt. Négy hónapos terhes voltam már, mire fölépült az orvosunk, megvizsgált, s csak annyit kérdezett, látott-e orvos, mióta várandós vagyok. Föl sem engedett ülni, úgy toltak át a műtőbe. Összevarrtak, másfél hónapig feküdtem kórházban. Egészen addig rendben ment minden, míg a doktor három napra el nem ment szabadságra. Panaszkodtam én az ügyeletesnek, de azt mondta, majd elmúlik. Negyednap megjött az orvosom, s kiderült, hogy már majdnem egy napja megindult a szülés. Öt és fél hónapra jött világra a gyerek, megmutatták, s azt hittem, először és utoljára látom. Inkubátorba került, lélegeztetőgéppel tartották életben, és három héttel utóbb már csak hatvankilenc deka volt a súlya. Sajnos csak négy hónapos korában tudtuk meg, hogy nem végezték el rajta azt a szemműtétet, amit a túlontúl oxigéndús levegő szemre gyakorolt hatása miatt a hosszabb ideig inkubátorban tartott gyermek esetében rutinszerűen meg szoktak csinálni. Három hónaposan, negatív leletekkel engedték haza. Nekünk csak az volt furcsa, hogy nem reagált sem a hangokra, sem a fényekre. Az orvosok azt mondták, még nem elég fejlett, de azt már nem tudták megmondani, mikorra jöhet rendbe a látása, hiszen a gyakorlat szerint élnie sem volna szabad. A szemésznő azt állította, hogy a gyerek szeme ép, az agyával lesz baj. Ekkor utalták be abba az intézetbe, ahová a mai eszemmel a kutyámat sem vinném el. Először csak azt nem értettem, miért csupán napi fél órán át látogathatom a gyermekemet, aki akkoriban még naponta nyolcszor szopott, s fejletlensége okán rettenetesen nagy szüksége lett volna az anyatejre. Legyintettek, ugyan, anyuka, ennek a gyereknek édesmindegy, anyatejet eszik-e, vagy bármi mást. Megvizsgálták, majd kijelentették, hogy a lányom reménytelen, süket lesz és vak. Kilenc nap után mentem be érte, s úgy találtam rá, hogy sapkában feküdt a negyvenfokos kórteremben, fülében pedig üvöltve sípolt az időközben kapott, begerjedt hallókészülék, amit naponta csak fél órára lett volna szabad föltenni. Ja igen, és összeszedett egy kétoldali, fertőző bronchitiszt. Azt mondták, saját felelősségemre hazavihetem, de akkor oda többé ne vigyem. Megfogadtam a tanácsot. Elvittük a lányunkat egy másik kórházba, egyenesen az intenzívre. Nem akarták elhinni, hogy előző nap még orvosok keze között volt. A szemésznő továbbra is váltig állította, hogy gyereknek nem a szemével, hanem az agyával van baj. Azon pedig aztán végképp felháborodott, hogy elvittük egy szemklinikára, ahol megállapították: egyik szemére teljesen vak, a másikkal pedig már alig-alig lát. Furcsa, de egy héttel utóbb már a szemésznő is megállapította jószerivel ugyanezt, s csupán annyit mondott, nem kell elkeseredni, mert vak emberek is lehetnek boldogok. Következő állomásunk Hollandia volt. Hasonló bajokkal küszködő szülők ajánlották az orvost, aki az első vizsgálat után nem találta egészen reménytelennek a helyzetet. Operációhoz még túl kicsi a gyerek, várjunk, s ha bármiféle változást észlelünk, azonnal vigyük vissza. Azóta, vagyis másfél éve mindennap járunk a különféle hivatalos kontrollvizsgálatok mellett akupunktúrára. Titokban, mert az orvosok előtt szinte ki sem merjük ejteni ezt a szót. Kínaiak gyógyítják a gyereket. Pénzt nem kérnek érte, mert azt mondják, büszkék a munkájukra, s ez a kislány nekik a legjobb reklám. Ugyanis a gyerek állapota ettől, vagy nem ettől, de rohamosan javul. Tűrhetően lát, nagyothalló készülékre pedig már egyáltalán nincs szüksége.” ❖ * * = Közben elfogyott még egy túrórudi. A lányka csokimaszatos arcocskáján elégedett mosoly tündöklik. Pajkosan matat a zongorán. Él. Az asszony arra kér, ne írjam le a neevét és egyáltalán semmi olyasmit, ami alapján a család azonosítható. Óvatos. Pontosabban fél. Lesz még beteg ez a gyerek, s ő már leckét kapott. Egész életre valót. III