Heti Válasz, 2003. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)
2003-11-28 / 48. szám
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ-EMLÉKKIÁLLÍTÁS A NEMZETI GALÉRIÁBAN Két megvilágításban óriás volt az óriások közön. Méghozzá egy olyan korban - a modernizmus forradalmának idején amelynek kulturális forrongása, művészeti eufóriája ma már szinte elképzelhetetlen. Mednyánszky László, az arisztokrata fényűzést vándorbotra cserélő, javait és képeit osztogató, filantróp festő úgyszólván minden jelentős művészt ismert, nemcsak Münchenben, Bécsben és Párizsban, de a Felvidéken, Budapesten vagy Szolnokon is. Műteremszomszédja volt Ferenczy Károlynak, jó barátja az alföldi Deák-Ébner Lajosnak, sokszor találkozott Réti Istvánnal, gyakran fogadta műtermében Kernstock Károlyt, Ady Endre pedig eredetileg azt szerette volna, ha ő illusztrálja az Új verseket. Olyan asztaltársaságoknak volt a tagja, mint a Három Holló- vagy a főként nagybányai festőkből álló Muskátli-kör, ahol nemcsak régi szenvedélyének, a sakknak hódolt, hanem megismertette művésztársait a teozófia tanaival is. Barbizonban összebarátkozott Paál Lászlóval, Párizsban egy ideig járt Munkácsyhoz, többször gyalogszerrel ellátogatott a falusi magányából kimozdíthatatlan Szinyei Merse Pálhoz, egy ízben éppen akkor, amikor vendéglátója a Majálison dolgozott. Csontváryt azonban nem ismerhette, hiszen a másik nagy különc teljes ismeretlenségben élt és alkotott, pedig Mednyánszky csak egy évvel volt idősebb Csontvárynál, és ugyanabban az évben halt meg, mint ő. Mednyánszky megfordult kora minden nagy művészeti központjában, rendszeresen látogatta a kiállítótermeket és múzeumokat, fogékony volt minden újra. S bár kora szinte valamennyi szellemi és művészeti áramlatát magába itta, megőrizte függetlenségét, és eltéríthetetlenül járta a maga útját. Felvidéki arisztokrata családja állandó lakhelyén, Nagyőrben, ahova időről időre visszatért, tagja volt a regényíró Justh Zsigmond és a vallástörténész Czóbel István társaságának, amelyben konzervatív reformeszméket valló barátai nagy szeretettel és tisztelettel vették körül. Justh Zsigmond, aki a magyar arisztokrácia végnapjairól szóló regényében, a Formusban az egyik kulcsfigurát (Czobor Lipót) róla mintázta, naplójában a következőképpen jellemezte az „öreg kutyát", ahogy barátai Diogenészre is célozva hívták: „Kopasz koponya, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső testben-lélekben, így is, úgy is cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ. A saját végtelen szenvedése, tragikuma megtanította szánni, szeretni a gyenge bábot, az embert. Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, a jóságos, szelíd szemeiből - a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei." A Justh-Czóbel-kör egy másik tagja, Pekár Gyula pedig így emlékezett rá: „Nemcsak a legkomplexebb, legbizarrabb és legérdekesebb lélek volt, akit valaha láttam, hanem a legnagyobb skálájú is: a legellentétesebb, a legmeghasonlottabb s a legtöbbet szenvedett is. Én vallom, én mondhatom, ki mindnyájunk között talán a legjobban ismertem s a legnehezebb percekben láttam őt: a szenvedés, a vigasztalan önvád, a reménytelen gyötrődés volt az ő lelki dominante-ja, ez művészetének kulcsa." Mednyánszky László mind személyiségében, mind művészetében a kibékíthetetlen ellentétek, a rejtélyes kettősségek, a „romantikus pesszimizmus" embere volt. Egyszerre volt zárkózott és nyílt, szelíd és agresszív, búskomor és derűs. A romantikus pesszimizmus azonban nem csüggedtté, hanem eltökélt és nyughatatlan vándorrá tette. („László rímét kérdi? Hát van olyan ember, ki valaha tudja az ő rímét?" - írta egyszer Czóbel Minka Pekár Gyulának.) Az itthoni ezredéves ünnepségek idején a beckói báró a párizsi nyomortanyákon kóborol, elvegyülve a rongyszedők közt, akik be is fogadják, miközben képei a millenniumi tárlaton láthatók. Egyetlen nagy gyűjteményes kiállításán, amelyet Párizsban, Georges Petit galériájában rendeztek 1897-ben, fenséges és bensőséges tájképein kívül első ízben mutatta be azokat a festményeit, amelyek csavargókat, koldusokat, elesetteket, útonállókat, „csirkefogókat" ábrázolnak. A tájképek és az úgynevezett csavargóképek jelentik Mednyánszky művészetének két fő oldalát. Az egyiken felsejlik a transzcendencia, a másikon pedig - a magyar festészetben talán a legmegrázóbban - feltárul az egyetemes emberi nyomorúság, szenvedés, erőszak és halál. Bár ezekkel szemben megfestette parasztok és barátok arcképeit is, melyek közül kiemelkedik a Kurdi Bálintról készített portré. Azé a tragikusan korán elhunyt váci hajós-fuvarosé, aki Mednyánszky nagy szerelme volt, és aki számára a tisztaságot, romlatlanságot, az eszményi erőt és hitet testesítette meg. A nyomorúság és szenvedés végső kifutása a háború. Mednyánszky az első világháború kitörésének hírére azonnal be akar vonulni, de élemedett kora - 62 éves ekkor! - miatt nem sorozzák be. Sógora, Czóbel István Tisza István miniszterelnökhöz fordult, így juthatott ki Mednyánszky a Budapesti Hírlap és az Új Idők hadifestőjeként a galíciai frontra. Aztán a szerb fronton, Belgrádban jár, majd az orosz frontra is kikerül. Megesett, hogy budapesti és bécsi műtermében három hónap alatt több mint kétszáz képet festett a