Heti Válasz, 2015. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)
2015-05-28 / 22. szám
együtt. A meccsek után százával vártak bennünket is, nem csak a játékosokat, a magyar szurkolók. Több ezren utaztak Zürichbe, miközben itthon egy focimeccs átlagos nézőszáma elenyésző, hogy szépen fogalmazzak. - Úgy tűnik, a sportriporterekből lesznek a legjobb kvízmesterek: korábban ön, most például Gundel Takács Gábor. Mit tudnak, amit mások nem? - Egy sportközvetítés a látvány dramatizálása. Annak nincs értelme, hogy az ember azt mondogatja, éppen kinél van a labda, a korong. Valami pluszt kell hozzátenni, ami abból adódik, hogy képes vagyok beleélni magam a játék dinamikájába, hogy mi várható, mi zajlik a játékos fejében. Egy vetélkedő sokban hasonlít ehhez. Gundel Takács Gábort egyébként kedvelem, de láttam néhány adást a Maradj talpon!-ból, és van pár észrevételem. Például: hogyan búcsúzik el ott egy versenyző, ha nem tud válaszolni a kérdésre? Eltűnik a süllyesztőben. Nyelvünkben azonban ez a kifejezés nem dicséretes búcsút, hanem szomorú véget jelent. És az Elmebajnokságban vagy a Lehet egy kérdéssel több?-ben hogyan búcsúzott a játékos? Kapott egy hangszórót, amivel büszkén távozott. Vagyis: a vesztestől is humánusan búcsúztunk. De ez apróság. Nagyobb probléma, hogy ma a közszolgálati tévének létezik négy-öt csatornája, mindegyiknek van esti híradója. Ez 15-20 műsorvezetőt jelent, akik bent ülnek a stúdióban, és mondják a híreket. Ismeri egynek is a nevét? Hogy lehet, hogy az én időmben az a pár televíziós az egész ország barátja, ismerőse, kedvence volt, most pedig hat csatornán hatvan műsorvezető között elvétve tudjuk egyiknek-másiknak a nevét? Mi a különbség? - Például az, hogy akkor csak egy csatorna volt. - Nyilván, de szerintem más is van mögötte. A mai műsorvezetők csereszabatosak, nem tetszik, amit tegnap csináltál, ki vagy rúgva, jön más. Én is hibáztam néha, de fel se merült, hogy le kellene cserélni. Az embernek megvolt a súlya, az egyénisége, a tartása, amit a televízió akkori vezetői is elfogadtak. - Volt beleszólása a játékszabályokba, a játékosok kiválasztásába? - Mindenbe beleszólhattam. A versenyzők kiválasztása - ma: casting - egyszerűen zajlott, de jól működött. Kiváló emberek tűntek fel mondjuk az Elmebajnokságban, például Héthy Apor hegedűművész, de ott volt egy Mádai Péter nevű ajkai bányász, aki később parlamenti képviselő lett, vagy dr. Tomschey Ottó, aki Julius Caesarról írt könyvet. Azért a mostani vetélkedők játékosai kevésbé nevezetesek. - Nem is lehetne ma olyan vetélkedőt adni, ami lexikális tudásra épít? - Miért ne lehetne? De mondok mást. Az első vetélkedő, amit vezettem, a játék a betűkkel volt. Azért foglalkoztatott, mert csak az anyanyelv ismeretére volt szükség hozzá. Van, aki választékosabban beszél, van, aki kevésbé, de olyan ember nincs, aki tíz betűből egy két-, három- vagy négybetűs szót „Az Elmebajnokságban ott ült a három játékos, én, az operatőr, a kellék pedig egy nevetséges villamosszék volt.” ne tudna kirakni. Ilyen műsort miért nem lehet készíteni? Az angol scrabble a világ összes televíziójában működik, nálunk miért nem? Könnyű mondani, hogy nincs rá igény - de tényleg így van? Nem tudom például, hogy a kereskedelmi televíziók hogy működnek, mert elzárkóztam előlük... - Megkeresték? - Hogyne! De úgy gondoltam, hogy a Magyar Televízió rangot ad, és nem kell elmennem egy kereskedelmi tévébe, magasabb fizetésért. Ráadásul ott előírják, hogy milyen inget vegyek fel, milyen legyen a frizurám. Valójában jól megfizetett rabszolga lettem volna, és ez nem tetszett. A mai vetélkedők dramatizáltak, a játékosoknak történetük van, elbeszélgetnek velük a játék elején. Annak idején is így működött? -Soha. Loptuk volna a nézők idejét. Térjünk a tárgyra: mi a választott témakör? Angol hadihajók. Kezdhetjük? Igen. Ennyi volt a párbeszéd. Pergőbb, lényegre törőbb volt a műsor - most a fele elmegy jópofizással. És ami még fontos: nem volt közönség. Ma be kell vonni a közönséget is a játékba, ami sokszor művivé teszi az egészet. Az Elmebajnokságban ott ült a három játékos, én, az operatőr, a kellék pedig egy nevetséges villamosszék volt. - Mégis három és fél millióan nézték. - Akkor már szóltak, hogy visszaesett a nézettség, mert négymillió volt az átlag. A nézőket érdekelte, hogy egyes embereknek egy-egy témakörben micsoda elképesztő tudásuk van. És persze nem volt más szórakozási lehetőség. Most a villamoson is mindenki a mobiltelefonját nyomkodja, a kávéházakban pedig a laptopok előtt ülnek. Ennek ellenére a mostani vetélkedőknek is van vonzerejük. -A pénz miatt. Akkor hangszórót vagy színestévé-bérletet lehetett nyerni, most a virtuális izgalom tartja a nézőt a képernyő előtt: sikerül-e megnyernie a játékosnak ötévnyi fizetését vagy két autó árát. - Ha bármelyik csatorna úgy döntene, megcsinálnák az Elmebajnokságot úgy, ahogy volt, vállalkozna rá? - Nehezen férnék be a mostani televíziókba, ez a csilivili világ távol áll tőlem. Különben sem nézem vissza magam, azok az idők elmúltak, és annyi minden más van az életemben: unokák, kiállítások, tenisz heti háromszor, jéghoki. Ismerek tévéseket, akik a maguk emlékművét polírozzák, abba vannak beleszeretve - elszomorítani, ha ilyen lennék. Persze maradtak meg kapcsolatok: Káplár F. Józseffel például együtt teniszezünk, ő 35-40 éve barátom. Ahogy Lénárt István, sok magyar film gyártásvezetője is. Vágó Istvánnal vagy Rózsa Györggyel viszont igazából soha nem volt kapcsolatom, mert én a sport felől érkeztem, ők nem. - Nem is hiányzik a képernyő? - Volt, hogy beültem hokimeccseket kommentálni, most már ez is ritkább. Szuper Levente vagy Kangyal Balázs a mostani nézők számára élő játékosok, én viszont relikvia vagyok - de ez rendben van, nem savanyú a szőlő. Persze, ha a villamoson vagy a postán felismernek, akár mint jégkorongozót, akár mint egy ismerős arcot a tévéből, az szívet melengető érzés. ■ I WWW.vALASZ.hu | kultúra | XV évfolyam,22.szám,2015.május 27. 49