Hétvége, 1979 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1979-12-13 / 3. szám
ARCÉL A CÍMOLDALRÓL A hídépítő Az újvidéki strandnál már hónapok óta folyik a nagy munka: hidat épít kétszázötven munkás. A pillérek készek, és most majd a szerelőmunkálatok folynak az 1312 méter hosszú hídon, amelynek acélsúlya tízezer tonna lesz. Két év múlva adják át rendeltetésének, s akkor az Október 23. sugárútról egyenesen átgördülhetnek a járművek a Duna jobb oldalára, Kamenicára. Jobban mondva az új miseluki településre. A híd építésén dolgozó munkások egyike Momir Bulatovic, géplakatos, magas szakképzettségű munkás. — Nem kimondottan a szakmámban vagyok, inkább a hozzá közelállóban, mert egy újfajta villanyhegesztővel dolgozom. Ez az úgynevezett E—11-es automata kézihegesztő Én voltam az első, aki itt ilyen szerszámot kapott. — Honnan került az újvidéki híd építéséhez? — Messziről. De a távolság ma már vajmi keveset jelent, s hozzá is szoktam, hogy évek óta messze vagyok szülőhelyemtől. A Crna Gora-i Manastir Moraván születtem, az pedig a Kolaáii és Titograd között van. A Mostogradnja hídépítő munkaszervezetnél tizenegy éve dolgozom. Hát én ettől kezdve csak évente kétszer kerültem haza, nyáron és szilveszterre. 1968-ban ott dolgoztam hazánk legnagyobb építőhelyén, a Vaskapu szorosi vízi erőműnél. A karatnai munkásnegyedben laktam. Volt ott igen sok vajdasági is: szabadkaiak, kanizsaiak, összebarátkoztam velük. Szóval mint szerelő dolgoztam ott másfél évig, később meg a Majdanpek—Bor hídnál, az 300 méter hosszú volt. Onnan az úgynevezett Ibak autópálya építésére mentem. Közben másfél évig katonáskodtam, utána meg elkerültem Irakba. Huszonhárom hónapig dolgoztam ott, mint hegesztő és géplakatos. Jegyzi? Lesz még néhány állomás! Mert aztán Szerémségben is dolgoztam, de ott nem nagyon tetszett. Ezért elmentem Új-Belgrádba, a Testvériség Egység híd építéséhez. Ez is egy teljes évig tartott. A hidak! Dolgoztam a hatinai hídnál is. Már hídépítőnek számítok. — Momir, hogyan él, hol lakik? — Kátyon. Házat bérelek, havi ezerötszáz dinárért. Tavaly nősültem, hazulról hoztam az asszonyt. Van egy kislányunk, Jelene. Van autóm, de legtöbbször mégis buszszal jövök a munkahelyemre. A feleségem nem dolgozik. Így már láthatja, hogy nem könnyű az élet: a másfél szobás lakás sokba kerül, nem olcsó a beutazás sem. De jó itt dolgozni... — Hányan vannak hegesztők? — Nyolcan. Nagyon összeszokott brigád. A mi munkaterületünk 28 méter széles. Mondhatom, a brigád munkájának színvonalával nincs semmi baj. Nem érte szó a ház elejét soha. Különben kérdezze meg Mamuzics Iván mérnököt, ő sem fog mást mondani. A brigád tagjai fiatalok. Talán csak a fiatalok bírják el ezt a munkát: rekkenő hőségben, nyáron vagy télen, amikor hideg szelek fújnak a Duna fölött, odaragad az ember keze az acélszerkezethez. Itt valóban munkabírónak, fiatalnak kell lenni. — Én vagyok a legidősebb a hegesztőknél. A többiek négy-öt évvel fiatalabbak nálam. — Bocsánat, hány éves? — Harminchárom. — Ilyen fiatalon végigjárta a fél ország építőhelyeit, volt külföldön is. Most azt kérdezném, hogy a jó munkáért, szorgalomért, hogyan jutalmazzák az embert, mennyi a keresete? — Nem panaszkodhatok. Idényben 12—13 ezer dinárt keresek. A tél beálltával csökken a kereset, de akkor sem viszek haza 9000 dinárnál kevesebbet. De, mint mondtam, kell a pénz, mert jó lenne valami családi fészek építésére is gondolni. — Itt, Vajdaságban? — Igen. Ha esetleg a feleségem is munkába állna, bizonyára a székváros környékén építkeznék. Különben mondok valamit... — Tessék! — Számomra Vajdaság volt a kiindulópont. A jó előbb elfelejtettem elmondani, hogy Bácspalánkán kezdtem el dolgozni. Volt egy mesterem, áldom is a kezét, aki azt mondta: „Fiam, ha megfogod a munka végét, jól dolgozol, igyekszel, akkor jól jársz”. Ehhez tartottam magam. Bizonyára neki köszönhetem, hogy az említett automata hegesztőt az én kezembe adták először. — Fiatal ember, de már régtől fogva termelő munkás. Vajon volt-e már betegszabadságon? — Egyszer betegedtem meg, amikor a szövetségi munkavállaláson voltam. Megfájdult a hátam. Most is nagyon nehezen hajolok, de bírni kell a munkát. Mert én a két kezem munkájából élek. — És mit mond az orvos? — Még nem voltam orvosnál. Nézze..., nekem nagyon kell a pénz. Ha engem kiírnak betegszabadságra, kevesebb pénz lesz a borítékban. — És ha kész lesz a híd, hová megy dolgozni? — Nem tudom. A híd csak jövőre lesz kész, azaz még utána is lesz munka rajta. — Tudja-e, hogy mennyibe kerül? — Úgy értesültem, hogy 830 millió dinárba. Nagy pénz! De szükség van rá, ha a túloldalon épül majd az új városnegyed. — Gondolt-e arra, hogy esetleg ott vegyen lakást? — Gondoltam én már sok mindenre, de egyelőre gyűjteni kell a pénzt. Egy biztos: lakás nélkül nem életaz élet. Az albérlet sokba kerül. — Mit vár a jövőtől? — Munkát! Legyen mindig munka, de ezen felül... Szóval nem vagyok gyáva ember, nem félek én semmitől sem, de azt szeretném, azt kívánom, hogy Jelena kislányom békében nőjjön fel. Tudom, hogy e kerek világon minden szülőnek, minden embernek ez a vágya. Nem mondtam vele semmi újat, semmi különöset, de én a békét, a munkát vágyom. Szeretném, ha nagyon, de nagyon sokáig így lenne, örökké ... KÁNTOR Oszkár 13