Hétvége, 1979 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1979-12-13 / 3. szám

ARCÉL A CÍMOLDALRÓL A hídépítő Az újvidéki strandnál már hónapok óta folyik a nagy munka: hidat épít kétszázötven munkás. A pillérek készek, és most majd a szerelőmunkálatok folynak az 1312 méter hosszú hídon, amelynek acélsúlya tízezer tonna lesz. Két év múlva adják át rendeltetésének, s akkor az Október 23. sugárútról egyenesen átgördülhetnek a járművek a Duna jobb oldalára, Kamenicára. Jobban mondva az új miseluki településre. A híd építésén dolgozó munkások egyike Momir Bula­­tovic, géplakatos, magas szakképzettségű munkás. — Nem kimondottan a szakmámban vagyok, inkább a hozzá közelállóban, mert egy újfajta villany­hegesztővel dolgozom. Ez az úgynevezett E—11-es automata kézihegesztő Én voltam az első, aki itt ilyen szerszámot kapott. — Honnan került az újvidéki híd építéséhez? — Messziről. De a távolság ma már vajmi keveset jelent, s hozzá is­ szoktam, hogy évek óta messze vagyok szülőhelyemtől. A Crna Gora-i Manastir Moraván szület­tem, az pedig a Kolaáii és Titograd között van. A Mosto­­gradnja hídépítő munkaszervezetnél tizenegy éve dolgozom. Hát én ettől kezdve csak évente kétszer kerültem haza, nyáron és szilveszterre. 1968-ban ott dolgoztam hazánk legnagyobb építőhelyén, a Vaskapu szorosi vízi erőműnél. A karatnai munkásnegyedben laktam. Volt ott igen sok vajdasági is: szabadkaiak, kanizsaiak, összebarátkoztam velük. Szóval mint szerelő dolgoztam ott másfél évig, ké­sőbb meg a Majdanpek—Bor hídnál, az 300 méter hosszú volt. Onnan az úgynevezett Ibak­ autópálya építésére men­tem. Közben másfél évig katonáskodtam, utána meg el­kerültem Irakba. Huszonhárom hónapig dolgoztam ott, mint hegesztő és géplakatos. Jegyzi? Lesz még néhány ál­lomás! Mert aztán Szerémségben is dolgoztam, de ott nem nagyon tetszett. Ezért elmentem Új-Belgrádba, a Testvéri­ség Egység híd építéséhez. Ez is egy teljes évig tartott. A hidak! Dolgoztam a hat­ina­i hídnál is. Már hídépítőnek számítok. — Momir, hogyan él, hol lakik? — Kátyon. Házat bérelek, havi ezerötszáz dinárért. Tavaly nősültem, hazulról hoztam az asszonyt. Van egy kislányunk, Jelene. Van autóm, de legtöbbször mégis busz­­szal jövök a munkahelyemre. A feleségem nem dolgozik. Így már láthatja, hogy nem könnyű az élet: a másfél szobás lakás sokba kerül, nem olcsó a beutazás sem. De jó itt dolgozni... — Hányan vannak hegesztők? — Nyolcan. Nagyon összeszokott brigád. A mi munka­­területünk 28 méter széles. Mondhatom, a brigád munká­jának színvonalával nincs semmi baj. Nem érte szó a ház elejét soha. Különben kérdezze meg Mamuzics Iván mér­nököt, ő sem fog mást mondani. A brigád tagjai fiatalok. Talán csak a fiatalok bírják el ezt a munkát: rekkenő hőségben, nyáron vagy télen, amikor hideg szelek fújnak a Duna fölött, oda­ragad az ember keze az acélszerkezethez. Itt valóban mun­kabírónak, fiatalnak kell lenni. — Én vagyok a legidősebb a­ hegesztőknél. A többiek négy-öt évvel fiatalabbak nálam. — Bocsánat, hány éves? — Harminchárom. — Ilyen fiatalon végigjárta a fél ország építőhelyeit, volt külföldön is. Most azt kérdezném, hogy a jó munkáért, szorgalomért, hogyan jutalmazzák az embert, mennyi a keresete? — Nem panaszkodhatok. Idényben 12—13 ezer dinárt keresek. A tél beálltával csökken a kereset, de akkor sem viszek haza 9000 dinárnál kevesebbet. De, mint mondtam, kell a pénz, mert jó lenne valami családi fészek építésére is gondolni.­­ — Itt, Vajdaságban? — Igen. Ha esetleg a feleségem is munkába állna, bizonyára a székváros környékén építkeznék. Különben mondok valamit... — Tessék! — Számomra Vajdaság volt a kiindulópont. A jó előbb elfelejtettem elmondani, hogy Bácspalánkán kezdtem el dolgozni. Volt egy mesterem, áldom is a kezét, aki azt mondta: „Fiam, ha megfogod a munka végét, jól dolgozol, igyekszel, akkor jól jársz”. Ehhez tartottam magam. Bi­zonyára neki köszönhetem, hogy az említett automata he­gesztőt az én kezembe adták először. — Fiatal ember, de már régtől fogva termelő munkás. Vajon volt-e már betegszabadságon? — Egyszer betegedtem meg, amikor a szövetségi mun­kavállaláson voltam. Megfájdult a hátam. Most is nagyon nehezen hajolok, de bírni kell a munkát. Mert én a két kezem munkájából élek. — És mit mond az orvos? — Még nem voltam orvosnál. Nézze..., nekem nagyon kell a pénz. Ha engem kiírnak betegszabadságra, kevesebb pénz lesz a borítékban. — És ha kész lesz a híd, hová megy dolgozni? — Nem tudom. A híd csak jövőre lesz kész, azaz még utána is lesz munka rajta. — Tudja-e, hogy mennyibe kerül? — Úgy értesültem, hogy 830 millió dinárba. Nagy pénz! De szükség van rá, ha a túloldalon épül majd az új város­negyed. — Gondolt-e arra, hogy esetleg ott vegyen lakást? — Gondoltam én már sok mindenre, de egyelőre gyűj­teni kell a pénzt. Egy biztos: lakás nélkül nem élet­­az élet. Az albérlet sokba kerül. — Mit vár a jövőtől? — Munkát! Legyen mindig munka, de ezen felül... Szóval nem vagyok gyáva ember, nem félek én semmitől sem, de azt szeretném, azt kívánom, hogy Jelena kislá­nyom békében nőjjön fel. Tudom, hogy e kerek világon minden szülőnek, minden embernek ez a vágya. Nem mondtam vele semmi újat, semmi különöset, de én a békét, a munkát vágyom. Szeretném, ha nagyon, de nagyon so­káig így lenne, örökké ... KÁNTOR Oszkár 13

Next