Hétvége, 1979 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1979-12-20 / 4. szám
ARCÉL A CÍMOLDALRÓL Tizennyolc gépre ügyelek Az új utcák labirintusában nem is volt olyan nehéz megtalálni a Közép utca 30. szám alatti kas kertes házat a szabadkai Tesla településen. A vasrácsos szép kerítés mögött már várt a háziasszony, RADÁK Éva, a Mladost Csipke- és Szalaggyár munkásnője, a központi munkástanács elnökének helyettese kislányával, Sonyival. Mint régi ismerőst fogadott, pedig akkor láttuk egymást először. — A HÉTVÉGE címoldalára készült színes diafilm alapján azonnal megismertem. — Ja, a fénykép! Tudja mennyit ugrattak miatta a gyárban! Munkatársaim azt mondták, hogy „önző vagyok”, mert a fotóriportert csak magamnak foglaltam le, rájuk nem gondoltam. Mát csináljak? Én már ilyen vagyok! — mondta nevetve, tréfálkozva és barátságosan betessékelt a friss festék- és malterszagú kis házba. OTTHON — CSALÁD A kertvárosi ikerház szoba-konyhás összkomfortos lakását a hozzá tartozó kerttel, udvarral kilenc évvel ezelőtt vásárolták a Jó Lajos Építővállalattól százezer dinárért. A háziasszony férje, Ivan RADAK a Sever villamosgépgyártól kapott ötvenezer dináros lakásépítési kölcsönére ugyanennyit adott a bank, és megoldották a lakáskérdést. —■ Eleinte elég volt a kis lakás is, hiszen mindketten dolgoztunk, Sanyi még kicsi volt, egész héten az édesanyám vigyázott rá, s csak hétvégére hoztuk haza. De most már nagylány, nemsokára betölti a tizenötödik évét, s úgy gondoltuk, neki is jár már külön szoba. Ezért újabb kölcsönt vettünk fel, és egész nyáron építkeztünk. Kibővítettük a házait, hozzáépítettünk egy szobát, előszobát, egy hosszú, de keskeny részt — ezt nappalinak szeretnénk berendezni. Aztán lebontottuk a folyosó és a konyha közötti falat, így tágasabb lett a konyha, s kényelmesen körülülheti a kis család azasztalt. Tennivaló persze még akad, hiányzik a berendezés, a bútor, de lassan majd meglesz az is — mondta Éva asszony, közben a gáztűzhelyen pillanatok alatt megfőtt a finom, illatos kávé. —• Minden percem be van osztva — folytatta. — Négy műszakban dolgozom, néha vasárnap is, itthon főzök, takarítok, Sonyi vásárol be mindent, és amikor vasárnap is dolgozom, nemegyszer ebéddel vár haza. Nyáron, a vakáció alatt is szívesen főz. Nem szomszédolok, erre nincs időm, de szeretem a társaságot, sok barátunk és ismerősünk van, tartjuk a kapcsolatot, együtt járunk szórakozni, nyaralni. Ha itthon vagyok, délelőtt rendszerint Sonyival kávézunk, azután én főzök, ő meg tanul. Szeretem a csendet, a nyugalmat. Az utcánk pár évvel ezelőtt nagyon csendes hely volt, de azóta beépült a környék, sok a gyerek, nagy a zsivaj, a lárma. Radák Éva tizenkilenc évvel ezelőtt ment férjhez. „Milyen gyorsan múlik az idő!” — mondja. Tizenhárom éves volt, amikor mostani férjét megismerte. Gyerekek voltak és nagyon szegények — mondta. A nyári vakáció alatt a Vocar vállalatban dolgoztak. Ivan ládákat szegezett, Éva gyümölcsöt csomagolt. Kellett a kis kereset. Aztán Éva Újvidékre került, a Telepen járt iskolába, és évekig nem találkoztak. Amikor újra visszakerült Szabadkára, a véletlen összehozta őket. Hat évig tartó udvarlás, ismerkedés után összeházasodtak. Házaséletük boldog, kiegyensúlyozott, a házastársiak között teljes az egyetértés! MUNKA Nagyon korán, gyereklányként kezdett dolgozni a Jovam Mikii szőnyeggyárban. Kézzel csomózta a szebbnélszebb perzsa szőnyegeket. — Nehéz munka volt, de szép, nagyon szerettem. Szép szőnyegek készültek a gyárban, élvezettel csomóztam őket, és alig vártam, hogy kibontakozzon előttem a színgazdag keleties minta. De az ülést, a görnyedést nem bírtam sokáig, és 1962-ben átkerültem a Mladost Csipke- és Szalaggyárba. Azóta itt vagyok. — A szőnyeggyárban két váltásban dolgoztam, de ha befutott egy-egy sürgős megrendelés, vállaltam a harmadik műszakot is, hiszen akkor még nagyon fiatal voltam. A Mladostban most négy váltásban dolgozunk, mi tagadás, már nehezemre esik az éjszakai és a vasárnapi munka. Mivel férjem is kétműszakos, előfordul, hogy három héten át nem is találkozunk, vagy ha mégis, legfeljebb csak az ebédnél! Mégis jól érzem magam itt a gyárban, úgy érzem, megbecsülnek. Két hónapja korszerű, automata gépen dolgozom, egyszerre tizennyolc gépre ügyelek, mégis sokkal könnyebb a munkám. A gép dolgozik helyettem, ha elszakad egy szál, azonnal leáll. Ha minden rendben van, és jó a gép, kevesebb a selejt, s én is többet keresek. — Mennyit? — A régi gépeken 4300 dinárig, az új gépeken 5500 dinárig. Van, aki ennél is többet visz haza a borítékban. A gépet meg kell szokni és meg kell ismerni. Olyan gyorsan dolgozik, hogy már-már úgy tűnik, egész idő alatt áll! Elég a legkisebb figyelmetlenség, s kész a baj! — A munkástanács elnökének a helyettese is... — De csak kétszer-háromszor vezettem az ülést! Olyan lámpalázam volt, hogy egészen belezavarodtam — mondta nevetve. — Pedig elég jó a szókincsem, s talán ezért is állítanak mindig oda a mikrofon elé, ha rádiósok jönnek a gyárba. A nők napjára behívtak a rádió stúdiójába. Négy óra hosszat tartott a felvétel, közben kávéztunk is, füstöltünk is, s a vége felé már azt hittem, ha csak még egy percig ottmaradok, megfulladok! SZÓRAKOZÁS, PIHENÉS — Szabad idejét hogyan tölti? — Ha van időm, kötök. Szépen kötök ám, mások is mondják. Esténként olvasok regényeket, szórakoztató kiadványokat, ha nagyon fáradt vagyok, „ponyvával” is beérem — tette hozzá hamiskásan. — Szeretek utazni. Az egész család tagja a hegymászók egyesületének. Amikor fiatalabbak voltunk, NSU-Pretis motorkerékpárunk volt, és beutaztuk vele az egész országot. Elmentünk Sutjeskára is, sokszor áztunk és fáztunk, de élveztük a száguldozást, a friss levegőit. Sohasem zárkóztunk be a négy fal közé. Aztán Pityót vettünk, a férjem szenvedélyes autóversenyző volt, én pedig ebben is a társa. Elkísértem a versenyekre, mellette ültem a kocsiban, repültünk. Nem féltem, mert férjem nagyon jó vezető. Mindig azt mondja, gyorsan csak ésszel lehet vezetni. Most már nem versenyez. Mondtam, ha veszünk új kocsit, a versenyzésnek vége. Ügy is lett. Most 101-es kocsit hajt a férjem, kocsival megyünk nyaralni, mert erről nem mondunk le, minden évben három hetet a tengeren töltünk sátor alatt. Ez az igazi pihenés. Titkos vagyunk egy lakókocsi... majd! Elárulta még, hogy mindketten nagyon szeretnek táncolni. Valamikor végigtáncolták a téli bálákat. — Most meghúztuk magunkat egy kicsit az építkezés miatt, meg aztán múlik az idő! — mondta kedvesen mosolyogva, amikor elbúcsúztunk. És végül még egy jó hír: Köztársasági Elnökünk a szabadkai Mladost Csipke- és Szalaggyár fennállásának 50. évfordulója alkalmából RADÁK Évát munkaérdemrenddel tüntette ki. Gratulálunk! MARJAI Magda 13