Hétvége, 1980 (2. évfolyam, 6-29. szám)
1980-04-03 / 18. szám
ARCÉL A CÍMOLDALRÓL Stojanka mosolya A beteg ember nemcsak lázas , kiszolgáltatott is. A körülmények kiszolgáltatottja: beteg embertársaival együtt zsúfolt rendelőben várakozik sokszor órák hosszat, s lesi a rendelő nyíló-csukódó ajtaját. Ki van szolgáltatva embertársainak is, a tolóablaknál dolgozó tisztviselőnőnek, aki esetleg azt mondja: betelt a létszám, jöjjön máskor, holnap, egy hét, esetleg egy hónap múlva; az ápolónőnek, akinek a türelme sokszor fogytán van; az orvosnak, aki ki tudja már, hányadik betegét vizsgálja aznap. Ebben a kiszolgáltatottságban, a sokszor futószalagon történő betegvizsgálat alkalmával a mosoly majdnem olyan, mint maga a gyógyszer. A beteg a türelmes eligazító szóban, a mosolyban kapaszkodik meg, itt azért mégiscsak emberszámba veszik őt, és minden bizonnyal segítenek is rajta. Az ápolónő, akinek így kapaszkodnak türelmébe, mosolyába, eligazító szavába: Stojanka Udicki. Az újvidéki munkaegészségügyi szakintézet poliklinikáján figyeltem — néma szemlélőként — évek óta. Idős vagy fiatal, férfi vagy nő, ideges vagy kérő beteg, nála mindig szíves szóra talált. Ha feltűnt a folyosón, kérdeznivalójával mindenki hozzáfordult: olyan jelenség, hogy egyszerűen lehet bízni benne. — Én erről semmit sem tudok — szabadkozik. — Igaz viszont, hogy amikor még a kórházban dolgoztam, s egyegy éjjeli ügyelet után másnap szabadnapos voltam, hiányoltak a betegek. Nekem ez mindig jólesett. A kórházban valahogy mindig „visszamentem”, majdnem úgy, ahogy hazamegy az ember: visszamentem egy-egy beteghez. S otthon is beleszövődtek a gondolataimba a beteg ügyes-bajos dolgai. — Elhivatottság ez? — Valószínűleg az is. Én szeretem a munkám, mindig is szerettem. Folyton emberek között vagyok, és jól érzem magam köztük. Még kislány koromban elhatároztam, hogy ápolónő leszek, akkor a tisztaság, a szépség vonzott, mindaz, amit a kívülálló számára a fehér köpeny jelent. Mindig kitűnő diák voltam, Vuk-diplomás, könnyű volt bejutnom az újvidéki egészségügyi középiskolába. Ott is tartottam az iramot, ennek ellenére majdnem hajótörést szenvedtem. Az ápolónői hivatás nemcsak az, amit én hittem, nagyon nehezen tudtam elviselni súlyos magatehetetlen betegek szenvedését. Idővel azonban megszoktam. Rájöttem, hogy csak úgy tudok rajtuk segíteni, ha mindent el is végzek körülöttük, s nemcsak fegyelemmel teszem ezt, hanem jókedvvel is. S a derűért, hogy nem veszem észre kiszolgáltatottságukat, és nem élek vissza vele, nagyon hálásak a z első munkahelyem a kamenicai tüdőgyógyászati intézetben a mellsebészeti osztály volt. Szakmabeliekközött is ez az egyik legnehezebb munkahely. De íratlan szabály, hogy a sebészet az ápolónői szakma próbaköve, az igazi tapasztalatszerzés. Ott érik igazán ápolónővé az ember. Két és fél évig dolgoztam Kamenicán, három műszakban, sokszor szombaton, vasárnap és ünnepnapokon is. Onnan kerültem az alkohol- és kábítószer-elvonó gyógyászati rendelőintézetbe Újvidékre. Áthelyezésemet több okból is kértem: érdekelt a társadalmi-politikai munka — erre, amíg Kamenicán dolgoztam, a három műszak miatt nem volt lehetőségem. Szerettem volna továbbtanulni, és közben férjhez is mentem. Mindezt nem tudtam összehangolni a háromműszakos munkaidővel, az éjjeli ügyelettel. Az intézetben egy évig maradtam, ez azonban döntő volt számomra. Korábban az ápolónői főiskolára készültem. Akkor azonban az átéltek és tapasztaltak hatására a szociális gondozókat képző belgrádi főiskolára iratkoztam be levelező hallgatóként. Nem vizsgázom rendszeresen, s nem mentségemre, hanem csak tényként mondom: időközben megszületett a kislányom, napközi gondjaink voltak, másfél évig vártunk helyre. Hol a férjem volt betegszabadságon, hol pedig én a kicsi miatt. Albérletben lakunk a Klisén, a város szélén, 2000 dinár a bérleti díj havonta, szükségünk volt a pénzre, dolgoznom kellett. A férjem a munkahelyét felcserélte az iskolapaddal. A Pobedában dolgozott, megkapta a Tito-ösztöndíjat, most fejezi be az első évet a kereskedelmi főiskolán. Szabad idejében az egyetemista szervizben dolgozik, elvállal minden munkát.Otti értünkkor éppen az egészségházban hordta szét a fűtőolajat.) — Egy időre fel kellett függesztenem a továbbtanulást. Lefoglalt a társadalmi-politikai munka is: voltam ifjúsági vezető, elvégeztem az önigazgatási iskolát, a marxista tanfolyamot, most tagja vagyok a munkástanácsnak. Stojanka Udicki most a munkaegészségügyi szakrendelő szemészeti osztályán két műszakban dolgozik. S amikor reggelenként magára húzza a fehér köpenyt, olyan üdén és kedvesen nyitja ki a beteg előtt az ajtót, mintha nem is ötkor kelt volna; mintha nem is buszozta volna már át fél Újvidéket, hogy a munkahelyére érjen, mintha nem lakna albérletben — mintha semmi gondja nem volna. S ez a biztató mosoly ott marad arcán a munkaidő végén is, mindig, amíg betegekkel van dolga. • MIRNICS Zsuzsa A 13