Hétvége, 1980 (2. évfolyam, 6-29. szám)

1980-05-08 / 23. szám

ARCÉL A CÍMOLDALRÓL R­obogunk a Makkhetes felé az új villák, kertes házak hosszú sora között. Hideg van, szemerkél az eső. " Űtditársam, HORVÁT János kereskedőként dolgozott a szabadkai Namatex Kereskedelmi Vállalatban, most nyug­díjas, s minden idejét hobbijának, a méhészetnek szenteli. De álljunk csak meg egy pillanatra: a méhészet hobbi vagy foglalkozás? — Egyik is, meg a másik is — válaszolja. Ha az em­ber 20—30 méhcsaládról gondoskodik, akkor hobbi, kedv­telés. Ha viszont kétszáz családot tart, az már komoly mun­ka! Közben a Makkhetesnél jobbra forduló rövid, de igen rázós makadámutat hepehupás, keresztben és­­helyenként hosszában „felszántott” homokút váltotta fel. Horvát János ezen az úton jár ki majdnem mindennap a méhesbe. — Nem fél a méhek­től? — Nem! Igaz, a méhészetben az egyetlen kellemetlen do­log a méhcsípés. Vannak periódusok, amikor mérgesek, ide­gesek a méhek, a rossz, szeles időt nem szeretik, ezért tá­madnak és csípnek. Ilyenkor iparkodik haza a méhész! Egyébként a méhcsípés nem veszélyes, legjobb gyógyszer például a reuma ellen, fel is használják a méhmérget a gyógyszeriparban. Előfordul, hogy engem is jó összecsip­kednek, de ilyenkor körömmel felnyitom a kis hólyagot, és kinyomom a mérgét. Ennyi az egész! — mondja, és mu­tatja keze fejét. Teli van apró, kemény piros kis göbökkel P­ár nappal később, amikor felkerestem otthonában, megkérdeztem, mikor és hogyan lett belőle méhész. Szenvedélyes méhész. — Úgy történt, hogy bementem egy könyvkereskedésbe különféle könyveket vásárolni. Nagyon szeretek olvasni. Ott felfigyeltem a méhészeti szakirodalomra. Vettem magamnak néhány könyvet, hazavittem, elolvastam, mondhatom, any­­nyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy pár nappal ké­sőbb már beszereztem az első négy méhcsaládot. Kapiszta Ferenc ezüstkoszorús méhész segített megszerezni az első tapasztalatokat. Nála gyakornokoskodtam harminc eszten­dővel ezelőtt, és sikeresen vizsgáztam. Harminc esztendő alatt számos elismerésben részesültem, köz­ben gyarapítottam a tudásom, és egy tanfolyam elvégzése után sikeresen le­vizsgáztam mint méhészeti egészségügyi ellenőr is. Azután hét méhésztársammal együtt megalakítottuk a méhészszö­­vetkezetet, de kényszerigazgatás alá került. Amikor Tema­­novic Feri került az élére, újra rendbe jött és fellendült. Most küldött vagyok, s mint a Medoprodukt társult terme­lőjét beválasztották a munkástanácsba is. Szabadkán 160 nyilvántartott méhész közül, 120 társította munkáját és esz­közeit a Medoprodukttal. Vajdaságnak pillanatnyilag 1198 társult termelője van. Szép szám, de mégis kevés, mert a méhészet jövője a társulásban van. A szabadkai méhészek a Medoprodukt útján értékesítik a mézet, a Medoprodukt­­tól kapják a felszerelést a gyári áron. A méhészegyesület a téli hónapokban előadásokat és tanfolyamokat szervez, hogy ezzel is elősegítse az utánpótlás nevelését, képzését. Sajnos, a fiatalokat nemigen érdekli a méhészet. Nem cso­da, hogy a szabadkai méhészeknek legalább 95 százaléka már túl van az ötvenen! A méhészet teljes kikapcsolódást jelent Horvát János számára. Nemcsak hasznos időtöltés, hanem ennél sok­kal több­­ élvezet. — Kereskedő voltam, egész nap négy fal közé bezárva dolgoztam, pedig szeretem a természetet, a friss levegőt, a virágillatot. A méhészkedésnek köszönhetem, hogy sokat va­gyok a szabadban, s tavasztól őszig „költözöm” a méhekkel az erdőből, ahol telelek, Királyhalmára, azután az akácosba, majd a napraforgóföldekre és vissza. Sajnos, koromnál fog­va több legelőt látogatni már nem tudok, pedig Vajdaság­nak és az országnak micsoda pompás méhlegelői vannak! — A méhészet a mezőgazdaság szempontjából is igen hasznos. A beporzásnak, a méhek szorgalmas munkájának köszönhető, hogy a gyümölcsösökben például 30—40 száza­lékkal több gyümölcs terem. Termékei az iparban is hasz­nosíthatók. A méhviasz, amely vegyi úton nem állítható elő, sokféleképpen felhasználható. A méhpempő úgyszintén. A méztermelés is egyre nagyobb jelentőséget kap, a méhé­szet fejlődik­­ nálunk és az egész világon, sok helyen ál­lami támogatást kap, nálunk a méhészek is részesülhetnek például a zöldhitelből. Csak az a baj, mint már mondottam, hogy nincs utánpótlás! — Sok munka van a méhek körül? — Nincs! — hangzik az egyenes válasz. — Egy méh­család évi munkaideje tíz óra, s ezt hét hónap alatt dolgozza le. Nekem harminc méhcsaládom van, egyedül is győzöm a munkát, a mézpergetést már nem, mert oda négy ember kell. — Milyen ember a méhész? — Vagy inkább milyennek kell lennie, hogy a „méhek­­­nek is megfeleljem”! Méhész csak nyugodt ember lehet, tiszta, aki nem fogyaszt semmilyen szeszes italt. A méhek ugyanis rendkívül tiszta rovarok és rendszeretők, nem tűr­nek semmilyen szagot, legkevésbé az alkohol szagát. A mé­hek rendkívül kedves rovarok, olykor órák hosszat figye­lem életüket és munkájukat, nem tudok betelni velük. Amit ott lát az ember, olyan gyönyörű, hogy elmondani, szarvak­ba önteni nem is lehet. A méheket szeretni kell, bőségesen meghálálják — mondta Horvát János, szabadkai méhész befejezésül. MARJAI Magd­ a A méhek szeretni kell 13

Next