Hétvége, 1981 (3. évfolyam, 56-106. szám)
1981-07-02 / 81. szám
olvasóink kértek MINIKRIMI Virágnyelv Juan Gomez felügyelő a kis kávézó előtt ült, és már a harmadik pohár italt rendelte. Ült, nézte a ragyogó napsütésben fürdő tájat. Kora reggel indult el Palma de Mallorcából a kis hegyi faluba, hogy valamilyen módon pontot tegyen „az északi istennő” halálesetének a végére, így emlegették kollégái a szőke szépséget, kinek holttestét előző nap halászták ki a tengerből. Meztelen volt, fején virágkoszorú, hosszú körmei alatt zöld hortenziabimbó maradványai.. — öngyilkosság — jelentette ki akkor a helyettese. — Nyilván teljes szépségében akart a halálba menni. — És ezért marcangolt szét egy bimbózó hortenziát — mormogta elégedetlenül Gomez felügyelő, s megrázta a fejét. — Hm, van benne valami. Mindenesetre valami sziklára zuhanhatott, megrepedet a koponyája. Gyors és biztos halál volt. ' • . — De lenn, a tengerben nincsenek sziklák, csak lapos, sima kövek, mélyen a víz alatt! Juan Gomez nem szerette különösképpen a virágot, de az a koszorú sok mindenre választ kínált neki, ezt határozottan érezte. Elsősorban elárulta, hogy a halott külföldi. Mert ugyan kinek jutna eszébe a helybeliek közül, hogy különféle virágokból koszorút fonjon, s a fejére tegye. Külföldi pedig éppen elég akad a környéken. A világ sok országából jöttek ide idősebbek, jómódú emberek, megvásárolták a falvakban a parasztházakat, átépítették őket, kényelmesen berendezkedtek, nyaranta idejártak, halászgattak, aztán kiültek a kávézó elé egy-egy sörre. Most is érkeztek, kisebb-nagyobb csoportokban, letelepedtek, rendeltek, s kezdődött a szokásos fecsegés halakról, italról, ételekről, apró afférokról, házastársak közötti kis botrányokról, ügyügyekről. Gomez figyelmesen hallgatta, miről folyik körülötte a szó. S egy mondat megütötte a fülét. — Hol van Caroline? — kérdezte egy hervadó szépség. — Még tegnap meg kellett volna érkeznie. Több asztal mellől is arra felé fordultak a fejek, bólogattak, de Caroline-t senki sem látta. — Pedig már Renate is megérkezett. Egy nappal előbb, mint ahogyan a férje várta — mondta egy ismeretlen férfi. Gomez fejében mintha világosság gyúlt volna. Egy elmélet öltött körvonalakat. Mi történt, mondjuk, akkor, ha az a Caroline egy nappal előbb érkezik, meglátogatja Renate férjét, akinek valószínűleg háza van a faluban. Biztosan ittak egyet a viszontlátás örömére, aztán kiültek a kertbe. Gomez emlékezett rá, hogy az este milyen langyos, kellemes volt az idő. Mintha csak maga előtt látná a jelenetet: langyos szél hozza az alkonyt, finom női kéz válogat a virágok között, s koszorúba fonja a legszebbeket. Szinte elérzékenyült a szép nő romantikus képének gondolatára. Aztán — fűzte tovább gondolatainak fonalát — váratlanul felbukkant Renate. S következett a meglepetés, meghökkenés, féltékenység, harag, szörnyű jelenet, végül az ütés. Aztán a rémület, a kijózanodás, végül a hideg terv: levetkőztetni a holttestet, és a tengerbe dobni. Rendkívüli nő lehetett — gondolta Gomez felügyelő. — Magas, hűvös, kívülről nyugodt, belülről izzó szenvedély. A kérdés, melyikükre illik rá inkább ez a leírás, Caroline-ra-e, vagy pedig Renatéra. A felügyelő fizetett, és elszántan a kocsija felé tartott. Elővette a hegyi házak térképét, s elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Egykettőre megérkezett úticéljához. Rövid kérdezősködés után megtalálta a házat, amelyet Caroline vásárolt meg. A spanyol házvezetőnő, aki ajtót nyitott, könnyekben tört ki, amikor meglátta a halott asszony fényképét. — Nem is tudtam, hogy megérkezett — rázta zokogva a fejét. — A hűtőszekrény üres volt, nyilván dr. Fröd- Jickékhez ment át, hogy kérjen valamit vacsorára. Tíz perccel később Gomez dr. Fröhlich villája előtt állt. Becsengetett. Személyesen az orvos nyitott neki ajtót. Magas, aszkéta típusú férfi volt. Leplezetlen kíváncsisággal méregette a felügyelőt. Mögötte egy asszony bukkant fel, szemmel láthatólag a ház asszonya. — Fröhlichné asszony, ugye? — fordult hozzá udvariasan a felügyelő. — Ráérne egy percre? Néhány rutinkérdést szeretnék feltenni önöknek egy helyben történt szerencsétlenséggel kapcsolatban. Amíg ledarálta mondanivalóját, villámgyorsan áthaladt a tágas nappalin, egy pillanat töredékéig tartó időre felvillantotta a házaspár előtt Caroline fényképét, és kilépett a kertbe. — Pompás ... gyönyörű ... valóságos paradicsom! — kiáltott fel. — Megtekinthetném? Az orvos nem követte, csak az asszony tartott vele, amíg virágtól virágig lépkedett, mindegyikhez úgy hajolva le, mintha barátot üdvözölne. — Úgy látszik, ön kedveli a virágokat — mondta Renate tartózkodó hangon. — Igen, kedvelem őket. Mindezeket láttam már valahol, csak egy hiányzik még, a szegfű, aha itt van: Dianthus caryophyllus! — Egy szavát sem értem — szólt zavartan az asszony —, mit keres tulajdonképpen, mi az, ami hiányzott? — Különféle virágokat, amelyek egy koszorúban voltak. Ahá, itt van a margaréta is. * — Koszorúban?! — fehelte Renate, és a falnak tántorodott. A koszorú szó emlékképeket villantott fel előtte, képet valamiről, amiről eddig a percig nem is tudott. Amikor tegnapelőtt este megérkezett és lement a kertbe, Caroline éppen kibújt a ruhájából. A holdfény megvilágította a testét, s ő eddig csak erre emlékezett. De most hirtelen elébebukkant a koszorú képe is. Klönféle virágokból font, tarka koszorúé. Gondolatai mélyére lassan leértek a felügyelő szavai is. — Csak a hortenzia hiányzik még. Még bimbóban volt, nem teljesedett ki a színe. Biztosan nem a kertben állt, hanem itt, a ház mellett cserépben. — Nem — kiáltott fel hirtelen Renate. — Hortenzia nem volt a koszorúban, csak margaréta, szegfű és a közepén hibiszkusz. Hirtelen elhallgatott, és a szája elé tette a kezét. Szemébe kiült a szörnyű rémület. — Igaza van — bólintott a felügyelő. — A hortenzia nem a koszorúban volt. A virágdarabkákat a halott körme alatt találtuk meg. Ugye, a cseréppel ütötte le? Renate csak állt, megkövültén, nem válaszolt. — Nem baj, majd később elmondja — folytatta Gomez. — Most csomagoljon szépen össze néhány személyes holmit, és mehetünk. — Miért volt olyan biztos abban, hogy dr. Fröhlich felesége a tettes? — kérdezte később helyettese. — Füleltem, hallgatóztam. Egy régi mondás motoszkált bennem a virágnyelvről.